Karafiáth Orsolyát kérdeztük a Libelláról, a Cigánykártyáról és a "nettó ízléstelenség"-ről

A Libella kávézó a kortárs művészeti élet egyik emblematikus helye, te magad pedig a hely legjellegzetesebb figurájának számítasz (ha jól tudom, a Cafe X modellje is a Libella). A kávézó nemrég szomorú, erőszakos események színhelye volt, ittas írókat vertek félholtra kopasz zenészek a mosdóban. Ha valakinek, neked gondolnod kell valamit a történtekről. Mi az a valami?

Az est elején én is ott voltam, de korábban hazamentem, másnap reggel telefonon értesültem az eseményekről. Nagyon megrázott. De nem döbbentett meg igazán. Lassan már két éve figyelmeztetek mindenkit, hogy vigyázzanak, mert a veszély velünk van, nem lehet kocsmaasztali szörnyülködésekkel távol tartani. A gyűlölet egyre csak hatalmasodik, egyre nagyobb teret nyer, és lassan szipkázza be az embereket. Ha valaki kellően sokat foglalkozott a témával (a weimari köztársaság és II. világháború az, amit évek óta tanulmányozok, valamint az összes idegengyűlölet és népirtás lélektanát) annak rögtön, az első jeleknél világos lett a helyzet. Mikor a gyűlöletbeszéd teret kap először csak baráti körben, majd a szélesebb nyilvánosságban, majd, amikor lehet egyenruhában masírozni, ott már eldőltek dolgok. Ott már be lehet menni egy kocsmába, és faji alapon meg lehet ütni valakit. Ha bevett dolog, hogy valaki egy buszmegállóban fennhangon közli, hogy büdös zsidókhoz nem megy dolgozni, és ahol egy párt ezzel a szöveggel és olyan választási programmal, hogy turult mindenhová, bekerülhet a parlamente, ott ilyesmi megtörténhet. Minden épeszű gondolkodónak fel kellene emelnie a szavát (ezért örültem, hogy Zeke Gyula és Józsa Márta megírta a történteket) és ezért örülök, hogy olyanok, mint például Polgár László, aki politikai ügyekben nem nyilatkozik, felemeli a szavát. Én is felemelem, és eztán egyre hangosabban. Előbb-utóbb meghallják.

A közelmúltban megjelent harmadik verseskönyved (Cigánykártya) koncepcióját izgalmas ellentmondások feszítik. A borító szín- és formavilága, valamint a cím mellé illesztett szerzői portré (Karafiáth Orsolya mint cigánylány) csapongó, impulzív ösztönlírát ígér, szerelmet és halált. A közölt versanyag viszont teljesen más karakterű, nyoma sincs benne a Carmen-fílingnek. Egy érett, tudatos alkotót mutat a gyűjtemény. Higgadt, nagyon pontos, szépen kidolgozott versek ezek, dalköltészeted nemhogy a harsány cigányosodás, de mintha a klasszikus gondolati líra felé mozdulna el. Egy olyan nő beszél a szövegekben, aki túl van már mindenen. Aki inkább szemléli, mint alakítja a világot maga körül. Ez a finom, halk hang nagyon jól áll, és szerencsésen korrelál egy imponáló versészeti magabiztossággal. De hol a cigánylány? (Merimée elbeszélésében Carmencita a falhoz csapja a maradék desszertet valami csárda bérszobájában, A legyeknek is jusson felkiáltással. Aztán szeretkeznek Don Joséval, a cukros tojássárgája meg csorog le közben a padlóra.) Hm?

Szeretek játszani az ellentétekkel - a könyv külseje és tartalma ilyen játékot tükröz. Szerettem volna egy jóskönyvet csinálni, méghozzá egy nem tipikusat - és ezzel így sikerült. Ha tanulmányozod a jóskártyákat, igen fura eredményre jutsz. Hiszen a kártya mindig a megalkotójának a személyiségét tükrözi, azt, hogy mit tart fontosnak kiemelni a világból. Napoleon például felkért egy jósasszonyt, hogy direkt a számára készítsen egy nagyonegyszerű paklit, amire ha ránéz, rögtön tudja, mi a pálya. Ez egy nagyon leegyszerűsített változat, olyan lapokkal, mint a gyökeret eresztő fa, vagy a diadalmas medve: tehát rögtön levágjuk, Napoleon hová teszi a hangsúlyokat. Osho mester majdnem száz lapból álló jóscsomaga pedig ilyen lapokat rejt: Semmi-ség, én-kivetülés, amiből rájövünk, hogy ő a külvilággal csak közvetve számol, nála a lelki történések a mérvadóak. Az 52 lapos art deco csomagnál egy mondén világ lenyomata tárul szemünk elé: a fő lapok lottónyereményekről, bálokról szólnak. Minél többet láttam, annál inkább bennem volt, hogy számba vegyem, nekem mik a legfontosabb cimkéim. És ezek a cimkék illettek a versekre. Filó Vera rögtön értette, mit akarok. A gondolatokat szinte a gyerekrajzokig egyszerűsítettük és kristályosítottuk - megtaláltuk a saját fogalmainkat. De közben az alap ugye a cigánykártya jóslás maradt. És akkor ki a jósnő? Nyilván én. Ám aki a Karafiáth jósdába jön, nem számíthat hagyományos kártyavetésre. Nálam a kártya egy-egy érzést szimbolizál, nem külső dolgokra vonatkozik, nálam a hagyományos utazás belső utat, a szerelem nem új kapcsolatot, hanem magának az érzésnek a megélését jelöli. Én meg egyre inkább befelé fordultam az utóbbi időben, tehát csak azt mutathatom, ami engem érdekel. Aki az én kártyáimat veti ki magának, az az én tükrömön át vizsgálhatja önmagát. A díszletek ezért.

Két korábbi verseskönyvedben 55-55 vers szerepelt, valahogyan kommunikáltad is, hogy nem véletlenül. Hagyománynak tűnt (ahogyan az is, hogy a kötetek megjelenése között mindig öt év telik el). A Cigánykártyában kevesebb a cím, ez miért van?

Át kellett gondoljam ezt az 55 verses koncepciót. Természetesen megvolt az anyag, de a koncepció kivetette magából azokat a szövegeket, amik nem illettek a képbe. Egyetlen verset sajnálok, ami kimaradt, egy hónappal a megjelenés után találtam meg a régi gépemben, de amúgy nem volt hiányérzetem. Ebbe a könyve a komor darabok kerültek, azok, amikre pontos cimkéket tudtam tenni - gondolok itt a kapcsolódó kártyalapok elnevezésére. Ami nem ilyen volt, kiesett. Minden kötetnél nagyon szigorúan szelektálok, a Lotténél voltam a legszerencsésebb helyzetben, ott háromszáznál is több volt az anyag, a Café X-nél már csak százhetven körül, aztán az utóbbi öt évben lassult a tempó. Kevesebbet írtam, átgondoltabban, ez egyszerre nehezítette és könnyítette a válogatást. Ami maradt, szerintem erős egységet alkot.

Közismerten vagabund életet élsz, és ez a lírádon is nyomot hagy, persze. De ennek a független életformának is mintha más lenne már a hangja a versekben. A Hogy miért nem mentem címűben még érvényes lehet egy olyan olvasat is, hogy menni, menni kell azért mégis, és céllal, okkal (és hogy meg is történik a menés). De ezeknél számomra sokkal erőteljesebbek az olyan darabok, mint a Stickig und heiss. Az otthontalanság érzése mintha egyre hangsúlyosabb motívuma lenne költői világodnak. Van hazaérkezés? Szokott lenni otthon-élményed?

Jönni-menni, ritkán egy helyben maradni - ez jellemző rám. Talán mert gyerekkorom óta ebben az állandósult változtatásban vagyok, azért. Mindig költöztünk, mindig utazgattunk, táborok, nagyszülőkkel ide-oda, szóval már kislányként sem jelentett gondot egy bőröndnyi életet összerakni, és kidobni bármit, ami felesleges. Sokszor gondolok arra, milyen jó lenne egy nyugodt, biztos pontokhoz kötődő valóságban létezni. Nem tudom, hogy menne-e. Mindig mást akarok, mindig máshol szeretnék lenni. Ez sokszor vezet megkattanásokhoz. Egyik kedvenc könyvem Sylvia Plath naplója, sok hasonlóságot érzek magunk között. Ő is egyszerre akart mindent: aztán belebukott. Én nem gondolom betegnek magam (bár a depresszió sokszor leterít), de ez az állandó transzferállapot veszélyes tud lenni. Ami biztos pont az életemben, az az írás és bizonyos emberek. Ezek nem tűnnek el, és ez boldoggá tesz. Közben pedig persze állandóan ott a kérdés: hol vagyok  egyáltalán? Lehet, hogy mindig útközben? Ez nyilván nyomot hagy a versekben.

Két éve (így január elején) kihirdetted, hogy fittnesz-költő leszel. Végül az az elgondolás nem hangsúlyozódott nagyon sem a nyilvános szerepléseid alkalmával, sem a munkásságodban, más törekvések viszont megvalósultak. 2010-re van valami látványos terved?

Az ötletek jönnek-mennek, szinte kétnaponta más agyszüleménnyel lepem meg magam - és ha éppen egy gondolat-rém közben kapnak email vagy mikrofonvégre, akkor ki is mondom őket. Így maradt nyoma a fittnes-költőségnek - ami bár remek idea, éppoly hamar köddé vált, mint ahogyan érkezett. Nehezen hallgatok, minden kibukik belőlem - épp a napokban gondoltam arra, milyen pocsék titkos ügynök lennék. Most olvastam Olga Csehova, a német filmcsillag és mindeközben szovjet kém életét, és azt éreztem, a kalandornő címke milyen jól állna nekem, pedig nem tudnék következetesen két vagy több arccal játszani. Ez a kulcs nálam: a következetesség hiánya. Annyi minden szeretnék lenni (nyilván ebből táplálkozik a szerepekben való gondolkodásom), és olyan kevés lehetek - legalábbis a valóságban. Most is több dolog foglalkoztat: egy fiatal zeneszerzővel írunk éppen egy gyerek horror musicalt, fordítok, és próbálok tanulni. Idén szilveszterkor a tarot-lapom a Diadalszekér lett, ami hangozzék bármilyen pompásan, nem a csillogást és előtetörést, hanem a csendes erőgyűjtést és a visszavonulást jelzi. Kissé túlpörögtem az utóbbi időben, figyelmeztettek mind az idegeim, mind a kártya: most tehát visszaveszek. Ez nem jelenti persze azt, hogy ne dolgoznék. Sokat írok, szerencsére, de kevesebb dolgot fogok a kirakatba tenni. Ez a terv, meglátjuk, hogy a bennem élő exhibicionista szörnyeteg mikor kezd el újra mozgolódni...

Néhány nappal ezelőtt a kortárs irodalmi élet egyik ismert kanonizátora (tehetséged hangsúlyozása mellett) az év irodalmi botrányaként említi médiaszerepléseidet, a nyilvánosság előtt mutatott magatartásodat. Nettó ízléstelenség, hangzik a kőkemény verdikt. Néha az az érzésem, hogy a kortárs magyar irodalom (mint intézmény) egy angol úrnak tartja magát, miközben (valójában) egy francia (s bár elegáns, de mégiscsak) kurtizán. Milyen érzéseket váltott ki belőled a kanonizátori bírálat?

Mészáros Sándor már előtte figyelmeztetett, hogy a véleményét megírta, beszélgettünk is erről, részletesen. Aki beleveti magát ebbe, fel kell, hogy készüljön arra, érik támadások. Én, mióta a pályán vagyok, folyamatosan készülök - mindig is többen voltak azok, akik nem tudtak mit kezdeni velem. Most került egy kritikus pontra a történet, többen jelezték, hogy el kellene gondolkodnom. Mintha én nem gondolkodnék állandóan! Nyilván tudatos koncepció a média felhasználása, ami néha jobban, néha veszélyesebben működik. Én sosem értem be a szűk közönséggel, nekem nagyobb színpad kell. Persze nem vagyok idióta, se  vak: pontosan tudom, hogy aki a tévében lát, vagy fotókon, az nem feltétlenül fog verseket olvasni tőlem. De megismer, és megteheti. Ott a lehetőség: ha meglátja egy könyvön a nevem, amiről már hallott, könnyebben jut el odáig, hogy el is olvas. Mérhető is ez: akár azon, hányan írnak nekem levelet olyanok, akik egyébként nem érdeklődnek a kortárs irodalom iránt, akár a példányszámokon. Pár évvel ezelőtt megkövezték azokat az írókat, akik a női vagy éppen a bulvármédiában tevékenykednek, ma már ezt egy cinikus vállrándítással elintézik, hogy valmiből élni kell. Nyugaton bevett, hogy írók áztatják arcukat a képernyőn, hogy elmennek show-műsorokban, nálunk ez még ciki, és azt kapom érte, hogy jó ízlésű ember nem olvas el engem. Mintha nem lenne két külön terület az írás és a szereplés. Nálam legalábbis. Én nem akarok sokat dolgozni, én annyit dolgozom, amiből megélek - egy mozdulattal sem többet - így megteremtettem magamnak egy életformát, amiben annyi időm van az elmélyült alkotói munkára, amennyit én akarok. Pontosan tudom, hogy ahhoz, hogy utazgathassak (ami a legfőbb ihletforrásom) pénz kell - és mi a könnyű pénzkereset: hát a média. Mindennek ára van, ha ennek az, hogy kivet a kánon: vessen. Én tetszeni akarok, de nem mindenáron. Semmit sem akarok mindenáron. Saját utam van, szerintem érdekes út, majd meglátjuk, hová kanyarodik. Lehet, hogy zsákutcába, és akkor olyan falakba ütközöm, amilyenekre nem is gondoltam rémálmaimban sem. Nos, akkor kitalálok majd valami mást. Mint mondtam, ötletekben eddig sem szenvedtem hiányt.

(Szabó Tibor Benjámin)

(kép forrása: Velvet.hu)

Főoldal