Megkérdeztük

 

 

Megkérdeztük Temesi Ferencet

 


Kétkötetes szótárregénye, a Por nagy port vert fel annak idején.  Ő írja le a műben, hogy ez lenne az első magyar tudatosan posztmodern nagyregény.  Azóta számos könyv díjazott szerzője, aki hat nyelven ír, olvas, beszél - kínaiul is! -, nemrég kapta meg a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjat, amihez ezúton is gratulálunk.


A Por kultuszkönyv volt, mindenkinél ott áll a polcon, de nem biztos, hogy elejétől végig olvassa az ember, hanem lapozgat, ugrál benne, mint az interneten.


Azt is lehet. De teljesen normálisan olvasni is; egyet elolvasol egy nap, az elég. De ugrándozni is lehet, a modernisták számára meg van engedve, nyilakkal, utalószavakkal előre hátra lehet lapozni.


Idézem a mottót Kosztolányitól, az Alföldi porból: „ Ez a por él."


Kosztolányi megadta a gombot, nekem csak a kabátot kellett megcsinálni.


Rátaláltam a mandala részletre, az OM.MA.NI.PAD.ME.HUM. -ra: „A mandala a belső és külső mindenség sűrített mintájának színes por mozaikja." Láttam egyszer, ahogy buddhista szerzetesek nagy műgonddal elkészítették a mandalát, majd beszórták a Dunába. Az alkotás is valahogyan ilyen... Mi lesz a művekkel?


Az már nem a mi dolgunk. Amikor befejezel egy könyvet, az körülbelül olyan, mintha lelőnéd a gyerekedet. Kész, vége van. Egy barátom, aki nagyon jó barátja volt Kerouacnak, és a nyugati parttól a keleti partig ővele járta be Amerikát, Bob Creeley mondta azt, hogy szörnyű belegondolni, hogy egy kisgyerek olvas, eljut egy könyv végéig, és rájön, hogy nincs tovább. Egy másik hasonlat: a regény gyönyörűen kezdődik, szereted, imádod, kedves hozzád, alig várod, hogy találkozzatok minden nap, mint egy nagy szerelem, mindig újat és újat tartogat, aztán elkezd uralkodni, mind jobban és jobban, és a végén már úgy viselkedik veled, mint egy kényúr, na, akkor kinyírod és odaadod a közönségnek, és attól kezdve nem a tied. Azok kezében van, akik olvasnak meg kiadnak.

 

Mi a véleményed az internetre kerülő irodalomról?


Én rengeteget vagyok a neten, hozzátartozik a mindennapjaimhoz. Nem azt mondom, hogy ott olvasok regényt, mert azt azért szeretem, ha kézbe veszem, én még egy ilyen régi típusú ember vagyok és valószínűleg ilyen is maradok. Holott a fiam is azt kérdezte a készülő regényről, hogy na és e-book kiadás mikor? Az összes számítógépes kollégám csak ilyeneket olvas, mondta. Nekem pedig a Kindle kicsi, feleltem.

 

A tárcát is ugyanolyan gonddal írod, mint a regényt...

 

Igen.

 

Nem választod el a szépírást az újságírástól...

 

Nem. Kiderült a Kölcsön Időből, amikor ezekből egy regényt komponáltam, hogy mennyire nem. Az a világ első újságregénye, az egyik legjobb munkámnak tartom. Nem azért, mert ki lehet vele támasztani az ajtót, ha szél van, egy gyöngébb ember nem is bírja hazavinni. Nagyon kitolt velem a kiadó, könyörögtem, hogy újságpapíron jelenjen meg, de a kiadó imidzse miatt azért is vastag fehér papíron nyomták. Olyan fehér, hogy száz év múlva is fehér lesz. A sintoisták se betonból építik a templomot, hanem fából, és ha nem jön a következő nemzedék, 25 év múlva, hogy újra építse, akkor annyi. Ezt nem értette meg és kiadta a világ legnehezebb könyvét két kötetben, úgyhogy tönkrevágta a könyvemet.

 

A szenvedélyes újságírásról jut eszembe Sárközi Mátyás mondása, hogy a legnagyobb bűn, untatni az olvasót. Te aztán nem untatod!

 

Nem. Az bűn, főbűn. Az egész arról szól, hogy figyelmet felkelteni és fönntartani. Megvan a technikája, attól függ, hogy tárcát írsz, glosszát, tanulmányt vagy regényt - mindig más módszer és más-más kampók, egyebek, más sűrűség. Egyet nem szabad, unalmasnak lenni. Ezek az úgynevezett, nálunk posztmodernnek hívott regények valami elképesztőek. Általában arról szólnak, hogy van valahol valaki, aki meg tudna írni egy regényt, de valamiért nem írja meg... Udvarias is lehet az író. Én egyszerűsítőnek jöttem. A bonyolult dolgokat igyekszem egyszerűen kifejteni, hogy a legegyszerűbb ember is, akire gondolok, az olvasóim közül, az is megérthesse. Mások meg direkt bonyolítják. Azoknak nem olvasóik, hanem kritikusaik vannak, akik elmagyarázzák, hogyan kell érteni. Ez nagyon nem szép dolog.

 

Több helyen mesélted, hogy gyerekkorban meséltek neked és aztán te is az óvodában...

 

Bizony, négyéves koromban kezdtem a pályám! Azóta is mesemondó vagyok, csak én leírom a meséimet. De magamban ki is mondom, miközben leírom. Akkor biztos egy regény részlet, vagy egy novella, ha fölolvastam valakinek, a dallam, a ritmus elárulja a hibát.

 

A nyelvekről kérdezlek. Hogy jutottál el a kínaihoz?

 

A nagyapámtól örököltem. Tizenkét nyelven beszélt és kínaiul álmodott, mondta, van ebben valami, mert álmomban kínaiul beszéltem és meg is értettem magamat. Nyolcvanéves korában például eszperantó tanári diplomát szerzett és tanította hatalmas szenvedéllyel. Röviden: ragadnak rám a nyelvek, nem sokat teszek érte, egyszerűen imádom. Elsőnek és legjobban a magyar nyelvbe vagyok szerelmes, ezért lettem magyar író, de az összes többit is nagyon szeretem. Én lustább vagyok, mint a nagyapám, olyan hat körül támolygok, olvasok, írok, beszélek is sokat. Mindennek a magyarázata a nagyapámnál keresendő. Nyugdíjas téeszparaszt volt két diplomával és óriási dilettáns, minden műnemben alkotott, imádtam őt...

 

Mi a különbség a dilettáns és a nem dilettáns között?

 

Ezt nagyon nehéz megmondani. Azt hiszem, a dilettáns az, akinek akkor is tetszik a mű, amikor már letette és újra meglátja, és akkor nem a hibákat veszi észre benne, hanem, hogy jaj de jót írtam már megint. Önmagadat szereted a művészetben vagy a művészetet, ami benned van, azt szereted. Ez a különbség.

 

Azt is olvastam, hogy megbékéltél a Jóistennel, a katolikus egyházzal.

 

Igen, visszatértem az anyaszentegyházamhoz, amelyik elfelejtett fölnevelni, de én nem felejtettem el visszatérni. Nagyon kemény ateista, materialista korszakom volt, bár az anyagnak nincs szüksége arra, hogy higgyenek benne. Hinni a lehetetlenben kell, ahogy Tertullianus mondta: „Hiszem, mert lehetetlen". Már az egyetem mellett elkezdtem a buddhizmussal foglalkozni, aztán kikötöttem a tibeti buddhizmusnál, tulajdonképpen innen kereshetők a kínai meg japán hatások, aztán jött a taoizmus, az még inkább kínai. Gyakorlatilag azt kell mondani, melyik nem voltam. Nem voltam sintoista, konfuciánus, de az összes többi, hindu biztos, hogy voltam, ezekben mind megmerítkeztem. Minden vallás szép! Aztán voltak szólításaim. Külföldön mindenhol elmentem templomokba és megkérdeztem magamtól, hogy itthon miért nem megyek én Isten házába? Volt egy barátném, Kemenczky Judit, aki legalább akkora misztikus, mint akit lefordított, a von Bingen, és már több mint egy évtizede minden éjjel Jézus diktál neki, a legkülönbözőbb nyelveken - vele kéne csinálni egy interjút -, 12 kötetet már megírt. Nagy költő, festő is, szóval misztikus, ez a legfontosabb. Kemenczky Judit fanok hajrá!

