Olvasónapló

 

 peer42.jpg

 

Tomaji Attila

 

Peer Krisztián: 42

 

Négy verseskönyv után 15 év hallgatás. Közben, persze sok egyéb mellett, munka is: kritikák, forgatókönyvek, színpadra írt drámák, dalszövegek, jelenetek és a meg nem jelent szövegekkel teleírt három notesz, valamint laptopok elvesztése. 2016-ban Füst Milán-díjat kap, Marno János laudálja.

Alig kezdem el olvasni új könyvét, megszólal bennem József Attila Kiáltozása: „Jaj, szeressetek szilajon, / hessentsétek el nagy bajom!”. Ki ez a fiú, 43 évesen? Ismét egy elátkozott költő, mint egykor Somlyó Zoltán, vagy inkább az elődként is vállalt delejdémon, Petri továbbmondója? Egy égő gyújtózsinór, ami folyamatosan provokálja a kánon nehezen kicsikart nyugalmát? Egy állandóan protestáló örökkamasz, Rimbaud visszatérése Abesszíniából, aki mégis újra megszólalt? Leszámítva egy-egy árnyalatnyi, távoli egybehangzást Pilinszkyvel, Rilkével, Bukowskival vagy Petrivel, úgy ír, mintha nem is létezne költői hagyomány, mintha most kezdődne a költészet. Az ilyen beszédet különösen nagy felelősség súlya terheli: el kell tudnia hitetni az olvasóval, hogy verseket olvas. Vagy azt, hogy ma ezt hívják versnek.

Olvasatomban ezeknek a költői szövegeknek a lírai énje nem megalkotott konstrukció, hanem az életrajzi szerzővel a lehető legszorosabb kapcsolatban áll, ezért a konkrét vershelyzetek, az élőbeszéd, a magánszféra megnyitása, az sms-ek és valóságos párbeszédek beidézése, a megszólalás konkrétsága, az istenkáromló kifakadások. A gyakran megformálatlan, kimunkálatlan szöveg „Alig törött, az esztétikai hiba / nem ront élvezeti értékén.

Peer korábbi köteteiben is szívesen használta fel az életrajzi elemeket, a biografikus hangot, bár ez akkor még a radikális nyelvi játék része volt, a beszélő pszichéjének, szorongásának, neurózisának permanens analizálása, a személyiség mint tévedések halmazának kifejeződése. Most mintha egy megformálatlan, tagolatlan sorokat doboló, csak a mondandóra figyelő költő adna életjelt magáról. Mintha visszakapnánk valamit a végérvényesen elveszítettnek gondolt és hirdetett romantikus dikcióból, a traumatikus versbeszéd hol izzó, hol fagyos szenvedéllyel teli, mélyen személyes hangneméből, a versbeli én közvetlen megnyilvánulásait egyáltalán nem korlátozó beszédmódból. Úgy érzem, aligha húzódik benne szakadék a napi élet során használt közlésmód és a versben való megszólalás között. A szakadék máshol sötétlik. Az, aki ebben a könyvben beszél, otthontalan és idegen ott, ahol van, anélkül, hogy akarna vagy képes lenne másutt lenni, mégis, gondolom, kiverné a víz, ha Rilkét (Du mußt dein Leben ändern) olvasná fejére az ember, ezért inkább Petrit idézem: „Most éppen itten nem vagyok sehol, / pedig szeretnék lenni valahol”. Azok nyelvén szólal meg, s úgy látom, azokkal is párbeszédbe kíván kerülni, akik talán kevésbé nevezhetők versolvasóknak, vagy a mai költészeti megszólalásmódok alapos ismerőinek; friss versei a napokban megjelent Csillagszálló „CIVIL” lapszámában olvashatóak.

A legtöbb olvasó kényelmesre koptatott tekintettel várja a verssorok, a strófák, az érzékelhető minőség felismerését, hogy megkönnyebbülten mondhassa, igen, verset olvasok, sőt, költeményt. Nehéz észrevenni, hogy bizonyos esetekben, érzésem szerint most is, a kontempláció, a túlfeszítettség és lényeglátás hogyan teremt izgalmakkal teli költészetet. Peer nem csinál titkot belőle, az elmúlt hetekben többször is nyilatkozta, a kötet megszületése gyászfolyamathoz, halálesethez kötődik. Csak kötődik? Inkább abból nőtt ki, s hogy naggyá-e, majd eldől. A szövegek egyik fele abban a nyugalmi állapotnak azért egyáltalán nem nevezhető időszakban született, amikor még a mára elveszített lánnyal élt, itt is, ott is, Nagymaroson is, akinek nem volt saját halála, ahogy azt különösen Rilke óta tudjuk, mert nem volt benne vágy és értelem; csak hirtelen jött ütés, valami értelmetlen, amitől, irtózatos módon, egy másik ember élete felelősségteljesebb értelmet nyerhet. A másik fele a halált követően íródott traumavers, amelyek a kötetben egy korábban általános, ma viszont radikálisnak mondható könyvészeti eljárással lettek elkülönítve: a kötet egy felvágatlan könyv, kívül az előtte-versek, belül, a felvágatlan részben az utána-versek, és ahhoz, hogy ezek olvashatóvá váljanak, erőszakot kell alkalmazni: a könyvtestet fel kell vágni. Én a ceruzámmal téptem fel a lapokat.

Mocsár Zsófia előtti versek és Mocsár Zsófia utáni versek: talán felesleges megkülönböztetés, hiszen a hirtelen halál után is folyamatos a lélek jelenléte, bizonyítják a tovább írt s folytatott monológok és párbeszédek. Talán nem is erősebb a jelenlét utána, mint előtte. Ott volt, itt van. „Szemed és füled vagyok erre a világra”. A személyes válság alig elbírhatóvá erősödött, de új verseket eredményezett, ami az élőbe költözött halott mindennél erősebb igénye: „majd te vezeted a kezemet.” Aki az itt maradt lélekkel lakik együtt, veszélyes otthont teremt kettejüknek. Szétszaggatva őrzi magukat tovább; túlhevített sebét ezután mindig elvakarja. Dante leveleket írt az itáliai fejedelmeknek, hogy meghalt, akit szeretett, Peer interjúkat ad erről. Exhibíció? Nem. Inkább ambivalens helyzet: bűntudat, mert kizsákmányolható az elveszített lény halála, miközben annak felismerése is, hogy csak így, az alkotás révén, a verssé válás folyamatában, a költői szöveg erőterében nyerhet értelmet az értelmetlen halállal halt élet, és válik átmenthetővé belőle mindaz, ami többé már nem csak Peeré.

Versek, amiknek nem lett volna szabad megszületniük”, mégis kezedben tarthatod őket, kedves Olvasó, mint egy könnyű lánytestet. Elolvasásuk után „már azt is érted, miért süti le a szemét, aki ír”. Tolle, lege!

 

Jelenkor, Budapest, 2017, 76 oldal, rajzok és fotó: Mocsár Zsófia, a kötet szerkesztője: Borsik Miklós.


Főoldal

2017. július 07.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Szita Szilvia verseiÁrmos Lóránd verseiFecske Csaba verseiNagy Zsuka versei
Prózák
Ferdinandy György: PortréfilmOravecz Imre: ÓkontriSzakács István Péter: A lányBeck Tamás prózái
Kritikák
Háta mögött délPárkapcsolati kórképA kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: Törek
Esszék, tanulmányok
Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbija
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA