Toroczkay András
Vakondűzés
Alig több mint másfél éve jelent meg a Kossuthkifli, Fehér Béla mágikus realista roadmovie-ja, amely a 48/49-es szabadságharc kellős közepén játszódik, és amelyből minisorozatot forgatott Rudolf Péter, de máris itt az új regény, a Jelenetek egy vakondűző életéből.
A szöveg főhőse az ötven körüli Ecsedi Gyula, aki egy Robur típusú, lakókocsivá átalakított kisbuszban él. Vakondokat kerget, és közben emlékezik. Az új regényében az író szótárregényszerű technikával, hívószavak segítségével mesél, ide-oda ugrál időben, hogy a sok összekevert kirakós darabból végül az olvasó maga állítsa össze Ecsedi Gyula karneválian mozgalmas életét. Ecsedi Gyula debreceni, de pesti is, disszidált is, de vissza is jött, volt szemeteskocsi sofőrje Párizsban, vezetett taxit, hogy végül igazi hontalanként vakondirtás ürügyén szelje keresztül-kasul Magyarországot. Ennek a gyökerek nélküli minden-mindegy figurának szerelmi kapcsolatai is labirintusszerűek. A magyar meteorológusnő s az időközben leszbikussá váló Masa és annak „szopós” Ilona nevű szeretője (aki szintén intim viszonyba kerül Gyulával) hagyján, de van itt még öt berber lány (Dahab, Hanan, Alhina, Numa és Ilham) s egy dokumentumfilmes is.
Ecsedi szerelmi életén túl is szokásosan díszes a társaság. Csak néhány példa: van itt Paflek úr nevű albínó vakond, egy a rendszerváltáskor bujkálásba fogó, magas rangú kommunista apa, egy söderköpingi (Svédország) anya, valamint muszáj említést tennem a szellemként időről időre kísértő Don Camilló (született Ecsedi Kamill) nevű nagypapáról is, aki mellesleg a ravatalozás művésze, maga is telis-tele titkokkal. A kiváló karaktereknek, ahogy azt Fehérnél szinte el is várja az olvasó, se szeri, se száma.
Az ide-oda ugrálás cseppet sem idegen Fehértől. Attól, hogy talajvesztetten bóklászunk a történetek, jelenetek közt, mint vakond egy gáztámadás közepette, csak nő a kíváncsiságunk, hogy hova fut ki a dolog, másfelől rendkívül szórakoztató is ez a kompilált szövegalkotás, ahogy egy-egy lírai, nosztalgikus betét után bevillan egy-egy semmiben lógó sms szövege (például: „merre jársz, szarra spriccelt geci?”). Végül persze minden a helyére kerül, ha figyelmesen olvasunk.
Kevés magyar író szereti annyira a nyelvet, főleg kevés prózaíró, mint éppen Fehér Béla – előző regényeiben alig használta, vagy ha használta is, igyekezett rendre valamilyen nyelvi leleménnyel kiváltani a trágár, obszcén szófordulatokat. Például az Egyenes kecskében (amelyet átdolgozva Alszik a doki Betlehemben címen adott közre) a csúnya szavakat következetesen elferdítette. A „baszd meg” például „babszeg” lett, és így tovább. De ezúttal nem finomkodik. Nyilvánvalóan korunk, mindennapjaink látleletét írta meg ebben is. Ahogy az egész Jelenetek...-ről is elmondható, hogy egy társadalom, egy korszak, egy nemzet tükre.
Hangsúlyozom: a Fehértől megszokottakhoz képest (ld. „égig érő fasz vagy!”) reflektálatlan káromkodások és beszólások szerepeltetésével (amihez az indokolatlan erőszakot is hozzávehetjük, merthogy Gyula néha bever egy-két orrot) az író minden eddiginél sötétebben akarta megírni azt a történetet, ami Magyarország, azt a történetet, ami jelenleg – nem túlzás –: a világ. Egy végtelenül primitív, nyelvében is erőszakos, undorító, ugyanakkor kisszerűségében röhejes valóságot fest elénk. Ahol az ember igazi otthona a nosztalgia.
