Várfalvy Emőke
Az öregúr és a remény
Az ablakon koppant valami.
Öregúr, aki már hosszú percek óta fel-le sétált a szobában, megtorpant. Hallgatózott. Ez persze nem abból derült ki, hogy hegyezi a fülét. Igaz, ez úgysem látszana vállig érő ősz haja alatt. Meg persze nem is hegyezte, mert az ilyesmi ebben a szobában kizárólag Horka kiváltsága. Ő meg a füle botját sem mozdítja a koppanásra. Ahhoz túl szépeket álmodik.
Öregúr épp újra felemeli a lábát, hogy folytassa sétáját a fenyőlécekből ácsolt toronyszobájában. A séta közben hallható nyikorgás mindig jó hatással volt a képzelőerejére, úgy gondolta, ennek egy távoli férfi felmenője lehet az oka, aki hajóskapitány volt a Jeges Tengeren. Meg az is lehet, hogy nem.
Ami biztos, hogy a koppanás megismétlődött. Öregúr így nem folytatta a sétát, hanem szokatlan fürgeséggel megpördült a tengelye körül, és néhány lépés után elfordította a fenyőkeretes ablak rézszínű kilincsét, majd kitárta az ablakszárnyat.
Az ablakon betolakodott a kissé párás, de egyáltalán nem csípős novemberi levegő, egy vörösbegy távolba vesző utolsó kiáltása és a háznak támaszt adó domb aljában elterülő község házaiból felszálló füst szaga.
Öregúr azonnal észrevette a párkányon a koppanás okát. Először összeráncolta a homlokát. Jégkék szemeivel hunyorított is egy kicsit, mert biztosra akart menni. Ezután nem volt kétséges, hogy a párkányon pihegő lény pontosan a szemébe néz. Méghozzá elég kérlelően.
Öregúr habozott, mitévő legyen, de végül győzött a szakmájából fakadó örök kíváncsisága és persze az az aranymondás, ami a nagypapájától kapott első könyvjelzőjén állt. Ezt a szöveget olvasta el életében a legtöbbször.
Óvatosan tenyerébe vette a lényt, miközben a biztonság kedvéért az általa beszélt összes nyelven elmondta, hogy: Ne félj, segíteni szeretnék, minden rendben lesz.
A lény nem válaszolt. Mozdulatlanul gubbasztott a tenyerében, mint a beteg állatok szoktak. Legalábbis ez jutott Öregúr eszébe, mikor a lényt végül kis töprengés után letette az íróasztalára, közvetlenül az olvasólámpa alá. A lény a rá sugárzó fénytől idétlenül gyorsan pislogni kezdett, így Öregúr úgy döntött, lekapcsolja a lámpát. Ahogy kezével a kapcsoló után nyúlt észrevette, hogy a lényből valami csillogó alkatrészszerűség áll ki. Fém, állapította meg, s a gondolatai gyorsan cikázni kezdtek.
Eszébe a sok fura figura, akik szinte vallásos hittel imádnak mindent, ami elektromossággal működik. Az is eszébe jutott, mennyit töprengett ezen a délutánon, hogy miért pont ezek a gépépítő bolondos figurák viszik előre a világot. Az már más kérdés, hogy a világ előtt szakadék van-e vagy a végtelen űr, ami szinte minden kisfiút vonz, amikor arról álmodik, hogy űrhajós lesz. Vagy katona. Tűzoltó. A vadakat terelő juhászokat egy ideje hátrébb sorolták a dínókutatók.
Ahogy a szótlan lényt vizsgálgatta, Öregúrnak újabb nem várt hang ütötte meg a fülét. A modellvasút pályán, amit egy berlini barátjától kapott, s egyik nap kedvtelésből összerakott a fenyőpadlón elterülő rongyszőnyegen, elindult a mozdony. Az U-bahn aprócska mása izgatottan rohant a pályán átívelő alagút felé, ami mögött egy fakó szőrű, ijesztően sovány macska éppen szomorú nyervogást hallatva pisilte le a síneket.
