Megkérdeztük Szita Szilviát
Harmadik verseskönyveddel jelentkeztél idén: A tenger felszámolása a Parnasszus P’Art Könyvek sorozatában jelent meg. Debütáló köteted, a Térkép nélkül 2016-os, Gézlapok című második könyved egy évvel később, 2017-ben jött ki. A gyors megjelenések utáni hosszabb időszak milyen költői figyelmet, átgondolást igényelt tőled, miben és hogyan formálódott viszonyod a versíráshoz?
A Gézlapok egy nagyon személyes és viszonylag konkrét, jól beazonosítható tapasztalatról ír. Ennek megvolt az az előnye, hogy olyan emberektől kaptam szeretetteljes és értő visszajelzést, akik maguk is valamilyen formában érintettek voltak a vers témájában. Azonban már a Gézlapok megjelenésekor tudtam, hogy szeretnék eltávolodni ettől a nagyon szigorúan vett alanyi költészettől. Szeretek történetekben gondolkodni, ez a harmadik kötetre is jellemző, de szerettem volna a történeteimet sokszínűvé tenni.
Ugyanakkor – talán a mai német, angol és francia hagyomány hatására, pontosabban annak hatására, amit én ebből az óriási hagyománytárból átlátok, olvastam – még jobban megszerettem a prózaverset, A tenger felszámolásába kizárólag ilyen versek kerültek, bár az elmúlt években írtam másfajtákat is.
Új köteted 56 verset tartalmaz, hat ciklusba rendezve. Miért a nagymélységű tengermotívumot emelted címbe, és milyen szempontok alapján rendezted ciklusba a verseket?
Korábban Hágában éltem, ahol villamossal lehetett kijárni a tengerhez. Ez az Északi-tenger nem meghatóan szép, kék, és főleg nem békés. Ráadásul nagyon hideg is. Szóval nekem a „tenger” szó nem a dél idilljét idézi, hanem az elemi erőt, a szelet, a háborgó hullámokat, ezért számomra a kötetben tárgyalt konfliktusok, tépelődések, a romlás és a pusztulás megjelenése igen erősen kötődik a tenger élményéhez. Ugyanez a tenger persze lehet meglepően lágy és megnyugtató, van ilyen arca is, néha ez is megjelenik a kötetben. Azt mondanám, bizonyos értelemben mindannyian tengerek vagyunk.
A verseket alapvetően tematikusan rendeztem ciklusba, legtöbbjük az emberi viszonyok egy-egy fajtáját dolgozza fel. Az Apály például a nagyszülők eltűnő világára utal, a Dagály előttben a partner betegségével (dagály/daganat) kell valamit kezdeni, a Szárazhomok a félrecsúszott családi viszonyokból építkezik, és így tovább. Azt hiszem, a figyelmes olvasó felismeri majd mindegyik ciklus magját.
A tenger már csak azért is érdekes, mert a „fő” motívummal az utolsó egységben találkozunk először, miközben a cikluscímek kivétel nélkül a tengerhez, vízparthoz, strandoláshoz kapcsolhatók (pl. Dagály előtt, Napozókosár, Hullámverés). Mi indokolta ezt a különös „aránytalanságot”? Egyáltalán: miért kell felszámolni a tengert?
Számomra mindegyik ciklus kapcsolódik a tengerhez, a tenger egy-egy arcához. Szerintem a ciklusok címei a tengerhez való közeledés egy-egy lépéseként is olvashatók. Ez a tenger felszámolódik ugyan a végén, de erről egyedül breton barátnőm tehet, aki egyszer csak fogta magát, és Strasbourgból hazaköltözött Saint-Malo mellé. Kávézóját, amely sokáig törzshelyünk volt barátaimmal, Glaznak nevezte el, ezzel a névvel illetik a bretonok a tenger kékjét. És valami ilyesmi színre is volt festve az egyik fal, a többin halakkal. Sok történetet ezen a helyen hallottam, vagy akár egy-egy szót, ami elindított bennem egy verset.
Hogy visszatérjek arra a kérdésedre, miért kell felszámolni a tengert: a világért sem kell felszámolni a tengert, sőt meg kell tartani, de néha sajnos felszámolódik az életünkben, amint az az utolsó versből is kitűnik. Az igazi, a nagy tengert nem is tudjuk mi, emberek felszámolni (remélem, ez így is marad), de ezeket a kicsiket igen, ezekre vigyáznunk kell.
A kötet sokszor emlékezetesen erős csattanóval záruló versei a család, a testi-lelki romlás, a kisiklás, eltávolodás témáit járják körül. Noha a megszólaló hangja beletörődő, elfogadó, mégsem érzem borúlátónak a könyvet: „Nem tud elszállni, ami egyszer volt.” Ugyanakkor azt is mondja: „…nem ígérhetsz / úgy, mintha mindig te döntenél.” Szerinted lehetünk urai, irányítói életünknek, történetünknek?
Örülök, hogy nem érzed borúlátónak a könyvet, én sem érzem annak, pedig alapvetően pesszimista alkat vagyok, és küzdenem is kell, hogy a versekben ne vegye át túlzottan ez a hang a főszerepet.
Szerintem izgalmasabb, ha az életünket nem próbáljuk meg folyton irányítani. És talán még izgalmasabb, ha másokét sem igyekszünk irányítgatni. Talán kicsit több csendre lenne szükség (ezt magamnak is mondom), hogy valódi döntések születhessenek, hogy odafigyelhessünk arra, mire van szüksége azoknak, akik körülöttünk élnek. Ez az, amit lehet irányítani.
A tenger felszámolásában néhol akadnak segítőtársai az embernek: az állatok. Kutya, macska, madár. Milyen versbeli szerepet szántál nekik, miért fontosak ők?
Úgy gondolom, hogy az emberi élet nem válik külön a növények és az állatok életétől. Eléggé összetartozunk. A nagyszüleim parasztemberek voltak, sokféle állatot megismertem már gyerekkoromban. És mindig nagyon sírtam, ha le kellett vágni egyet-egyet. Valahogy a versben próbálom megmenteni őket – ami naiv gondolat, tudom, mégis így érzem.
Végül engedj meg egy köteten kívüli kérdést. Sokszor hallom, hogy íróként, költőként igazán akkor érvényesülhet az ember, ha Budapesten él és dolgozik, csoportokhoz tartozik, elevenek és személyesek a kapcsolatai. Te Strasbourgban laksz – számít a hollét, hátráltatott valaha is a külföldön élés? Netán az alkotómunka előnyére vált?
Valószínűleg több szempontból is segítene, ha tartoznék egy inspiráló budapesti közösséghez: több programon részt tudnék venni, többen ismernének, több lehetőséget kapnék a megjelenésre. Néha vágyom is rá.
A külföldi élet azért érdekes, mert nagyon könnyű több nyelven irodalmat olvasni, és akár az adott nyelv beszélőivel is kapcsolatba kerülni (arab, perzsa, török stb.), ami a versek világát is közelebb hozza. Strasbourgban sikerült létrehozni több olyan kört is, amely nem csak franciákból áll. Olvasunk, írunk, mindenki a saját nyelvén vagy egy választott idegen nyelven, beszélgetünk az alkotásokról, közös felolvasásokat tartunk. Ilyesmit akár Budapesten is el tudnék képzelni, hiszen rengeteg költői hagyomány találkozik ott is. Nekem ezek a találkozások feltétlenül az alkotómunka előnyére válnak.
Következő kötetemet egyébként azoknak az embereknek szentelem, akik nem abban az országban élnek, amelyikben születtek.
(Kérdezett: Kiss László)