Az az érzésem, hogy meg kellene tanulnunk olvasni Fehért. Ugyanis hajlamosak vagyunk nem komolyan venni. Habár legalább mára eljutottunk odáig, hogy észrevesszük, az íróról nagyjából egy évtizedig nem volt hajlandó tudomást venni az irodalomkritika. Erről persze, mármint hogy nem tudjuk olvasni, talán a szerző is tehet, hiszen rejtői, vonneguti, örkényi humorral bír (mintha közülük egyedül Örkényt vennénk picit komolyan, de őt is vicces szerzőként tartjuk számon!), a Jelenetek... is fergeteges, olyan jelenetek láncolata, amelyek valóban filmre kívánkoznak, ami azt sugallja, hogy Fehér Béla prózaművészete könnyed. Igaz, hogy olvasmányos, szórakoztató, habár a humor – ezt is csak kevesen veszik észre! – éjfekete benne, ugyanakkor folyamatos gondolkodásra kényszerít, nyelvezete sűrű, költői, kompozíciói minden látszat ellenére metaforikusak.
Az előbb említett éjfekete humor, és a látszólagos hétköznapiság, esetleges bagatell események (amelyeket meg-megtör a mágia vagy az irrealitás) aztán valamiért el is fedik a felületes befogadó előtt például azt a motívumhálót, amelyet észrevétlen művébe sző a szerző.
Vegyük komolyan végre. Például tételezzük fel, annak, hogy a főhős vakondűző, van valami jelentősége, nem csak arra jó, hogy általa ide-oda utazzon Magyarországon. Nézzük meg például, hogy néz ki egy Robur kisbusz (mint egy vakond), keressünk rá a „robur” szóra, mit kapunk? Például ezt: http://mek.oszk.hu/03400/03410/html/img/okori-0689.jpg - ez egy híres római börtön, amelyben, történetesen épp, mint egy inverz vakondtúrás, a mélybe vájt lyukból az elítélt egy másik börtönbe jut, nemde ez történt a regény hősével is, mikor disszidálásától szabadságot remélt, de kiderül, hogy csak cicázott vele a szabadság, ez a „hosszúcombú, drága nimfa”? Ha már a nimfáknál tartunk. Nem lehet, hogy a regényben feltűnően nagy számban szerepeltetett nők valamilyen összefüggésben vannak ezzel a hosszúcombú nimfával? Az véletlen, hogy mindegyikükkel van valami baj? Hogy kivétel nélkül furcsák? Egyikük sem illik Ecsedihez, aki persze maga sem tudja, mit akar igazán. Vagy az véletlen, hogy Fehér ennyit ír az algériaiak helyzetéről Franciaországban? Hogy a láncfűrész ennyiszer feltűnik dramaturgiailag fontos helyeken? (Mit csinál egy láncfűrész? Gondoljunk a főhős gyökértelenségére.) Hogy a fejetlenség legalább kétszer leíródik (egyszer egy álom formájában, egyszer egy horrorfilm kapcsán)?
Aztán mi lehet ez a narrációs szerkezet, amelyről a regény egyik savanyú kedvében lévő, értetlenkedő kritikusa azt írja: „Azt mondjuk rá, hogy »formabontó szerkezetű regény« – hány ilyen van manapság! –, és már mehet is a nyomdába. Pedig sokszor csak jobb-rosszabb rövid történetek, fragmentumok, apró jelenetek, szösszenetek, vázlatok állnak ilyenkor össze. Néhány motívum, egy alapfigura, egy történetmag tartja csak össze a különben széteső, összedolgozatlan szövegrészeket. Viszont mondani azt fogjuk, hogy direkt van ez így, szándékosan bontunk formát, követvén, pontosabban imitálván a modernizmus és a posztmodern milliószor kipróbált, trendinek vélt eljárásait.” Vegyünk egy gyepet. Nevezzük valóságnak. Ami felette van, az a jelen, ami alatta, az a múlt (vagy épp, tetszés szerint, fordítva). A járatok az emlékezés (vagy a járatok az élet maga), a vakondtúrások az emlékek.
Tovább is van: a regénynek van ugyanis mottója. „Cikázva lobban sok-sok ferde kép, / És lát, ahogy nem látott soha még” (Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai). Tételezzük fel, hogy nem véletlenül van az ott, hiszen ugye jó szándékú kritikusok volnánk. Mi az, amire nem képes egy vakond? Igen, a látásra. Valahogy persze ettől még tájékozódik. A felszínen nem lát, a felszín alatt viszont kiválóan tájékozódik. Vegyük ehhez a főhős azon szokását, hogy szeret hidakon átmenni. Nem is folytatom.
Fehér Bélát muszáj komolyan vennünk, mert nagyon kevés olyan mágusunk maradt, mint ő. Szerencsére az olvasók egyre nagyobb számban képesek rájönni erre. A kritikusoknak is fel kellene nőni a feladathoz. Ne nézzen hülyének minket az utókor, legalább emiatt ne.
Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből, Magvető, 2013., 192 oldal, 2290 Ft.
