Payer Imrét kérdeztük helyszínekről és műfajokról

Termékeny éved volt az idei. A Szép Versek antológiában is megjelentek verseid. Benne vagy a Mobilkávéház című novelláskötetben. Megjelent az ötödik versesköteted, a Pattanni, hullni, amelyet a fülszövegíró így ajánl: „Indulj el kedves Olvasó Payer Imre labirintusába." Ez a labirintus konkrétan a nagyváros. A budapesti közlekedés forgatagában olvasgattam a friss kötetedet, és nagyon jó volt, mert rájöttem, hogy pont oda való. Te is a közlekedés a hétköznapok forgatagában írsz, gondolkodsz, legalábbis ihletet, úgy tűnik, onnan merítesz. (Még mindig az „Árész árnya a metrón átsuhan" a favoritom, felolvasásod óta, ahol két férfi egymásba szúródó harcos tekintetét énekled meg!) Felbátorítottál, hogy hozzád hasonlóan figyeljem az embereket, mert ez egy olyan emelkedett felületet ad a „figyelemszóró tömegben" a „karizmátlan tumultusnak" hogy kibírhatóvá teszi azt. Miért ezekről írsz?

Nagyvárosban születtem, folyamatosan itt élek. Nekem ez adatott. Az itt lévő helyeken, utcákon villan át a lét a számomra. Igen, ezeken a helyszíneken feltárul valami. Ráébreszt arra, mi az, ami igazán történik velünk azzal, hogy belökődtünk a létbe, és benne kell időznünk. Ebben az is benne van, hogy egymással együtt kell lennünk. Az utcák, a tömegközlekedési eszközök olyan speciális tereket alkotnak, amelyek más területekkel is kapcsolatban vannak. A valahonnan valahová tartás terei. Az emberlét metaforái. Ezeken a helyeken tárulhatnak fel azok a jelzések, szinte úgy is mondhatnám, hogy azoknak a mai isteneknek a jelzései, amelyek az antikvitás isteneihez hasonlóan a bepillantás és a szóhoz jutás eseményében részesítenek, méghozzá az igazi látásnak és az igazi szólásnak az értelmében. Az egymással létnek is ilyen létvonatkozása van. Sok ebben a gyűlölködés, az agresszió felvillanása is. Ami engem illet, igazi mondást akarok minderről mondani. Számomra ez a létezésszakma egyik fontos területe. Itt, ahol annyian élünk, itt kell megtalálnunk azokat a pillanatokat, helyzeteket, vagy inkább itt kell, hogy ezek megtaláljanak minket.

Van azért itt más is, például megkérdezném, hogy mi közöd a tengeri ragadozó halakhoz? Ámbráscet, fehér cápa... Meg beszélj, légy szíves a Claudius elkallódott monológja című versről!

Talán a nagyvárosi léttel is kapcsolatos, hogy bizonytalanság és feszültség van bennem. Ami egy vidékinek az unalmat feledtető színes forgatag, az egy nagyvárosi bennszülöttnek frusztráló tömeg. Adrenalinszint-emelő.  Talán ezért is érdekel a ragadozó. Aki valamiképpen hasonlít a remetéhez. Csak az előbbi aktív. Teljesen magányos. Az ember alapvetően nem ilyen, hanem interaktív tudattal bíró társas lény. Ugyanakkor a ragadozókban, a másságban levő saját, ez izgatott. Tehát ki kell tágítani a jelentést. A Fehér Cápa olvasása nem áll ellen annak az olvasásnak sem, amelyik a globális kapitalizmusként értelmezi. A feszültség, alattomosság, gonoszság, mint egymással lét szempontja foglalkoztatott akkor is, amikor megírtam Hamlet monológja párjaként, az orgyilkos trónbitorló lírai magánbeszédét. Engem inkább a támadás diszpozíciója érdekel, nem a védekezésé. Félek is egy kicsit, mennyire egyezethető ez össze a magyar történelmi hagyománnyal, amelyik jó ideje inkább védekező, megalkuvó vagy passzív rezisztenciára hajló.

Az Ahogy - „A kemény úttesten / hű társam, árnyékom, / vetül. Jön velem." - megrendített. A Billegek - „Ezért születtem. Ezekért a bizonytalan lépésekért." - Ez pilinszkys. (Az ismert idézet Pilinszky Apokrifjéből: Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserű léptekért.) A Nocturnumot meg Weöres Sándornak dedikálod. Az ő korszakuk a kedvenced?

