– Két évvel ezelőtt jelent meg Az alkony fokozatai című regényed. Hogyan élted meg a fogadtatását? Kaptál visszajelzést (egyáltalán: szoktál-e bármilyen visszajelzést kapni) a „laikus” közönségtől?

Örültem, hogy megjelent, a könyvbemutató előtt közvetlen megittam egy „ünnepi kávét” a New York kávéházban, utána volt a könyvhéten néhány dedikálás, majd elmúlt a megjelenés körül csapott szolid kis ünneplés, és pár nap múlva visszaültem az íróasztalomhoz, hogy folytassam a Házi áldás című új regényemet. A kérdés második részét illetően az olvasókat és a szakmát kéne megkérdezni.

– A regény 1946-ban, meglehetősen bizonytalan történelmi helyzetben játszódik – miért épp a második világháború utáni első évre esett a választásod, ami a történés idejét illeti?

Mert vonzott a kor elveszettsége, átmenetisége. Szinte semmit nem tudunk az 1945-1948 közötti időről. Tele volt titkos társaságokkal, újabb és újabb pártokkal, az ország nagy részében élt a remény, hogy az 1947-es párizsi békeszerződés megkötése után visszakapjuk a Felvidéknek azt a részét, mely 1938-ban hazakerült.

– Milyen háttérmunkát igényelt a (regény)múlt feltárása?

Könyvtáraznom kellett. Történelmi tanulmányok nem álltak a rendelkezésemre, mert nem igen készültek ilyenek. Jórészt az 1945-1946-os napilapokból tájékozódtam.

– A Bárkában hamarosan megjelenő prózád is regényrészlet; a terveid szerint ezúttal milyen szöveget adsz ki a kezedből?

A Házi áldás című új könyvem családregény, illetve szülővárosomra és az egykori Csanád megye történetére reflektál. Két nap eseményeit meséli el, folyamatosan visszapillantva korábbi eseményekre. Az egyik nap 1944. szeptember 23. – az a nap, amikor a szocialista történetírás szerint az orosz katonák a trianoni Magyarország földjére lépnek. A határ melletti kastélyban élő család az első, amely találkozik az oroszokkal. E családnak a történetét mesélem el. A második nap 1964. szeptember 23. Húsz évvel a szovjet felszabadítás és egyben megszállás évfordulóján félhivatalos állami ünneppé teszik ezt a napot, és hatalmas ünnepséget rendeznek. A család ekkor már nem a kastélyban él, hisz azt lerombolták a felheccelt parasztok, hanem egy gazdaházban.

– Öt versesköteted jelent meg – a legrégebbi, A dolgozat 1992-es, a legutóbbi, a Milyen mezben, milyen mezőn 2002-ben jelent meg. Nehéz vagy éppenséggel lehetetlen hozzájuk jutni, mintha nem is volnának. Nem gondolkodtál azon, hogy kiadj egy válogatás- vagy egybegyűjtött kötetet? Van erre példa manapság, egyre több.

De, szeretném kiadni őket, évekkel ezelőtt összeállítottam már. Persze folyamatosan bővül, hisz lesz benne egy ciklus, mely új verseket tartalmaz. A verseskönyvek Magyarországon kis példányban jelennek meg, az a párszáz darab gyorsan elfogy, már csak ezért is jó lenne egy válogatott könyv. A kiadóm anno azt mondta, hogy előbb jöjjön ki egy új regény, és majd utána. Rajtam nem múlik a dolog.

– A Szivárvány Nagyáruház című retro-munkád élénk érdeklődés fogadta. Aktuális ihletettségben fogant a könyv, vagy várható, hogy valamilyen formában továbbírod a műfajt? (Persze kérdés, milyen műfajról van szó.)

A megírásakor úgy gondoltam, hogy meg kéne mutatni a szórakoztató énemet. Egy hónap alatt megírtam ezeket a „kis színeseket”, gyorsan túl voltam rajta (aztán megélt négy kiadást, elfogyott nyolcezer példány), és a mai napig nyüstölnek vele, mert úgymond „hálás téma”. Most már inkább szeretnék megszabadulni az örökségétől, és ezzel kapcsolatban évek óta semmit nem vállalok el. Annak idején e szövegek (az elsőket a kilencvenes évek közepén publikáltam) állítólag divatba hozták a retrót, de a költészet és a regényeim az igazán fontosak, a Szivárvány Nagyáruház nekem olyan, mint egy színész életében a szinkronizálás.

– A www.kulturpart.hu oldal állandó szerzője vagy, olvasni Tőled zenei magazinban kritikát, és mostanság a fővárost is járod – sok helyen és dinamikusan terepszemlézel. Verseid viszont nyugalmat árasztanak, kontemplatívak, „vidéki” természetességgel, megkockáztatom: a hazavágyás hangján szólnak. Hol vagy Te e két minőség között, melyik az igazi Poós Zoltán: a fővárosi vagy a battonyai?

Sosem felejtem el, hogy honnan jöttem. A lakásom falai tele vannak battonyai fotókkal, régi, Csanád megyei térképekkel. 1992 óta Budapesten élek, Budapest az enyém is, ahogy mindenkié ez a város. Magaménak érzem Békéscsabát, mert édesapám ott dolgozott, ott vettünk az iskolakezdés előtt iskolaköpenyt, táskát, jártam a „Téglába” koncertekre. Minden várost magáénak érezhet az ember, ha szereti azokat. Gyulát, Aradot vagy New Yorkot. Nekem két meghatározó városom van: Battonya, ahol megszülettem és felnőttem, és Budapest, ahol tizenhat éve élek.

– S ha már Battonya – a Humán erőforrás című versedben azt írod: „… A község a hőseit / keresi. Azokat, akikre büszke lehet. / Köpnek az utókorra. Saját utókort teremtenek.” Te megtaláltad már odahaza a hőseidet?

Megtaláltam, igen. A szüleim azok. Apám a Rákosi-korszakban eljárt titkos istentiszteletekre az ötvenes évek elején egyedül megmaradt László László kastélyba. (Aztán ezt a kastélyt is lerombolták). Büszke vagyok apámra, mert nem haragszik azokra az emberekre, akik jelentést írtak róla, mert minden nap az iskolakezdés előtt reggeli misén volt. Pedig emiatt nem mehetett oda továbbtanulni, ahová szeretett volna. Büszke vagyok édesanyámra, aki úgy érettségizett le a hetvenes évek közepén, hogy napközben fagyban és esőben kinn volt a téesz földjén (egyébként húsz éven át), és kapált és mindezt napi nyolc órában tette.



(Kiss László)

Poós Zoltán (forrás: Terasz.hu)

Főlap