Író, drámaíró, meseíró, műfordító. Műveit és díjait hosszú volna felsorolni… „Csak semmi egyszer volt, hol nem volt, csak semmi ódivatú bevezetés, vágjunk a közepébe!” – idézem meseregényéből, A kétbalkezes varázslóból. S bár én is szívesen vágnék a közepébe, ha tudnám, hol a közepe. Ön szerint mi körül forog írói világa?

Nem hiszem, hogy valami körül forogna. Valóban különböző műformákban írok, de tulajdonképpen véletlenszerűen adódott, felkérésre, hogy színdarabot kezdtem írni és majdhogynem egy kósza ötlet nyomán, hogy mesét. Janikovszky Éva megerősített és azt mondta, hogy csak így tovább. Neki pedig lehetett hinni. Legelsőként, már egyetemista koromban prózával és fordítással kezdtem foglalkozni, ezek mindmáig tartanak.

A kétbalkezes varázslóról az a hír járja, hogy lehetett volna belőle egy Harry Potter. Mi a véleménye Önnek erről?

Ha nem magyarul születik, talán messzebb juthatott volna. De hogy az én meseregényemből „koppintották” a Harry Pottert, az egyszerűen marhaság. Egyszer voltam olyan bolond, hogy amikor megkérdezett erről az RTL klub akkor, ahelyett, hogy röviden azt feleltem volna: nem, három percben válaszoltam. Ők megvágták egy percre, amiből az derült ki, hogy igen. Hiszen hát így durranás. Mindösszesen annyi történt, hogy amikor én A kétbalkezes varázslót megírtam, akkor a könyv bizonyos részeit az akkori Artisjus lefordította angolra és elküldte harminc nyugati könyvkiadónak, melyek nagyon nem válaszoltak. Miért kellett volna nekik egy meseregény Kelet-Európából? Ezek közül az egyik az a kiadó volt, amely később a Harry Pottert is megjelentette. Ennyi.

Az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) Magyar Szekciójának elnökeként - és magánemberként - mennyire tartja fontosnak a mesét?

Alapvetően és egyre inkább. Hadd tágítom a dolgot: a gyerekeknek szóló irodalmat. Látható a világon egy olyan tendencia, hogy szépirodalmat egyre kevesebb ember olvas, de az olvasók halmazán belül, a gyerekek viszonylag „kevésbé keveset” olvasnak. Ebből az következik, hogy a gyerekeknek szóló könyvkiadás arányaiban nő. Tehát kell, hogy legyen jó irodalom a még elérhető és megragadható olvasóknak – vagyis a kisebbeknek. A másik szempont: ha nem tudjuk elkapni, megszólítani, az írott kultúrához láncolni a gyerekeket, akkor egész egyszerűen nem marad ember, aki a hatrétegű, esztéták által körbeajnározott magas irodalmat képes lesz elolvasni. Az egyetlen mód egy bármifajta magaskultúra olvasóközönségének megőrzésére a gügyögés-mentes, színvonalas, magával ragadó gyerekirodalom.

Előző regénye, a Csikágó gangregény műfaja is saját lelemény. („A Csikágó, az a hetedik kerületnek a Thököly és a Dózsa György út, illetve a Damjanich és a Rottenbiller utca által határolt színtelen négyszöge”.) A kritika szerint a gangregény inkább novellafüzér, mintsem regény. Na de miért gang?

A „gangregény” valahol az alcím és a műfajmeghatározás határán lebeg. A gang ebben az értelemben szójáték: gang, mint függőfolyosó, másrészt pedig a „geng”, az amerikai „gang”, vagyis az a banda, ahova a gengszterek tartoznak. A szójátékon túl a történetsorozat első részének fontos szereplője egy olyan férfi, aki a budapesti Csikágó gangjairól kerül az amerikai Chicago gengjeibe és oda-vissza jár e között a két világ között az első világháborút követően, a nagy válság idején. Egyébként, műfaját tekintve a novellaregény jól ismert kategória. Nagyszerű művelői voltak-vannak, hogy csak a huszadik századi klasszikusokat említsem, például James Joyce, Dublini emberek című könyve, vagy bizonyos értelemben Iszaak Babel Lovashadserege. De novellaregénynek tekinthető Bodor Ádám Sinistra körzet című kötete is. Ebben a műfajban az egyes történetek között a szálak erősebbek, mint hogyha egymástól független novellák lennének, ugyanakkor zárt, kerek egységekről van szó, a szálak nem úgy nyúlnak a kötet végéig, ahogyan egy regényben. Valahol a kettő között lebeg, úgyhogy: gangregény. Egyébként a Csikágónak elkészült a hangoskönyv változata és őrült jó lett, mert  Kulka János zseniális!

A Félőlény 17 éves, öt bemutatója volt, legutóbb Franciaországban és Lengyelországban…

Legutóbb? Székelyudvarhelyen láttam, két héttel ezelőtt, a székelyudvarhelyi társulat előadásában, nagyszerű volt. Akkor mondjuk ez a hatodik. Persze a Félőlény eredetileg meseregénynek született.

A másik darab, A női partőrség szeme láttára ősbemutatója 1987-ben volt a Madáchban, azóta Oroszország több városában, Párizsban, Genfben is bemutatták, francia nyelvterületen tíz év alatt huszonkét bemutatója volt.

Sőt, San Franciscoban is játszották, franciául, az ottani francia közösség akkora, hogy alkalmanként színielőadásokat rendez a maga számára.

Ön szerint miért van ezeknek a daraboknak ekkora sikere?

A színdarabok sorsát megjósolni nem lehet, én legalábbis nem tudom. A női partőrség szeme láttára Magyarországon egyetlen egyszer került színre, és bár akkor sikere volt, de azóta nem mutatták be. A magyar színházi gondolkodásmódnak van egy tőlem meglehetősen idegen és távolságtartással kezelt szokása, hogy ami már egyszer volt, az lefutott. Ráadásul mindez a rendszerváltás előtt történt – egy korszakkal korábban. Azóta, legnagyobb sajnálatomra többé nem mutatták be. Viszont nagy örömmel tapasztalom, hogy másutt meg járja a maga útját. A művek függetlenednek az írótól, felragyognak vagy eltűnnek és ez nem feltétlenül szól a minőségükről.

A Semmi baj indító novellája a Biztos. Arról szól, hogy 56-ban, a 7 hónapos kori élményeiből mi maradhatott meg. Az az érzésem, hogy Ön szerint minden, ami történik velünk, születésünktől fogva, sőt, a felmenőkkel történtek is, meghatározóan hatnak sorsunkban.

Igen, úgy gondolom, hogy az ember azokból a eseményekből tevődik össze, amik megtörténtek vele. De ami az elődeimmel történt, velem is megtörtént, hiszen, mindannyiunk életében, akár a történelem, akár a magánélet sorsfordulói vagy véletlenei kapcsán az a kérdés: életben maradunk-e vagy sem, kihullunk-e a rostán, vagy sem. Bizonyos értelemben folytonos fenyegetettségben élünk, tudunk róla, vagy sem. Sokszor nem mi magunk, hanem csakis a lutri, a véletlen, a szerencse dönt. Ha az ember idősebb szemtanúkkal beszél a háborúról, az a torzkép alakulhat ki benne, hogy az egész világégés valójában elképesztő szerencsesorozat volt. Hiszen akikkel beszélünk, mind túlélték - csakis a kivételes kevesek tudják elmesélni mi történt a frontokon vagy a lágerekben. Én borzasztóan fontosnak tartom, hogy az előző generáció történeteit összegyűjtsem, tároljam magamban, mert úgy gondolom, hogy én a folytatásuk vagyok. És mert éppen most távozik az a generáció, amelyik felnőtt fejjel élte meg a háborút és még érdemben tud róla mondani valamit. S mivel az ember képtelen tanulni a mások tragédiájából, fölmerül a lehetőség: ha egy ilyen nemzedék és vele ez a tudás távozik a világból, akkor ingatagabbak leszünk – nélkülük erősebben ki vagyunk  téve annak, hogy valami hasonló újra történik.

„Na, ez az évszázad is eltelt valahogy.” – összegzi ironikus látásmódjával legújabb kötetét, a könyv hátsó borítóján található Birtokviszonyaim című rövid szöveg utolsó mondatával. Az elmúlt 25 év prózáiból válogatott, régi és újabb novellái és bélyegei (rövidprózák) találhatók benne. Mit szól ahhoz, hogy Örkényhez, Mándyhoz és Kafkához hasonlítják?