Az én kedvenc írásom: Ernest Hemingway: Aki nem adja meg magát (The Undefeated) című novellája. Egy öregedő torreádorról szól. Ezenkívül Rilkétől az Orfeusz, Euridiké, Hermész című költemény. A lét, nem-lét, az egymással lét legintenzívebb változata, a szerelem és a közvetítés csodája, amely mindig magában hordja a kockaperdülés bizonytalanságát, a siker és a kudarc lehetőségét egyaránt.

Egyébként nekem eléggé egyedeinek, elődnélkülinek tűnik a költészeted. Például az ilyen szavak tetszenek a verseidben, hogy: üstök, séró (Hol van már a tavalyi haj?) Meg a helyszínek: villamos, metró, utca, alagút, börtönfolyosók, váróterem, presszó, lakótelep - Miért bolyongsz folyton ezeken a helyszíneken? - Az alanyok: zsebtolvaj, kurva, pénztárosnő, „az utca népe" - miért?

Ezeken a helyeken szinte mindenki bolyong. Ezek a helyek azért különlegesek - a látszat ellenére, sőt a látszat mindennapisága mintegy elrejti ezt a különlegességet - mert minden más hellyel kapcsolatban állnak. Úgy vélem innen sokkal inkább átvillan valami az alkotásba, mint egy kiszáradásig önelégült és nárcisztikusan magába fordult  szobában töltött kontemplációnak mondott „kérődzéskor". A közterületek sokszor érvényesebbek lehetnek, mint a négyfalközöttiek. De természetesen  a szobában is lehet nagy verset írni... Alapvetően úgy gondolom, az ember létmódja, akkor is, ha esetleg szenved tőle, közösségi, maga a nyelv is erre készteti, ami a tudatát létrehozza. A szavak esetében úgy gondolom, nem az a legfontosabb, milyen társadalmi rétegből erednek, választékosak-e vagy nem, hanem megszólaltatják-e a nyelv létátsugárzó egészét.

Az Áttűnés című versedből idézek: „Én tükörbe magamba nézek. Semmi / nem változott. Minden megváltozott. / De az alapvető, sík felület / az - sajátként - megvan. Az: ugyanaz./ Akár a friss zápor utáni járda / visszatérő, megújult hajnalon." - Ezek ars poétikák? Milyen változást érzel az irodalmi életben? A szakmában? Gondolok itt arra, hogy te is írógéppel kezdtél írni...

Sőt mindenféle golyóstollal papír fecnikre az utcán menve, amikor úgy éreztem eszembe jutott valami korszakalkotó. Azokhoz az időkhöz képest egy most indulónak azt mondanám, úgy érzem, hogy intézményi szempontból merevebb, futószalagszerűbb, beskatulyázóbb lett a helyzet, mint volt. Szakmailag: amit elvesztettünk mennyiségi réven, megnyertük a minőségi vámján. Ma már nem nagyon olvasnak úgy az emberek, hogy mintegy allegorikusan, pragmatikus problémákra akarnak magyarázatot és megoldást találni a tulajdonképpen nem ilyen létmódú szövegekben. Akit ma érdekel az irodalom, azt valóban az irodalom érdekli.

Megjelent egy angol-magyar nyelvű válogatás a verseiből, a cím: A fehér cápa éneke. Ennek mi volt az előzménye?

Az ELTE Bölcsészettudományi Karára jár egy tehetséges hallgató, Kántás Balázs, aki műfordító is. Azt mondta, rajong a költeményeimért. Baudelaire, Celan után az én költeményeimet is lefordította. Nagyon örülök, hiszen reális esélye csak úgy lehet valakinek, hogy bekerül a világirodalomba, ha lefordítják a műveit valamilyen sokak által beszélt nyelvre.

A Nyugat 100. évfordulóján a PIM-ben együtt szerepeltél többek között Kulcsár Szabó Ernővel, Szegedy-Maszák Mihállyal, Tverdota Györggyel, Tarján Tamással. Tanulmányaitok megjelentek a Nyugat népe című kötetben. Miről írtál?

Ady Endre-kuruc-verseiről írtam. Azt találtam érdekesnek ezekben a költeményekben, hogy az egyébként rendkívül szilárd identitást reprezentáló költő ezekben a műveiben az elbizonytalanodás, a belső válság jeleit mutatja, ami ugyanakkor egy változatos poétikát eredményez. Szerintem ez a lét- és poétikai helyzet, ami leginkább átköti Ady életművét a mába. Írtam József Attiláról, Babits Mihályról, Kaffka Margitról, jelenleg a 2010-es évek úgynevezett fiatal líráját dolgoznám fel leginkább.

(Szepesi Dóra)

Főoldal