 

Azt mondtad, vasárnaponként a budai ferencesekhez jársz. Mert tudnak valamit. Mit tudnak?

 

Valami titkot tudnak, mert sok a fiatal, vasárnap különösen. Nekem meg van ott egy haverom, a könyvtáros. Közvetlenül a kolostor mellett lakom. Ahogy Krúdy írta, öregedve költözz a torony árnyékába.

 

Sok érdekességet mondtál az írás folyamatáról, például, hogy ketten írunk - a könyv meg én, közben állandóan harcolunk, és hol ő enged, hol pedig én.

 

Hát ez kemény, minden nap, tulajdonképpen fizikai küzdelem is, mert egy prózához fizikum is kell. Tavaly, amikor nagyon beteg voltam és 10 százalék esélyem se volt a megmaradásra, fogytam egy hét alatt negyven kilót, akkor azért elgondolkodtam. Azelőtt sose volt ez gond, mindig akkor vettem észre, hogy mennyire fárasztó egy regény, amikor befejeztem és letettem, éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok. Soha nem volt semmi ilyen gondom - szóval nem értette a kiadóm, amikor azt mondtam, nekem először vissza kell szereznem a fizikai erőmet és csak aztán lehet szó arról, hogy a szellemiekben visszaszerezzem és kezdjem újra, folytassam a regényt. Úgy sem lehet úgy folytatni, totálisan idegen szöveg volt, elfelejtettem mindent. Amikor visszaszerzed az erődet, akkor újra tudsz dolgozni.

 

Azt is mondtad, meggyőződésed, az írónak két életre lenne szüksége.

 

Kettő legalább, egyikkel élni, a másikkal írni.

 

Neked kettő van!

 

Nekem már három van, mert a baleset, ha nem számoljuk a „repülni jó"-t, ami szintén egy regény előtt történt. Általában regény előtt jönnek a kedves kis daimonok és megtámadják az embert, ha lehet, akkor el is pusztítják. Volt egy házunk, a fiamnak vettem Szigligeten, a legfölső utca a vár alatt, Ady Endre utcának hívják ráadásul, és én egy éjszaka vissza akartam menni a fiamhoz. Az alkotóházban sohase szerettem lakni. Régen végigmentél a folyosón és az írógépek géppuskatüzét hallottad, egy életre elment a kedved mindentől, nemhogy írni - most meg hallod, hogy surrognak a laptopokon a kezek. Olyan helyen írni nem tudok, ahol nyolcszázezer író van. Annyi az egész világon nincsen, kétségbeesett dolog.

 

Nagyon sokan írnak.

 

Most még többen és végképp nem értem, miért. Ennél hálátlanabb foglalkozást és nehezebbet! A krokodilokkal való birkózás után ez a legnehezebb szakma és mégis, tele vannak a bölcsészkarok. De mire, kérdezem én? Mindenki író akar lenni, olvasó senki sem akar lenni, pedig olvasónak lenni nagyon nagy dolog. És egy jó író, az jó olvasó. Én az íróról megmondom, hogy milyen olvasó. Ezek nem akarnak olvasni, csak írni... Még azt a történetet befejezném, hogy amikor éjjel leestem a hegyről. Ahogy zuhantam, egy pillanat alatt végigfutott rajtam, hogy ez a világ legjobb érzése. Részeg voltam, és közben lebontottak ott valamit, amiről nem tudtam, és jött a daimon egy fekete macska személyében. Amikor daimonnal találkozol, leghelyesebb leülni vagy visszamenni, de semmi esetre se azt csinálni, amit én, hogy folytatod az utadat - már zuhantam is. A halhatatlanság illúziója és a valódi halál között lebegni félúton, az elég furcsa - ez üres szó -, szórakoztató is egyben, de beléd nyilall, hogy lent vajon mi van. Hát lent egy tető volt, gyönyörűen vettem, végig gurultam rajta, föntről bezuhantam három és fél méter mélyre, egy kertbe, ami ferde volt, végig gurultam, valamiben megállt a lábam, megnéztem, nem tört el, aztán másnap megtaláltuk a szemüvegemet, egy szőlőkaró mellett. Ha arra ráesek, kész, ezt a sztorit már nemigen mondom el. Saját lábon lementem, nem vettem komolyan, de a barátom meg a fiam gyorsan bevittek Keszthelyre. Mondja a sebész, mi maga, tetőfedő? Hát úgy is lehet mondani. Mert az író tetőfedő, a tetejét csinálja, de közben az egész házat építi, egyben segédmunkás, kőműves, és közben ő a tervező, minden egy személyben. Ennyi van, hogy ő tervezte, meg az ő nevét írják oda, amikor kész.