Az Örkény Istvánnal való szellemi rokonságot büszkén vállalom. De szeretném jelezni, hogy a magyar irodalmi köztudatban az „egyperces”, ez a nagyszerű szótelitalálat, a rövid, groteszk látásmódú, gyakran, bár nem mindig csattanóra hegyezett rövidprózát jelenti. Örkény utolérhetetlen volt ebben, valóban újat alkotott, de azért ne feledjük, hogy egypercesei három sortól öt oldalig terjedő írások és nem a terjedelmük, hanem a szemléletük fogja őket együvé. A bélyegek viszont alapvetően, - szemben az Örkény-írások többségével – valóban történetek. Tehát nem csupán egy-egy fölvillanó kép, egy-egy nagyon erős állapotrajz, hanem szabályos eleje-közepe-vége történet sűrűsödik össze benne. Én éppenséggel szabtam magamnak egy bizonyos keretet: egy bélyeg körülbelül száz szó: a magyar nyelv nagyon sűrű és tömör tud lenni, és a mi szavaink hihetetlenül sok információt hordoznak. A huszadik században zseniális mesterei voltak ennek a műfajnak, és az ötlet, a „bélyeg” formáját tekintve inkább származik Hemingwaytől, aki a 20-as években vignetták címen írt egy sorozatot, rövid, kondenzált történetekkel. A novellatömörítés nagymestere az én szememben ő, tőle tanultam nagyon sokat Örkényen kívül. A rövid történet egyébként a 20. századot végigkísérő műfaj, sok mindenre képes. Talán a bélyegek is elfoglalják majd a maguk helyét ebben a műfaji tarkaságban.

Sok kedvencem van, de mégis, ha egyet kell mondani, a Volt egyszer egy telefon. Meg A csajok, A srácok - a 14-14 soros osztálytalálkozós téma. Önnek melyik a kedvence? Miért?

Nekem nem egy kedvencem van. Amikor végigolvastam a régebbi írásaimat azzal a gondolattal, hogy olyan kötetet szerkesztek, amely tartalmaz régi elemeket, tehát régi épületek tégláit, de én mégis újat szeretnék, akkor például az egyik kedves novellámat, - ami talán a legsikeresebb volt, azt hiszem, hét nyelvre fordították le -, kihagytam a kötetből. Ez A nyelvlecke című novella, ami arról szól, hogy James Joyce Horthy Miklósnak ad angol nyelvleckét 1905-ban Polában, az isztriai félszigeten. De ez kimaradt, mert az új kötet, a Semmi baj más irányt vett. A könyveknek van egy bizonyos önmozgásuk, és ha ezt erőszakkal igyekszünk befolyásolni, ártunk nekik.

Mivel foglalkozik  mostanában?

A nyaram, meg a kora őszöm arról szólt, hogy újra elsüllyedtem egy XIX. századi klasszikus regényben. A Vígszínházban bemutatják  Stendhal Vörös és fekete című művét, egykoron színpadra írta Illés Endre. Ez egyrészt kiváló átdolgozás, másrészt az eltelt idő sok port szitált rá, ezt kellett lefújni róla. Az igazán nagy írók műveivel való munkálkodást, az adaptációt, a fordítást, mindig tanulási folyamatnak fogtam föl. Annyit soha nem tanultam az irodalomból és a világból, mint amikor például húsz évvel ezelőtt rádióra alkalmaztam a Háború és békét, nyolc darab, egyenként 60 perces részben. Újra kellett olvasni, betűről betűre, átgondolni és megcsinálni belőle azt, amire a megrendelés vonatkozott. Ki az, aki felnőtt fejjel a Háború és békét vagy a Vörös és feketét újraolvassa? Csak legyintünk, naná, ismerem, de pontosan mit ismerünk, mire emlékszünk? A másik feladatom, hogy fordítok, méghozzá egy dupla csavarral, ami szintén őrült érdekes: valaha, 20 évvel ezelőtt én fordítottam magyarra Vlagyimir Nabokov Lolita című regényét. Most az Edward Albee által színpadra alkalmazott regényt fordítom, amelyben állandóan tetten érem Albee-t: hol és mit vett ki Nabokov regényéből, hol és mit másított rajta. Fordítási, dramaturgiai feladat és tanulnivaló egyszerre. Azon kívül két nem akármilyen szerzővel, Nabokovval és Albeeval lehet egyszerre foglalkozni. Amikor ezeknek a végére érek, nekilátok az új könyvemnek és igyekszem semmi egyébbel nem foglalkozni, csak belesüppedni egy új történetbe.

                                                (Szepesi Dóra)

Békés Pál: VOYAGER (próza)
Kolozsi Orsolya kritikája Békés Pál két kötetéről