Papírhajó - Primér/Primőr

Simon_R__ka_Zsuzsanna.jpg

 

Simon Réka Zsuzsanna

A felhő

 

Ketten voltak. Kiterített szárnyakkal ültek valahol az ég közepén. Teát szürcsölgettek, ahogy mindig, ha valami nagyon fontos megvitatni valójuk akadt.

         − Nem gondolod, hogy kicsit eltúloztad a dolgot? – törte meg a csendet Gábriel.

         − Majd a jelentésből kiderül – vonta meg a vállát Mihály.

         − Akkorát löktél rajta.

         − Példát kellett statuálnom.

         − Sikerült?

         − Szerinted? Mikor volt itt utoljára ekkora csend?

         − És most mi lesz?

         − Mi lenne? Mindenki végzi ugyanúgy a dolgát, ahogy eddig.

         − Nem tartasz attól, mi kerül a jelentésbe?

         − Miért tartanék?

         − A felhőt is kihúztad alóla.

       − Mit kellett volna tennem? Megvárjam, míg magától leugrik? Nézd a jó oldalát. Felszabadult egy remek felhő.

         − Tea? – ereszkedett le melléjük hirtelen Rafael.

         − Már kihűlt – nyújtott át egy bögrét az érkezőnek Gábriel.

         − Hidegen is jó lesz.

         − Honnan jössz?

         – A jelentésre vártam.

         − Még mindig nincs kész?

Rafael a fejét ingatta.

         − Sosem késtek ennyit – jegyezte meg Gábriel.

         − Csak nem értem aggódsz? – mosolygott Mihály.

         − Szeretnéd, ugye? – vágott vissza Gábriel.

         − A felhővel mi lesz? – terelte el a szót Rafael.

         − Azért vagyunk itt, hogy ezt megbeszéljük, de úgy tűnik, a többiekre még várni kell – válaszolta Mihály.

         − Szólt nekik valaki? – kérdezte Gábriel.

         − Kiment a körlevél – kortyolt bele a teájába Mihály.

         − Én nem kaptam meg – csodálkozott Gábriel.

         − Neked nem küldtem.

         − Miért nem?

         − Mert amikor tegnap nekem csapódtál, elmondtam, hogy ma itt találkozunk.

         − Semmi ilyet nem mondtál.

         − Most mégis itt vagy.

         − Láttam, hogy itt üldögélsz, gondoltam, jót tenne, ha beszélgetnénk kicsit a történtekről.

         − Én már semmin nem csodálkozom! – sóhajtott Mihály.

         − Mire akarsz ezzel célozni? – csattant fel Gábriel.

         − Semmire. Nem vagy te ma egy kicsit a szokásosabbnál is érzékenyebb?

         − Csodálkozol? A tegnapelőtti trauma után.

         − Mikor teszed már túl rajta magad?

         − Nem lett volna jobb egyszerűen elküldeni? Akkorát löktél rajta, és…

         − Igen, tudom, és a felhőt is kihúztam alóla.

         − Hát, meg kell hagyni, volt benned kurázsi – nevetett Rafael.

         − Kurázsi? Milyen kurázsi? – tépett ki egy tollat a szárnyából Gábriel. – Nem is nézett a szemébe, amikor meglökte.

         − Persze, hogy nem. Háttal állt – ásított Mihály.

         − Nem is figyelmeztetted! – emelte fel a hangját Gábriel.

         − Dehogynem. Körlevélben.

         − Arról nem figyelmezetted, hogy akkor ott meglököd.

         − A felhőjére esett.

         − Amit, ugye…

      − Igen, tudjuk. Amit aztán kihúztam alóla. Te most mégis melyik oldalon állsz? – túrt bele a szakállába Mihály.

         − Ezt most komolyan kérdezed? – dohogta Gábriel.

         − Az a hír járja, hogy jó nagy és igen kényelmes az a felhő – szólt közbe Rafael.

         − Az – helyeselt Mihály.

         − Te nem voltál ott, amikor történt? – kérdezte meglepetten Gábriel.

         − Nem. A múlt havi jelentéseket válogattam.

         − Épp akkor?

         − Ühüm – bólogatott Rafael. − Ti jártatok valaha a felhőjén? – folytatta ászellemülten.

         − Sosem voltunk jóban – lengette meg a szárnyait Gábriel.

         − Én egyszer vagy kétszer – mondta Mihály.

         − Nem is mesélted! – háborgott Gábriel.

         − Nem is kérdezted.

         − Valami hír azóta? – vágott közbe Rafael.

         − Azóta, hogy meglökte, és kihúzta alóla a felhőjét? – pontosított Gábriel.

Rafael bólintott.

         − Már biztosan megérkezett – nézett a mélybe Mihály.

         − Egy körlevelet azért írhatott volna, nem? – kérdezte Rafael.

         − Azok után, ami történt? Azóta biztos kitörölt minket! – nyugtázta Gábriel.

         − Ez volt a cél – veregette vállon a mellette ülőt Mihály.

       − Fiúk, nem is tudom, hogy kezdjek hozzá. Most, hogy így alakult a dolog, lenne egy nagy kérésem. Nem tudnátok valahogy közbenjárni, hogy én kaphassam meg a felhőjét? – állt a többiek elé Rafael. – Az enyém már lassan kikopik alólam. Annyira összement, hogy alvás közben lelógnak róla a szárnyaim, ébredéskor sajog a nyakam, a hátam. Napközben alig tudok a teendőimre koncentrálni, annyira rosszul alszom. Ugye számíthatok rátok? Ti is tudjátok, milyen nehéz manapság megüresedett minőségi felhőhöz jutni.

      − Most komolyan, Rafael! Még ki sem hűlt a felhője, és te már szemet is vetettél rá? –méltatlankodott Gábriel.

         − Jaj, dehogy, csak gondoltam, ha már úgyis megüresedett, baráti alapon hátha…

         − Ha a többiek is megérkeznek, szavazni fogunk – nyúlt el a felhőn Mihály.

         − Rendben – lengette meg a szárnyait Rafael.

      − Tényleg olyan kényelmes lenne az a felhő? Ha belegondolok, Lucifernek már úgysem lesz rá szüksége. Az én felhőm sem egy főnyeremény. Átfúj rajta a szél, átengedi a vizet. Néha úgy megmacskásodik a szárnyam a vacak süppedésekben. Fiúk, saját magamra is szavazhatok? − fordult Mihály és Rafael felé Gábriel, de azok már az igazak álmát aludták.


 

Főoldal

2023. szeptember 12.
Elek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Egressy Zoltán verseiSzabó T. Anna: Alkalmi és rögtönzött versekFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnek
Grecsó Krisztián: Apám üzentBanner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: Eltűnők
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png