Várfalvy Emőke
A bukás
– Rohamra! – üvöltött Pétervári Alexander tábornok jegesmedvebundával bélelt parancsnoki foteljéből.
– Értem, Uram, rohamra – válaszolt Zimankovszky Frigyes őrnagy, és elindult, hogy átadja a parancsot a kint várakozó embereinek.
– Zimankovszky – ordított a tábornok a távozóban lévő hadsegéd után.
– Igen, tábornok úr?
– Úgy érzem, nem ért egyet a paranccsal.
Zimankovszky őrnagy megpödörte kifogástalan bajuszát, mint mindig, ha valami különös érzése támadt. Ez egyre gyakrabban fordult vele elő, mióta Pétervári tábornokkal belefogtak a TÉL 20.17-es fedőnevet viselő hadműveletbe.
A tábornok hideg kék szemével hosszan fürkészte az őrnagy meleg, barna tekintetét, aztán hanyagul megigazította a foteljét borító prémet, és megszólalt:
– Tudom, mit gondol, fiam. De nincs mit tenni. Muszáj megpróbálnunk, amit még lehet. Három hónap alatt szinte semmit nem haladtunk előre. Voltak jól kivitelezett akciók, de igazából egy helyben toporgunk, és semmit, de semmit nem tudunk felmutatni.
Zimankovszky őrnagy feszes vigyázállásban hallgatta a tábornokot, majd, mikor az idős katona abbahagyta a beszédet, és zavartan elkezdett nézelődni a parancsnoki sátorban, az őrnagy odaszaladt a szamovárhoz, és töltött neki egy csésze forró, méregerős teát.
A tábornok ráncos kezébe szorította a gőzölgő csészét, és halvány mosollyal az ajkán, behunyt szemmel szívta magába, a kijózanító illatú, langyos párát.
– Nem mondhatom ki, amit mindketten tudunk. Nem mondhatom ki, mert akkor itt és most le kéne tennünk a fegyvert, és akkor… – nem tudta folytatni.
A tábornok keze megremegett, és egy korty tea loccsant a mindig tükörfényes katonai bakancsára.
– Kérek engedélyt beszélni! – húzta ki magát Zimankovszky őrnagy, miután egy puha ronggyal letörölte a tábornok bakancsáról a foltot.
– Beszéljen!
– Tábornok úrnak jelentem: csapataink harcban állnak. A tartalékos Magashegyi Fagy elitalakulat még bevethető a hadművelet sikeres befejezése érdekében, de a felderítők jelentése szerint…
– Ne folytassa, fiam, tudom.
– Tudja?
– Persze. Már egy hete. Olvassa!
A tábornok egy levelet húzott elő a zsebéből. Zimankovszky őrnagy, ahogy meglátta, azonnal tudta, kitől jött. Mikor kezébe vette a halványzöld, katonai levelezésre használt borítékot, megérezte az enyhe ibolyaillat semmihez sem hasonlítható édességét. Szíve azonnal megtelt örömmel, de nagyon ügyelt rá, hogy az arcán ebből semmi ne látsszon.
– Ne totojázzon már, fiam! Olvassa!
A borítékban lévő halványlila levelezőlapra ennyi volt csak írva:
Drága Alexem!
Ideje visszavonulót fújni, merthogy nyertem.
Megint.
Viszontlátásra jövő februárban!
Csókjait küldi
Nemzetes Pacsirtaváry Ibolya Klára,
főparancsnok
