Megkérdeztük

 

 Darvasi_L__szl__.jpg

 

Megkérdeztük Darvasi Lászlót

 


Valahogy úgy fogalmaztál egy beszélgetésben, hogy az író, ha regényt ír, mindig pályakezdőnek számít. Több műfajban is otthonosan mozogsz, hiszen versekkel indultál, írsz novellákat, tárcákat, gyermekkönyveket és színműveket. Miben különbözik a regényírás más alkotói elfoglaltságoktól?

Más az időhöz való viszony. Semmilyen más műfajnál nem éreztem azt, hogy az időt gondozni kell. Mintha gyereket nevelnél. Mintha házasságban élnél. Mintha templomot építenél. Vagy sokszobás bordélyházat. Vagy egy másik hasonlat: beiratkozol egy egyetemre, és ott mindenféle kurzusokon tanulsz. Olyan, mintha örökké ez lenne már. Ilyen a regény. Ígéri ezt az örökkét. És aztán mégis vége lesz, és ez rémületes megkönnyebbüléssel tölti el az embert.

 

Korábbi nagyregényeiddel, A könnymutatványosok legendájával és a Virágzabálókkal magasra tetted a lécet. Nem hatott nyomasztóan írás közben az olvasók és a kritikusok részéről megfogalmazódó fokozott elvárás?

Ha megnézed a Moly érzékeny kritikai rovatát, az is látható, miféle elvárásokat teremt egy regény, hogy kérik számon a következőn az utóbbit például. Szóval nem törődünk elvárásokkal. Fönntartom a jogot, hogy az elvárásokat magam állítsam föl, így a felelősség az enyém. Amíg írok, nem érdekel az olvasó. Az anyag érdekel, a természete, a formálhatósága, az a dráma, amit éppenséggel magában hordoz, hordozhat. Egyébként pedig, ha az ember nem bízik magában, ne írjon. Az írás eleve a bizalom bejelentése. Bizalom nélkül, tehát hogy valamit képesek vagyunk megformálni, nem foglalkozhatunk a szavakkal. Jó, a bizalom rémesen bonyolult dolog, úgy bízol, hogy közben félsz, lásd a Taligást. Aztán meg én arról a bizalomról is beszélek, hogy újra és újra sikerül valamit formailag, művészileg módosítani. Hogy ugyan mindig ugyanazt írom, erre idővel rájön az ember, de kicsit mindig másként. Hogy hozzáteszek ahhoz, ami eddig volt. Az egyik Moly-olvasó azt írta, hogy a Virágzabálókat lerakta száz oldal után, mert annyira a Könnymutatványosok miliőjét várta. Oké. Én viszont nem írhatok meg valamit újra.

darvasi-taligas.jpgAz idei könyvhétre kiadott új regényed, a Taligás címszereplője szóhordó, aki szavakkal, mondatokkal kereskedik. Könnyen rátaláltál arra a figurára – és annak hangjára, beszédmódjára –, akinek kíséretében, nyikorgó taligája mellett bandukolva megismerjük a történéseket?

Nehezen találtam rá. Ez az eddigi legszemélyesebb könyvem, azt hiszem, és még azt is gondolom, hogy a leginkább személyes. A munka elején, mondjuk így, első fázisaiban azt tudtam erősen, hogy a szegedi boszorkányperről írni akarok. Mert ez olyan téma. Olyan nyomasztó, olyan átmosott, olyan megszépített történet. Sokáig nem találtam az elbeszélői nézőpontot. Gondoltam az ördögre, egy esendő, csodálkozó Ördögre, aki elképedve szemléli és kommentálja mindazt, ami történik. Azt hiszem, nem lett volna pocsék elképzelés, de másfajta munkát igényelt volna, mint amire titokban, a lelkem mélyén vágytam. Aztán a Taligás megjelent, és ez mindent megváltoztatott. Újra kellett írni a késznek hitt fejezeteket. De ez már jó, izgalmas munka volt.

„S ahogy rendesen, úgy most hasztalan keresgélek szavakat, hiába méricskélem őket arra, amitől így kolompol bennem a remegés” – olvassuk. Almási Miklós írja kritikájában, hogy Taligás a „mindenkori szenvedő művész metaforikus alakja”. Magamnak is végig az volt az érzésem, hogy főalakod a mindenkori író vagy költő sorsát, annak örömeit és kudarcait, félelmeit és kiszolgáltatottságait is megtestesíti. Jól érzékeltem ezt?

Erre most csak azt tudom mondani, igen.

