Ménesi Gábor

Kosztolányi-portré 2010-ben

Ha végigtekintünk a recepció történetén, jól láthatjuk, hogy az irodalomtörténeti diskurzus különösen az utóbbi három-négy évtizedben helyezte érdeklődése homlokterébe Kosztolányi életművét. A hetvenes évektől mindenképpen számolnunk kell a Kosztolányi-értést alapvetően meghatározó, értelmező igényű tanulmányokkal, összefoglaló munkákkal. Ki kell emelnünk közülük Rónay László, Kiss Ferenc, Bori Imre monográfiáit, A rejtőző Kosztolányi (1987) című tanulmánygyűjteményt, Balassa Péter nagy fontosságú Édes Anna-írását, Szilágyi Zsófia és Bónus Tibor kutatásait, valamint az Újraolvasó sorozatban 1998-ban napvilágot látott kötet (Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről) kiváló elemzéseit. A kilencvenes években felerősödő rekanonizációs törekvés elsősorban a prózára irányult, különös tekintettel az Esti Kornél-szövegekre, nyilvánvalóan nem függetlenül a szépirodalom újraíró gesztusaitól. Ebben az összefüggésben gondolhatunk a novellaciklus fontosságára, mások mellett Császár István Gyilokjárójára, Garaczi László lemúr-szövegeire, újabban pedig Esterházy Péter Esti című opusára.

Kosztolányi fogadtatástörténetének megkerülhetetlen momentumai a Szegedy-Maszák Mihály által publikált tanulmányok, műértelmezések, melyek közül (tudomásom szerint) az első 1979-ben jelent meg, s az irodalomtörténész azóta is rendszeresen foglalkozik a számára meghatározó életművel. Három évtized kutatásait összegzi tehát a nemrégiben megjelent vaskos kötet. Előszavában a szerző részletesen szól koncepciójáról és módszeréről, hangsúlyozva, hogy „a magyar irodalomtudomány eredményeit összehasonlító szempontokkal" egyeztette. Azt is leszögezi, hogy célja „nem életrajzi monográfia elkészítése" volt, munkája centrumában a művek vizsgálata áll, ugyanakkor természetes módon nem utasítja el az életrajzi mozzanatok figyelembe vételét, ha azoknak a műértelmezés szempontjából jelentőségük van.

A szerző könyvében az életmű valamennyi dimenziójára igyekszik kitekinteni. Természetesen a prózaíró és a lírikus Kosztolányi kap nagyobb figyelmet, de a publicista, az értekező, sőt, a fordító sem szorul háttérbe, annál is inkább, mert kölcsönhatás fedezhető fel a költő fordításai és eredetinek tekinthető versei között, s „egyazon költeményben több idegen nyelvű szöveg hatásának a nyomát is föl lehet ismerni". A lírai művek megközelítésekor elsősorban a versfüzér folyamatszerűségére összpontosul az elemzői figyelem. Már a bemutatkozó verseskönyv (Négy fal között) érvényesíti a füzérszerű szerkesztésmód preferenciáját, s jelentősége ily módon a következő kötet (A szegény kisgyermek panaszai) előkészítésében rejlik. Szegedy-Maszák külön fejezetben, kiváló elemzések felsorakoztatásával vizsgálja Kosztolányi kései költészetét, a Meztelenül című szabadverses kötetet és a hozzá szorosan kapcsolódó utolsó versciklust, a Számadást.

A regények vizsgálatának egyik központi problémája a nyelvek összjátéka, valamint a többféle időszemlélet kölcsönhatása. Az Esti Kornél esetében ugyancsak a ciklusszerűség válik fontossá, sőt Szegedy-Maszák szerint talán „szerencsésebb, ha egy elképzelt mű töredékeinek véljük az Esti Kornélról írt történeteket". Majd hozzáteszi: „Az Esti Kornél kötet az alkotás későbbi szakaszának eredménye, az egyes részek egymásutánja nem véletlenszerű." Az opus jelentőségét pedig így foglalja össze: „Az egységes regényvilág megszüntetésére és a kitaláltság újraértelmezésére ugyan már Krúdy is tett kezdeményezést Szindbád-sorozatával, sőt az egyes részek közötti viszonyt bonyolító elbeszélésfüzérre már a tizenkilencedik században is akadt példa, de az, ahogyan az Esti-Kornél-történetek egy része a véletlenszerű hatással, a lélektani megindoklás és az erkölcsi tanulság mellőzésével mintegy társalkotóvá lépteti elő a befogadót, majdnem példátlan a korábbi magyar irodalomban."

Szegedy-Maszák nem kerüli, nem is kerülheti meg az életművel kapcsolatos kényes kérdéseket. Itt elsősorban arra gondolhatunk, hogy Kosztolányi a trianoni békeszerződés után Vérző Magyarország címmel antológiát állított össze, valamint a szélsőjobboldali Uj Nemzedék „Pardon" rovatának szerkesztőjeként is tevékenykedett. Az irodalomtörténész hangsúlyozza, hogy az utókor nem mentheti fel Kosztolányit a felelősség alól a zsidóellenes publikációknak is helyt adó rovat vezetéséért, ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy „névtelen cikkeket csakis bizonyítékok alapján lehet neki tulajdonítani". A legutóbbi másfél évtizedben ugyanis több olyan antológia és tanulmány jelent meg, amelyek „egyértelműen Kosztolányinak tulajdonítottak olyan szövegeket, amelyeknek szerzősége bizonyításra vár". Ennek tisztázásában is segíthet majd annak a kutatómunkának az eredménye, amely 2007 óta a kritikai kiadás előkészítését célozza, s sok tekintetben árnyalhatja Kosztolányi-képünket.

A kötet utolsó negyedének áttekintő tanulmányai Kosztolányi színikritikáival, nyelvfelfogásával, valamint irodalomszemléletével foglalkoznak. Tájékozódásában komoly hangsúlyt kap az Európán kívüli kultúra iránti figyelem, a széleskörű filozófiai érdeklődés (különösen fontos Nietzsche hatása), a médiumok szerepének felismerése, illetőleg a társművészetek, különösen a zene és a festészet jelenléte. Amit pedig Szegedy-Maszák Mihály az esszék kapcsán, a kánonok átalakulásáról, az értelmezések esendőségéről megfogalmaz, igencsak tanulságos. Rövid ismertetésem végén idézek belőle: „Kosztolányi értekező munkáit műhelytanulmányokként is lehet olvasni. Mivel a befogadás, nem pedig az alkotás szempontjából igyekezett meghatározni a művészi értéket (...), szemléletétől elválaszthatatlan az alapföltevés, hogy a jelen mindig saját magát keresi a múltban, ezért a kánonok mindig esendőek. Azoknak a történeteknek, tárcáknak s verseknek az alkotója, amelyekben Esti Kornél szereplő vagy beszélő, idegennek érezte magától a befejezett, önmagára zárt mű klasszikus eszményét. Úgy gondolta, hogy az érték lényegéből fakadóan nem lehet elévülhetetlen, szükségszerű, hogy az egyik nemzedék sárba rántsa azt, amit az előző a magasba emelt, és nem lehet megjósolni, vajon véglegesnek bizonyul-e egy leértékelés avagy nem."

Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010