 

A Pest című könyvből idézek: Kétféle író van csak: metszőfogak és őrlőfogak - így gondolod?

 

Most is tartom, ez így igaz. Van egy csomó besorolás, de ez az egy, ami elfogadható számomra. Olyan, hogy ilyen író, meg olyan író, nincsen. De irodalom sincsen olyan, hogy jobboldali, meg baloldali, meg középső. Egy szörnyűséges szerző költő akart lenni és József Attilával barátkozott, mondta neki, hogy én is szocialista irodalmat akarok csinálni, erre mondta neki Attila, hogy te ne akarjál semmilyet se, mert az irodalom az nem alany, hanem állítmány. Nincsen jelzője neki. Tudniillik te vagy az alanya, és amit írsz, az az állítmány - rólad állít valamit. Az igazi irodalom. A srác, úgy látszik, komolyan vette és abbahagyta, mert ennyi volt a Ludas Matyiban, ahol én ezt olvastam. Ahogy Molière mondta, onnan veszem javam, ahol találom. Ezt mondta Sztravinszkij is, hogy csak kezdők utánoznak, a mesterek lopnak, úgyhogy ez egyértelmű. Minden a tied, tök mindegy, hogy honnan veszed, amikor éppen írsz, akkor rabolsz.

 

Ezek a metszőfogak?

 

A metszőfog és az őrlőfog más. A metszőfog az, amelyikkel az avantgarde-ok, az elöljárók, az új dolgokat próbálják, az őrlőfogak az igaziak, lassabban mennek, viszont annál alaposabban megőrlik az anyagot, átőrlik az életet. Így képzelem a különbséget.

 

A Bartók-regénnyel lassan már készen kéne lenni, úgy tudom.

 

Hát most nem megy ez a készenlét, nagyon szépen halad, gyarapszik, jól van, szeret. De már kezd kötelesség lenni. Ha Isten is segít, meg kell lenni őszre.

 

Olvastam egy részletet Életrajzoló címmel. Ki az?

 

Az Életrajzoló az jobb perceiben lélekrajzolónak hiszi magát, ő az, aki írja ezt a Bartók regényt. Nagyon kisujjbökésnyire van tőlem. Egy író, aki újságírásra kényszerül, de mégsem akarja föladni a terveit, álmait, vágyait, és továbbra is írja ezeket a dolgokat, miközben írja ezt a Bartók regényt. Ez a legrövidebb szála a regénynek. Három szálon megy, az első Bartók itthon, úgy értve, hogy negyvenig, amikor elment, beleértve az utazásait is, ez a leghosszabb szál. A második, 40-45-ig, Bartók Amerikában, és a harmadik a legrövidebb szál, az Életrajzoló szál, Él-nek hívják különben. Az a regény címe, hogy A 48-56-os zongora. Ez egy bérelt zongora, leltári száma van... Érdekes, hogy regény közben mindig fölbukkan a következő regény. Rettenetesen féltem, amikor azt olvastam Montaigne-nél, hogy jaj annak, aki mindent elmondott, amit mondani tud. Nincs ilyen. Minél többet írsz, annál több függöny nyílik meg, és annál több újabb és újabb dolgot látsz. Amikor most írom ezt a könyvet, már tudom a következőt, már megjelent és mutatta magát, hogy helló!

 

És szép?

 

Hát nem tudom. Nem nagyon szép. Elég tragikus.

(Szepesi Dóra)

 

Részletek Temesi Ferenc A 48-56-os zongora című regényéből a 2011/2-es Bárkából.



 


 

2011. április 28.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Marno János verseiCsontos János verseiZalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjei
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Nyilvánvaló - Szakács István Péter novelláiról „Szemétdomb az egész világ”Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bál
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA