Kovács Dominik – Kovács Viktor
Körmese
Esti Réce tollszegény szárnyait csapkodva nyújtózott a Keskenyholdon. Onnan könnyedén rálátott a gólyahír-vidékre, leginkább Záporfi kunyhóját figyelte. Róla mesélt a legtöbbet a gólyahír-vidék lakóinak, mikor azok esténként kiültek házaik elé, hogy Esti Réce aznapi költeményét meghallgassák.
Hajnalodott már. A nyugtalan Záporfi órák óta a kertjét járta. Úgyis, úgyis megtalállak, enyém leszel, beszélt magában. Állandóan tervezgetett valamit, hol a hatalmasságos Ezredik Tél urasággal akart találkozni, hol a Bankakirály palotáját kutatta, néha meg azért bolyongott az erdőben, hogy ördögpiros galambgombát lásson. Ha elfeketedett a gólyahír-vidék, Záporfi nem mozdult ki hazulról. Ilyenkor olvasni szokott – kunyhójában ugyanis sárgalapú operaszövegeket őrizgetett, amiket egy öreg, feledékeny vándorkereskedő hagyott nála, mikor a gólyahír-vidéken járt. Záporfi rajongott ezekért a különös történetekért. Mindent tudott Turán herceg kőszívű leányáról, a három narancsért epedő királyfiról, a búbánatos trubadúrról és a mogorva kékszakállúról.
Most száz ágra sütött a Nap. Záporfi folyton-folyvást csak egy szitakötőre gondolt, mindenfajta boldogság hordozójára. Két szárnya tudomány-drágakő, hosszú potrohában aranykarikák. Csodalény, sóhajtozott a nyugtalan Záporfi.
Az eszeveszett keresésre lüktetni kezdtek a gólyahírszálak, s a keserv-ivó árnyalak, Koromőr felriadt kábulatából. Rosszmájúan figyelte Záporfit, ő maga ugyanis sosem vágyott semmire, s akkor volt csak boldog, ha másokból is sikerült kiűzni az ábrándokat.
– A tudomány csak körbefénylett, üres ecetüveg, aranykarikákat sem érdemelsz!
– Úgyis, úgyis megtalálom! – mondta Záporfi.
Koromőr megmérgesedett, békalencse lett a patak tetején, penész lett a lehullott vackorokon, csengettyű a Varázsfuvolában, emitt hantként púposodott ki a földből, amott gödörként tátongott.
– Nem is tudod, mit akarsz igazán, te ostoba! – kiáltotta Záporfinak, valahányszor az útjába került. Az meg csak mondta tovább, hogy úgyis, úgyis megtalálom.
– Körbefénylett, üres ecetüveg, aranykarikákat sem érdemelsz!
Temérdek szúnyog-Koromőr lepte a nyugtalan Záporfit, de hiába csipdesték, az tántoríthatatlanul a szitakötőn törte a fejét. Koromőr erre igazán méregbe jött, elordította magát: dühödjék a víz, dühödjék a fű, dühödjék a por is! S egyszeriben forró porvihar támadt, füstölögtek a gólyahír-szálak. A nyugtalan Záporfit egy nagy forgószél kapta fel, ide-oda lóbálta a Keskenyhold környékén. Körbefénylett ecetüveg, szerelmet, aranyat sem érdemelsz, hallatszódott.
Alig volt már lélegzet Záporfiban, mikor Messzetűnő Karlina megjelent előtte. Hatalmas termete mögött félkör-Nap, vöröslő hajában barkaszemek. El innen, rossz lélek, kiáltotta Koromőrnek. Kötényéből hat szitakötő ugrott ki, körbeszálldosták a Keskenyholdat, s lecsitult a porvihar, Záporfi a földre hullott. Mire magához tért, Messzetűnő Karlina és a szitakötők már sehol sem voltak.
Záporfi nem gondolt többet drágakőre, aranykarikákra. Mindegyre Messzetűnő Karlina járt a fejében. Ha újra látnám őt – mondta –, valóban kincset találnék!
Neki is indult, hogy megkeresse Messzetűnő Karlina palotáját. Gólyahírek meredtek rá, gálickedély gomolygott felé – de Záporfi csak ment, ment három napig. Koromőr utánaeredt.
A harmadik nap alkonyán Esti Réce ezt regélte róluk a gólyahír-vidék lakóinak.
Szitakötőt hajkurászó, ős-nyugtalan Záporfi,
S keserv-ivó Koromőr, e két versengő oktondi,
Együtt mennek, vándorolnak, bár tudjuk mi, tudjuk mi,
Süllyed léptükön a föld, az ifjat ábránd emeli.
Keserv-ivó Koromőr rúg, csap, vernyog, nyakára ül,
Messzetűnő Karlinához tart nyugtalan Záporfi.
Bankakirály országában tollpetty minden fa és fű,
Bankakirály tanácsosa – Koromőr a keserű,
– Vigyázz, felség – súg Koromőr –, Záporfi héjaszemű,
Gaz lidérc, kaján pajor, kárt okozni, neki derű!
Kétszáz banka feldühödik, vadul süvölt a harag,
Kétszáz ránc lesz Záporfiból, ijed tőle fa és fű.
Ezredik Tél nagyságosnak verítéke is fagyos,
Asztalán illatozó pontyhúsban Koromőrt kapdos.
– Hatalmas úr, vész közeleg, kevély Nyár jön, záporos!
Uzsgyi, rohan Ezredik Tél: hol vagy, sunyi ármányos?
Látja nyugtalan Záporfit, havat szitál fejére,
Borzong a ráncos uracs, haja immár aggkor-fagyos.
Íme, a harmadik nap: őszült Záporfi csak remél,
És Koromőr, a keserű ismét a nyomába ér.
– Megállj, bolond, összegyűrlek! – koromhangján így beszél.
Meggörbül nyugtalan Záporfi háta, küzdeni fél,
De magában folyton mondja: úgyis eljutok oda,
Úgyis meglátom őt, így éri szegény bohót az éj.
Így, így, így zárom mai regémet.
Nagy küzdelmek árán el is jutott Záporfi Messzetűnő Karlina palotájába. Valóban kincset találok, gondolta magában. Messzetűnő Karlina a nagyteremben ült, s kedvesen elmélkedett. Most még hatalmasabbnak látszott, mögötte a félkör-Nap még fényesebbnek. Záporfi a ragyogó alak szemébe nézett, arcán elmélyedtek a barázdák, örömében belemarkolt saját hajába, görbe hátát elhagyva esőként hullott a gólyahír-vidékre. Keserv-ivó Koromőr már nem kergette tovább.
Több örömöd lesz majd esőcseppekként, szólt mosolyogva Messzetűnő Karlina.
Aznap igazán megerősödtek a gólyahír-szálak.
