Papírhajó - Primér/Primőr

Nagy-Laczk___Bal__zs.jpg

 Nagy-Laczkó Balázs 

Piroska

 

Volt egyszer egy Piroska. Vajon az a Piroska? Ki tudja.

Ez a Piroska mindenből csak a pirosat szerette. Kedvenc virága a nyári pipacs volt, de szerette a tavaszi tulipánt és az őszirózsát is – persze szigorúan csakis a pirosat!

Mikor kirándulni mentek, nem szedett mást, csupán piros szamócát, málnát, galagonyát, édes somot, csipkebogyót, de messze kerülte a hamvas szedret, kék áfonyát, deres kökényt, homoktövist, a csalánt és a kórót is. Bár az igazság az, hogy a kórót és a csalánt más sem igen szívelte.

Otthon, a kertjében két szép sudár fa almát termett – naná, hogy pirosat! Még volt ott két bőtermő meggy és egy-egy korai cseresznye. Egyéb fa is akadt: szilvakék, baracksárga, körtezöld és naspolyabarna gyümölcsökkel, de azokat nem ismerte, ajándékukat soha le nem szedte. A sárgarigók serege nem győzött hálálkodni érte!

A kis udvar hűs felében volt a málnás, napos oldalán a ribizlis, piros, fehér és fekete ribizlikkel – de persze ő csakis a pirosat szemezgette. De jó dolga volt ott az egereknek!

Jaj, Piroska, hát nem lehet mindig csupán pirosat enni!

 

Piroska mellett lakott Zöldike, aki arról volt nevezetes, hogy zöldbabot és uborkát futtatott a közös kerítésre. Kiskertjében zöldborsó, káposzta, saláta, mángold, spenót, de még bimbós és bimbómentes kel is termett. No meg persze zöldpaprika, articsóka, rebarbara, cukkini, spárga és sóska is. A zöldalmafáról nem is beszélve – de ezt már igazán felesleges is megemlítenem.

Zöldikénél nem nőtt virág, helyette zöld pázsit, gondosan nyírt örökzöldsövény, mellé több fenyőfa és tujabokor dukált. Az árnyas részre borostyán futott, a tetőre mohapárna és fülfű költözött.

Egy napon, mikor eljött a tél – és hozta magával legjobb barátját, a hideget is –, Piroskánál elfogyott a friss gyümölcs. No, annyi baj legyen, gondolta Piroska, aki jó előre telepakolta a kamráját forró teának való szárított csipkebogyóval, ribizli- és málnaszörpökkel, som- és szamócalekvárral, cseresznye- és meggybefőttel, aszalvánnyal.

Telt-múlt az idő, és ahogy a tavasz közeledett, mind jobban és jobban unta már Piroska az egyhangú kosztot. Megcsömörlött a sok lekvártól, és amit sose hitt volna, még a málnaszörptől is megundorodott. Napról-napra kijárt a kertbe nézni, hízik-e már a földben a dundi kis piros retek, de bizony még elő sem bújt.

Átment tehát megkérdezni Zöldikét, nincs-e véletlenül a sok zöld mellett egy kis piros paprikája is? De nem volt. Megkérdezte azt is, hogy nem ültetett véletlenül a nyáron szép, nagy csúnyazöld görögdinnyéket, édes piros béllel? De Zöldike csak rázta a fejét: nem.

– Akkor mid van? – kérdezte Piroska csüggedten, mire Zöldike zöldbablevessel, zöldborsó-főzelékkel és savanyú uborkával kínálta.

Szegény Piroska, annyira elege volt már a sok száraz, aszalt, befőzött pirosságból, hogy még ez a koszt is ízlett neki. A savanyú uborkából egy egész üveggel megevett, még a levét is megitta, Zöldike nagy csodálkozása mellett. Búcsúzóul hazavitt egy kis hordó savanyúkáposztát és egy jó nagy adag fagyasztott spenótlevelet is.

Másnap Zöldike is meglátogatta Piroskát, egy kis szörpöléssel egybekötött lekvárossütemény-készítésre.

 

 

Veszélyes vizeken

 

Sámsonnak, a fagyasztott halnak kiválóan indult a napja. Már a mélyhűtőben jól kezdődött, amikor végre másfél hónap után megszabadulhatott szörnyűséges társától, Cézártól, a pénzes pontytól. Nem állhatták egymást az első perctől fogva, ugyanis Cézárnak igen kellemetlen természete volt. Hiába, akinek pénze van, az fentebb hordja az orrát! Most azonban végre megszabadult tőle, és egészen kora délutánig kényelmesen hátradőlhetett a marhalábszár és a darált hús társaságában.

               Velük semmi baja nem volt, igaz, nehezen értettek szót. Mátyás, a marhalábszár csongrádi volt, és kicsit tájszólással beszélt, ami megmosolyogtatta. José-Alvarado Gomez de Montezuma, a darált disznóhús ellenben már nehezebb eset volt. Spanyol lévén egyáltalában nem beszélte a nyelvet, ugyanakkor igyekezett értetlenségével nem zavarni társait. Arisztokratikus kiállásával, és mély önérzetével a kis társaság egyik jeles személyisége volt, igaz, nem rendelkezett azzal a kecses tartással, mint a fagyasztott virsli kisasszonyok, de azért a maga módján igyekezett adni a megjelenésére is, már amennyire ez egy zacskó darált hústól telhet.