Lassan vonszolódunk előre, ahogy Taligás halad Bécsből Budára, majd Szegedre, s csak az utolsó száz oldalon tér rá a regény az 1728-as boszorkányperekre. Bevallom, már az első pillanatban magába húzott a ráérős történetvezetés, élvezetet okoztak a gyönyörű, lírainak is nevezhető mondatok. Így kívántak megszületni, vagy hosszas megmunkálás, csiszolás eredményei?

Soha, semmilyen művemen nem dolgoztam ennyit. Húztam, átírtam, javítottam, állandóan hullt a forgács. Rengeteget dolgoztam nyomtatott kéziratokon is, van vagy tucatnyi változat, mert mindig nyomtattam, minden hónapban, ami éppen megvolt. Azt hiszem, a mondat, illetve a mondatoknak az egymáshoz való relációja meglehetősen fontos eseménye ennek a könyvnek.

Szembetűnő az is, hogy a Taligás lényegesen rövidebb, mint az előző két regény, azoknak nagyjából a fele. Szándékosan törekedtél erre, vagy egyszerűen így adta ki az anyag?

Lehetett volna a szegedi rész tágasabb. És persze bonyolultabb. Talán. Nem tudom. Egy barátom azt mondta, hogy a szegedi fejezetnél mintha még egy regény el lenne spórolva. Mondom, meglehet. Egy másik barátom azt mondta, hogy nem foglalkoztam eleget az áldozatokkal, dramaturgiailag magukra hagytam őket. Hogy távol maradtak a fősodortól. Nem kaptak igazi arcokat, életeket. Ez is milyen jogos szempont. Csakhogy a mű én-regény lett a Taligás föltűntével, egy személyiség lírai krónikája.

Amikor a bajok egyre inkább elhatalmasodnak Szegeden, a város vezetői összeülnek, és először különböző népcsoportok (mindenekelőtt a helybeli zsidó család) feláldozását vetik fel, majd azokra a „kócos és gondozatlan” jövevényekre terelődik figyelmük, akik „furcsa szokásaikkal és titokzatos tudományukkal (…) nyugtalanságot keltenek”. Voltaképpen koncepciós perekről beszélhetünk?

Egyértelműen koncepciós perekről van szó, és nyakig benne van mindegyik helyi, hatalmi tényező.

Miért kezdtél foglalkozni a témával? Milyen kutatómunkát végeztél annak érdekében, hogy a történeti anyag hiteles legyen a regény világában?

Vonzott a történet szörnyűsége, embertelensége. Závada Pál beszélt arról, hogy amikor az Egy piaci napot írta, többek között meg akarta érteni a lincselés természetét az adott történelmi térben. És meg akarta érteni ebben a borzalomban az embert. Aztán mintha ez nem sikerült volna neki, úgy értem, ő mondta ezt, hogy annyira irracionális bizonyos esetekben az emberi természet működése, hogy nem találunk rá adekvát formát. A valóság ellenáll a formának. Nem találunk szavakat, hogy EP.-t idézzem. Minden egyenlet hibás lesz. Szeged történetírója, a jó és alapos Reizner János az idegenek – főként a németek – megjelenésének tulajdonítja a szegedi boszorkánypert. Jó, jó, de azért... Az úgynevezett kutatómunka nem volt nehéz. Az interneten, s egyéb, könnyedén föllelhető monográfiákban szépen benne foglaltatik minden lényeges történeti elem. Nekem magamra kellett ebben a történetben rátalálni. Ez lett a szorongó, nyavalyatörős, mégis elég masszív Taligás.

Szerepelnek a könyvben gnómok, akik Wolzbein tanácsos gyűjteményének lakói. Egyikük, Barbara elkíséri üvegcséjében Taligást. Miért volt szükség az ő jelenlétére?

Barbara a félbeszakadt élet. A létezés zsákutcája. Az a lény, akinek nem adatott meg normális élet. Barbara a teremtés hiánya, selejtje. Barbara a teremtés selejtjének artikulációja. Kijár neki ennyi. Ilyen értelemben Taligás a cselekvő hős, Róth, a katolikus titkár pedig a kárvallott manipulátor.

Amikor az utolsó simításokat is elvégezted és pontot tettél a könyv végére, könnyű volt kilépni abból a miliőből, amelyben éveken keresztül mozogtál? Ilyenkor levegőre van szükséged, vagy jöhetnek a következő munkák?

Regény után mindig nehéz. De mivel nekem rendre párhuzamosan működő munkáim vannak, bele tudok lépni másik folyóba. Nem olyan nagy, nem olyan széles, a sodrása is kisebb, ezek segítenek. Tárcákról, meg novellákról beszélek. Meg a határidőkről.

 

(Kérdezett: Ménesi Gábor)


Főoldal

2016. október 19.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Zalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészéből
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA