Végh Attila
Petőfi, mezzotinto, hidegtű
Muzsnay Ákosnak
Nézem Petőfit a falon,
aranykeretben áll,
mezzotinto-hidegtű technika,
időtépte, maszatos emberalak
szürke ingben,
a szív helyén sötét robaj,
rontott vázlat.
A mezzotinto borzolást jelent,
vastag rézlemez kell hozzá,
az alaptónus mindig sötét,
ha világost szeretnénk, lehántjuk
éles fogazatú acélkéssel,
addig borzolva az anyagot,
míg a simaságok eltűnnek.
Petőfi aranykerete ablak.
Kinézek rajta, és látom,
hogy a kerten át jön a költő
talpig felborzolva, mögötte
borong az égi mezzotinto,
eső hidegtűje csapkod.
Petőfi egy idegen ház felé ballag,
talán szállást keres, hűvösödik,
talán csak megtetszett neki
az aranyablakos porta.
Jön felém, elkenődött arccal,
a tisztaszoba ablakából lesem,
nem bírta kivárni, míg megrajzolják,
sose bírt nyugton maradni,
nekieredt, arca kiömlött tinta,
nem éri utol az isten hidegtűje.
Na jó, hadd menjen, legyint rá a mester.
Petőfi pörög, a démiurgosz pihen,
megint egy elrontott vázlat, nem baj,
holnap megcsinálom újra.
Ha kicsit közelebb jött volna,
ha nem a kert végében marad félbe,
Petőfi látná a homályos ablak mögött
földerülő sziluettem, talán intene is,
erre gondolok, amikor csöng
a telefon, otthagyom a képet,
halló, tessék, de válasz nincs,
csak zúg a kagyló, ki az,
de senki nem hív, leteszem,
leoltom a villanyt, arcom
szürkén elmosódik, mintha
levennék rólam a hidegtűt, az
éterben valahol elakad egy lélegzet.
Elmozdulások
Nününek
Az erdei út helyén tarvágás.
Ebben a bükkösben beszéltünk
arról, hogy a félelem megeszi a lelket.
Nyári hajnal volt. Hűvös, kék oszlopok
közt gyalogoltunk a fennsík vadföldje felé,
hátha rókát vagy vadmacskát látunk.
A kiteregetett félelemből sztori lesz.
Az ember használatba veszi a tájat,
és a következő reggelt az istenek úgy
hajtogatják szét, mint egy bulvárlapot.
Letakarják vele a harcmező halottait.
Százéves csonkokat nő be a gyom.
Életünk annyira egy, hogy már
nem vezet sehova.
Megjelent a Bárka 2009/4. számában
