Dominka Ede Harald
Falu alulnézetből
Milbacher Róbert új, felkapott jelzője a Margó-díjas, hiszen a 2015-ben alapított díj – mely az első kötettel bemutatkozók támogatásával az olvasást hivatott népszerűsíteni, az első díjazott Totth Benedek Holtversenye után – 2016-ban kiérdemelten az ő kezében landolt, mivel a díj definíciója szerinti új hang, bátor vállalkozás elvitathatatlan tőle. A Szűz Mária jegyese című novellaciklus köbükije Mikszáth A jó palócokja, műfajában, nyelvében szándékosan hasonlatos a nagy mesélő előd művével. Ám messze nem arról van szó, hogy a korszak irodalmát – az irodalomtörténész egyetemi oktató óráin számomra is meggyőzően bizonyítva elemző tudását – szenvedélyből imitálná a szerző. Műfaján kívül onnan is a rokonság, hogy az olvasmányos, könnyed hangvétel csupán járható út a problematikusság megoldása felé haladó szándékának. Úgy tűnik ugyanis, hogy amíg nekünk, mezei embereknek a lábunkon hétmérföldes csizma van, számunkra csak egy lépés a város és a falu távolsága – és ugyanez érvényes magyarság és cigányság távolságára is –, addig a társadalom ilyenfajta szerkezetét szétszaggató kicsinyes hatalom már likvidálta a civilizáció kultúrájából a falut. Ebben a magára maradottság mikrovilágában látjuk tehát az itt megírt, igen valószerű falut, s benne az embereket. Aki járt már faluban, mind találkozhat ezekben a történetekben becenevükön emlegetett ismerős figurákkal, mert nem a jó somogyiak 80-as évektől máig húzódó szociográfiájáról van szó, még kevésbé a jó nagybajomiakról – pusztán azért, mert éppen ott ismerte meg mindezt gyerekként a szerző.
Nem csak a városból nem látni a falut, fordítva is áll a dolog; a faluban élők földhözragadtságukban mindent csak alulról tudnak szemlélni, kivált egymást, innen az altest kiemelt szerepe, vagy éppen a káromkodás uralkodó regisztere. Talán az sem véletlen, hogy az Isten neve mellett a hét szentséget gyakran szájukra vevők – mondjuk így, tudat alatt – éppen a megváltás kegyelmeit hiányolják. Az emlegetettek ocsmány beszédét a narrátor is szóvá teszi, szerepe jól érezhetően a tehetetlen lázadás, melyben ott feszül a distancia a porban ücsörgő szerencsétlen és a felsőbb világ között. Másik eszköz ennek láttatására a paródia, mely szerencsére gyakori szórakoztató eleme a könyvnek. Ilyen a Szent Ferenc-paródia is, amikor Bizdó Józsika mezítláb prédikál a madaraknak – másnak nem is tudna, hiszen kivágták a többiek a kocsmából.
Pipiskednének néhányan a transzcendens felé, de aztán ők is lehullnak, s gyakran ez alsó világ centrumában, a kocsmában kötnek ki. Sőt, olyan is van, aki annyira közel van a földhöz, hogy már jó ideje csak a halált várja, mely végre megszabadítaná a számára kiüresedett világtól. Az ő eltűnésénél és máshol is költőien szép leírásokra bukkanunk, ami esetleg a szerző e vidék iránti szeretetének nyoma, az olvasónak mindenesetre fellélegzés és új szín. A novellák eseményei alapvetően mindig újak, valamit vagy valakit kiemelnek, de bennük egyes epizódok visszatérnek máshonnan, ahogy lényegesebb szereplőkként a falu főbb jellemei is.
Amíg a humor kellemes olvasmánnyá teszi a könyvet, nem a szórakoztatás az igazi cél, hanem a problémára emlékeztetés. A tényszerűség kiemelésére szolgál az elején a narrátor biztosítása: „semmit se tettem hozzá és semmit se vettem el abból, ami volt”, vagyis tisztelt olvasó, hámozza ki a meséből a nagyon is valódit.
Milbacher Róbert könyve ígéretes írás, eszköztára imponáló. A végén esetleg hiányolt ív a novellaciklus formai jegye. Noha ez alulnézetből láttatott világát szemlélve még nem látni, merre vezet innen az írói útja, a szöveg irodalmi igényességét, összetettségét tekintve reméljük, hogy a Margó-díjas nem eposzi jelzője lesz a szerzőnek, azaz gazdagít még minket további értékes olvasmányokkal.
Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese, Magvető Kiadó, 2016.