A jégkék szempár újra hunyorított. Aztán ránézett az íróasztalon gubbasztó lényre, végül szigorú csíkba húzódva Horkára meredt. A kutya meghallva az ismeretlen macskahangot azonnal felpattant kényelmes alvóhelyéről és épp rugaszkodott volna a végtelenül szemtelen betolakodó felé, aki nem csak hogy nem szégyellt beosonni a nyitva felejtett ablakon, de rögtön a kényelmes és meleg szobába piszkított.
‒ Horka, nem szabad – hangzott Öregúr jól ismert hangján a tiltás, amiből a kutya tudta, hogy választania kell a helyes és a szabad között.
A helyes azonnal rárontani a láthatóan kóbor macskára, és megvédeni tőle Öregurat. Eközben nem szabad áthágnia a szabályt, ami szerint a közelébe sem szabad mennie a sínpályának.
Horka vicsorog. Időt nyer, s közben vadászkutya agyával folyamatosan számolja azt a szöget, ahonnan pont fülön tudja csípni a betolakodót. Eközben a macska lassan hátrál és fájdalmasan nyávog. Szemét felváltva Öregúron és Horkán tartja, aki egyre magabiztosabb, hogy át tudja ugrani azt, amit nem szabad.
Öregúr bizonytalan, próbáljon segíteni egy csavarhúzóval és egy gombelemmel a lényen, amiben láthatóan egyre kevesebb élet pislákol. Vagy álljon fel és helyezze biztonságba a macskát, akit Horka egyetlen harapással képes lenne összeroppantani.
‒ Horka, nem szabad – utasítja újra Öregúr a kutyát, amitől az leül és fejben folytatja a cserkészést.
Öregúr így végre úgy érzi lehajolhat az alsó fiókhoz, amiben a nagyon ritkán használt holmiját tartja. Mert egy világhírű író viszonylag ritkán babrál műszerész csavarhúzóval. Pláne olyannal, ami még az apjáé volt, és inkább ereklyeként őrzi, mint valódi szerszámként. Ahogy fél szemmel a macskát figyelve matat a fiókban, a kezébe akad valami, amire nem számított. Az első könyvjelzője. Rajta lendületes kézírással egy megfakult tintájú aranymondás. Öregúr végigsimít a betűkön, majd félretolja a könyvjelzőt, hogy hozzáférjen a csavarhúzó dobozához.
De nem veszi ki, ugyanis ebben a pillanatban Horka egy éles vakkantással keresztülveti magát a szobán. A macska utolsó erejét megfeszítve felugrik az íróasztalra, szájába kapja a lényt, s mielőtt Horka az asztalhoz érne, már a párkányon van, onnan pedig csak egy ugrás a kopasz diófa legmagasabbra nyúló ága.
Az ablak mögött már átvette a hatalmat a novemberi korai sötét és a leszálló köd. Semmit sem látni. Sem a macskát, sem a lényt, sőt a domboldal alatti fényeket sem.
Öregúr a ködpaplanra gondol, amiről előszeretettel írnak a gyerekírók kissé sánta sorokat, aztán arra, hogy a líra más napra tartozik, és lendületesen becsukja az ablakot. A lendület huzatot kelt, ami eloltja a komódon eddig békésen égő két gyertya egyikét.
Öregúr különös, ismerős illatot érez, ami leginkább az elfújt gyertya és a már nem friss fenyőtűk illatának keveréke. Érzi, hogy állnak mögötte. Érzi és hallja is. Azt a semmihez sem hasonlítható surranó hangot, amit csak egy szárny tollai tudnak adni, ha hosszabban érintik a gondosan csiszolt fenyőpadlót.
‒ Remény – fordul meg Öregúr és a jégkék szemek régen gyakorolt mosolyra húzódnak.
‒ Már azt hitted, nem találkozunk többet, igaz? – mosolyog vissza a különös gonddal megvarrt kabátot viselő angyal, és varázslatos ügyességgel húzza ki szárnyait a puha szürke anyagba varrt nyílásokból, hogy aztán a karjára vegye a láthatóan meleg ruhadarabot.
Horka visszafekszik a kosárba. Remény pedig letelepszik a plafonig érő könyvespolc melletti füles fotelbe és félrebillenti a fejét:
‒ Ha megígéred, hogy nem rólam fog szólni, segítek megírni azt a fránya beszédet.