               Szerencsére Sámson, dunai hal lévén több nyelven is jelbeszélt. Most, hogy ő maradt az egyetlen vízi lény a sok szárazföldi között, egészen más szerepben tetszeleghetett, mint eddig. A szárazföldi húsok, zöldségkeverékek egyike sem rendelkezhetett olyan élettapasztalatokkal, mint ő. Számukra a kis hal történetei egy általuk ismeretlen világba nyújtottak betekintést.

               Sámson nagyon élvezte a helyzetét, ki ne élvezte volna? De mi tagadás, nem voltak különösen nagy kalandjai rövid dunai élete során. A lehetőséget, hogy \\\\\\'földi társai között tündököljön, mégse szalaszthatta el, hát kénytelen volt lódítani. Nem is keveset. Történeteiből – melyeket a zöldborsóifjoncoknak mesélt altató gyanánt, és melyekre az egész fagyasztó kíváncsi volt – megtudhatták, hogy a folyók és tengerek az egész világot behálózó nagy rendszerek, és a halak legjelesebbjei – mint ő is – számtalan veszéllyel szembenézve járják körül a földet.

               Bizony, mesélte, a tengerek és óceánok hatalmas veszélyeket rejtenek magukban, jaj annak, aki retteg! Mindenféle szörnyeket és ádáz csapdákat rejt a mély, tüzes katlanokat és éles késeket. Mivel a mélyhűtők népe leginkább az effajta vágóeszközöket és a tüzet félte, hát adott is belőlük bőven.

               Teleaggatta a vizeket mindenféle fajta sütőkkel, edényekkel, kuktafazekakkal, emeletnyi lábasokkal, kilométerekre elnyúló gázrezsókkal. És ami a szúró-vágó eszközöket illeti! Hát abból sem kevés akadt. A Feketeerdő egy hatalmas ezüst villatenger, míg Budapest hídjai alatt bárdok és elitkommandós svájci bicskák lesnek a gyanútlanokra, akik aztán rögtön a főhadiszállásra, a Központi Kemencébe viszik áldozataikat. Néha egy-egy kis borsó kölyök megkérdezte tőle, hogy a bácsi ugye nem félt sose? És ő büszkén felelte, hogy még akkor sem riadt meg, amikor horogra akadt!

„Nonszensz!” – hitetlenkedett ilyenkor a sarokból valami maradék, de a többség csodálta őt. A fagyasztott virsli kisasszonyok majd megvesztek az izgalomtól, amikor a Horogseregről és a Hálóharcosokról mesélt, az öreg marhalábszár pedig fagyosan bólogatott: „Bizony, bizony, mi szárazföldiek nem is sejthetjük, mit rejtönek a tengörök!” – és ezen a komoly beszéden el-elkuncogták magukat a csinos kis virslik.

               Jaj, de szép nap volt ez Sámson életében, egészen kora délutánig, talán a legszebb egész fagyasztott pályafutása során!

Kora délután aztán felnyílt a fagyasztó ajtaja, és egy meleg kéz nyúlt közéjük. Nem sokáig keresgélt, Őt akarta! Megragadta a hasa alatt, és kihúzta.

„Vigyáz magadra, Sámson!” – kiáltozták a virslik.

„Ég velöd!” – szólt a marhalábszár.

„¡Hasta la vista, amigo!” – mondta még a darált hús is, majd becsukódott az ajtó.

A bent maradtak sejtették, hogy Sámson többé nem tér vissza közéjük. Egyesek sírtak, főleg a kis borsók és a virsli kisasszonyok, még a büszke darált hús is ejtett néhány könnyet érte. A sarokból az a pimasz maradék sem állta meg, hogy ne szóljon pár szót:

„Valóban bátor volt, hallottátok? Nem jajgatott! Egy szava se volt. Igazi folyami hős volt, büszke vagyok, hogy megoszthattam vele a szállásomat!”

„Köztünk él a történeteiben – sóhajtott fel az egyik zöldségkeverék –, melyeket tovább adunk az utánunk következőknek!”

               Ezalatt Sámsont – aki az ijedségtől meg sem tudott mukkanni – betették a forró vizes csap alá. Fantasztikus érzés volt a kis meleg fürdő! Majd, mikor már kellően ellazult, és kidögönyözte régóta meredt izmait, gondosan felkockázták a testét, és betették a bugyogó levesbe. A levesben ott főtt mellette egy elbűvölő sárgarépa, néhány dundi kis gomba, és egy rettenetesen jó humorú vöröshagyma – csak úgy sírtak a nevetéstől –, ráadásul még egy kis ízletes pirospaprikával is megfűszerezték.

               Csodálatos volt, ahogy átjárta a hő minden porcikáját, és ahogy együtt főhetett ezzel a remek társasággal. A répának nagyon tetszettek a meséi a tengerről, a pocakos kis gombák pedig egyenesen rajongtak érte. Sámsonnak, a fagyasztott halnak valóban ez volt élete legszebb napja, ráadásul még azt is láthatta, ahogy a család jóízűen bekebelezi azt az undok pénzes pontyot!


 

Főoldal

2024. július 23.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Csillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László verseiOláh András versei
Szil Ágnes: Poros útKiss László: A Fried-szobaBerka Attila: GyereksírásNagy Koppány Zsolt: Plázakandúr
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png