Megkérdeztük

 

 DSC08306.jpg

 

Megkérdeztük Barnás Ferencet

 

A Most és halála óráján című új regényed mintha több szempontból is nagyon más lenne, mint az előző, az Életünk végéig (2019) című, de ha az eddigi életmű korábbi köteteire is gondolunk, akkor nyilvánvalóan szerves folytatása mindegyiknek. Ha egy-egy mozzanatban kellene megfogalmazni, te miben rokonítanád a korábbi műveiddel és miben látod a másságát, újszerűségét?

Az Életünk végégig egyes szám első személyben előadott családregény. A Most és halála óráján elbeszélője egy mindentudó, egyes szám harmadik személyű narrátor, aki nem csak a főhős életére lát rá, hanem arra a világra is, amiben a főhős mozog. Talán tudatregénynek lehetne nevezni mostani munkámat. Ha így van, és szeretném hinni, hogy így van, akkor ez a regény szerves folytatása eddigi műveimnek, hisz regényeimnek mindig is mozgatórugója volt a tudat mibenlétére való rákérdezés. Ebben a történetben is a krízisben vergődő én drámáját próbálom megragadni, a küszködést, a lélek önmagával való vívódását. Ez a munkám talán annyiban más az eddigiekhez képest, hogy íróként nagyobb távolságot tartok főhősöm életével szemben, ennek eléréséhez elbeszélőm pozícióját kellett időben és térben egy olyan perspektívába tolnom, ahonnan élesebben lehetett rálátni a történésekre.

 

Barnas_Ferenc_Most_es_halala_orajan.jpgRegényedben hősöd, Torjai Endre különböző tudatállapotainak leírásával kísérletezel, eredményesen, egészen a tudatmegszűnés állapotáig. Miért olyan fontos ez ebben a regényben, s honnan vannak neked ehhez ismereteid? 

Mint fentebb említettem, mindig is érdekelt a kérdés, hogy mi a tudat. Nem tudjuk, mi az. Valószínűleg megismerhetetlen titok marad számunkra még jó ideig, vagy talán örökre. Bár nem biztos. Az egyedfejlődés nem állt meg, valami továbbírja a maga történetét bennünk, mi pedig újra és újra rákérdezünk az alapkérdésekre, ahogy ezt tették az elődök az elmúlt évszázadokban, és ahogy ezt tenni fogják utódaink az elkövetkező évszázadokban, feltéve persze, hogy lesz még világ. Az én hősöm – részben – a megrendült tudatából eredezteti szenvedését, kínlódását. Elbeszélőm ezért kíséri őt el a tudat legkülönfélébb tartományaiba, labirintusaiba, ahol olykor szélsőséges állapotokba kerül, halálélménye is lesz. A módosult tudatállapotokat nem szerek idézik elő benne, hanem élethelyzetek. Nem merném azt mondani, hogy konkrét ismereteim volnának erről. Leginkább képzelgek ezekről a dolgokról, tapasztalataimnak, érzeteimnek próbálok hangot adni, nyelvbe fordítani. 

 

A regény jórészt az óceániai szigetvilág fiktív, de már-már körülményes pontossággal adatolt, megjelölt világaiban játszódik, miközben a főhős múltjának Magyarországa valóságos. Ráadásul a siunungi diktatúra világa nagyban emlékezteti a hőst a kádári Magyarország világára. Mivel magyarázod ezt a kettősséget?

Ki akartam menekíteni Torjai Endrét a valóságból, hogy legalább élete vége felé legyen tapasztalata az önfeledtségről, a szépségről, az elemek okozta eksztatikus állapotokról. Ezért helyeztem be őt egy archaikus világba, egy olyan szigetre, ahol jó élni, ahol ámulatban telnek a napjai, ahol ráérez a létezés könnyűségére, mert ebben a világban ez is lehetséges. Gyökereitől viszont nem foszthattam meg, ha megfosztom tőle, akkor elvettem volna tőle a saját drámáját, melynek megélése több, mint egy ajándékba kapott csodavilág. E két komponens együtt teszi ki a valót, ez utóbbi megragadására törekedtem.

 

DSC08368.jpg

 

Ha a psziché vert helyzete alapvető emberi helyzet, akkor van-e valódi lehetőség kilábalni abból, s az irodalomnak lehet-e itt némi szerepe?

Jelen pillanatban úgy gondolom, hogy a psziché vert helyzete nem állandó. Mintha a psziché ösztökélne minket arra, hogy változtassuk meg a hozzá fűződő kapcsolatunk. De ez csak egy feltevés a megszámlálhatatlan egyéb feltevés mellett. Lehet, hogy a psziché törvényei felettünk állnak. Ezért a küszködés. Nem tudom, ki vagy mi végzi bennünk ezt a munkát, ez a folyamat évszázadok, évezredek óta zajlik. Az irodalomnak ez az egyik fő terepe. Ha az elmúlt évszázadokban bizonyos verseket és regényeket nem írtak volna meg, még annyit sem tudnánk a lélekről, mint most. 

 

(Kérdezett: Elek Tibor)

 (A fotókat Krajcsó László készítette.)


Főoldal

2025. október 16.
Kollár Árpád tárcáiSzakács István Péter tárcáiZsille Gábor tárcáiMagyary Ágnes tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Bíró József verseiKugler Viktor verseiOláh András verseiIlyés Krisztinka versei
Darvasi László: Humoros írók GyulánBérczes László: DiétaBarnás Ferenc: A tenger BoetungánálAcsai Roland: Azt mondják
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

        Jókai Színház Bekescsaba.jpgnka-logo_v4.pngmka_logo_mk_logo.pngpk__-logo_hun-01.pngMMAlogoC_1_ketsoros__1_.jpg