Csábi Domonkos
Cserepek
Sarusi Mihály: Pinceszer; Hiábahaza
Sarusi Mihály két legújabb kötete - bár a második esetében saját műfaji meghatározása szerint regényről van szó - leginkább a kisepika fogalma alá tarozó írásokat tartalmaz. E fogalom pedig a két kötet ismeretében némi pontosításra szorul, hiszen - és ez az egyelőre még fennálló posztmodern idején erényt is jelenthet - történetről mint befogadói szempontból kitüntetett elemről a töredékszerűség felől lehet csak beszélni, mindkét kötetben más-más okból és céllal. Lássuk hát, hogy a megjelenés szerinti időrendben haladva ez mit is jelent!
A Pinceszer kilencvennégy (a bevezetőnek szánt szöveggel együtt kilencvenöt) hosszabb-rövidebb, átlagosan egy-két oldal terjedelmű írásból áll. Alcíme szerint: Boros úti beszélyfüzér a „Magyar gigába magyar nedűt!" nótájára (e mondat a bevezető írásban visszaköszön, immár nem „népdalként") - az alaphang a nyilvánvalóan fiktív és a tematikai irányt is bejelentő (ál)népdal megfogalmazása szerint a humoré, vagy - ahogy a kötet fülszövege tudósít - az iróniáé. Erre a hangnemre, ha csak közvetetten is, de már maga a cím is utal, hiszen a pinceszer nem mást jelent, mint egymás után több borospincét meglátogató baráti borkóstolót, amely többnyire nem depressziós hangulatban szokott lezajlani. Innen nézve a kötet egymás után következő, címében majd minden esetben (a történelmi) Magyarország területének egy-egy jellegzetes, nevesebb vagy névtelenebb borához kötődő írása egy fiktív pincejárást valósít meg. Az alcímben műfaji önmeghatározásként megfogalmazott beszély és a kötet írásai közt fennálló viszony kérdése viszont már a szöveg világába vezet. A nyelvújítás idején született kifejezés (a Révai Nagy Lexikona novelláról szóló szócikke szerint erre a fogalomra hibásan alkotott magyar műszó) az elbeszélés, a novella régies magyar elnevezése. Kisebb terjedelmű prózai elbeszélést jelöl a szó, amely zömében egy-egy bonyodalom köré szerveződő történetet beszél el. Nos, a Pinceszer beszélyeinek esetén nem erről lehet szót ejteni, teljes történetek nem olvashatók bennük és közöttük, legfeljebb töredékek (vagy viccek) formájában. A szövegek szervező elvét inkább egy beszélgetés utalásokkal telített, teljesen ki nem mondott (elharapott) közléseinek fiktív szituációja adja, amelyekben nem egy esetben több beszélő is megnyilatkozik párbeszédes formában, akár egymás mondandójára játszva, egymástól teljesen el nem is különíthetően. Ez a nyelv közelít a köznyelv megnyilatkozásaihoz, időnkénti szándékos archaizáló elemeivel és szintén szándékos, az idegen eredetű kifejezéseket a kiejtés szerint, vagy rájuk magyar megfelelőt találó törekvésével. (A baráti beszélgetés fiktív szituációja pedig azt a kérdést veti fel, hogy ki lehet a megszólított?) Az egyes beszélyekben megnyilatkozó beszélő (akiről nem tudni, hogy minden egyes esetben ugyanaz a valaki-e) nem egyszer megszólítja önmagát, ebből valamint az írások mögött meghúzódó, azokban villanásszerűen megjelenő úti eseményekből arra lehet következtetni, hogy a szerző valós élményeiből veszik eredetüket. Az egy-egy bor kapcsán meginduló beszélyekben (természetszerűleg) csak a helyre vonatkozó utalások bonthatók ki, az időre nemigen. Utóbbi abból a szempontból nem is fontos, hogy nem kifejezetten pusztán megélt események elbeszéléséről van szó, a megidézett időkben a jelen, rég- (a történelmi Magyarország) és közelmúlt (a diktatúra, a létezett szocializmus - határon belül és kívüli) viszonyai köszönnek vissza (alkalomszerűen némileg szociografikus ízzel). A fentebb említett humor a viccekben, és a többször - nem szövegszervező erőként érvényesülő és nem egyszer ismétlődő - szójátékokban köszön vissza. A fülszövegben jelzett irónia említése pedig annyiban nem helyénvaló a kötet írásainak jellemzésekor, amennyiben az irónia többnyire egy hangnem megszakításával, és az annak nyomán létrejövő kettős kóddal írható le. A kötet írásaiban viszont elejétől a végéig ugyanazon hangnem uralkodik, nincs szó tehát a retorikai regiszter átváltásáról.
A Hiábahaza című regényben a műfaji különbözőség ellenére az elbeszélés szintjén hasonló töredékszerűség, fragmentáltság érvényesül. Szintén leginkább egy kocsmai társalgás fiktív beszédszituációja logikájának feleltethető meg az elbeszélői rend. A regény helyszíneként szereplő bánsági magyar falu, Szentjánosháza múltjának epizódjait afféle modern igricként elmesélő Sanyi bácsi a falu kocsmájában avat be mindenkit - a vele beszédbe elegyedő, többnyire nem nevesíthető szereplőket és az olvasót - a szórványban létező magyar község történeteibe. A középpontban mégsem ő áll, hanem Kurucz Jani, a parasztfiú, akinek története a múltat és jelent szeszélyesen, az élőbeszéd szertelenségével kanyargó elbeszélésben megbúvó eseménydarabokból áll össze. Az ő önálló élet felé való törekvésének eseményei (saját lábra állni és asszonyt szerezni), amelyekben mindezek mellett érzékelhetővé válik egy idegen nyelvi közegnek kitett, és a maga önazonosságát (hatékony támogató közeg híján) többnyire a tudatosság előtti szinten megélő ember helykeresése is, hivatott modellálni egy fogyó közösség lassú pusztulásának folyamatát. Az otthonnak is megfelelni vágyó fiatalember még az 1989-es fordulat előtt Magyarországon próbál szerencsét (az otthoni választottait elutasító szülői magatartás miatt is), majd a román diktatúra zavaros körülmények közötti összeomlásának idején visszatér (amely visszatérésben persze szerepet játszik az ugyancsak identitásválsággal küzdő magyarországi közeg elutasítással felérő közönye is), hogy hazatérve egy román lányt vegyen feleségül, s hogy a legszűkebb közösség, a család nyelve váljék így idegenné. A kör bezárul - némiképp a regény szerkezetét tekintve is, hiszen Jani román feleségével kapcsolatos perpatvarral indul, hogy a folyamat aztán a mű végére kiteljesedve kanyarodjon vissza a kiindulóponthoz (s hogy a regény címe is értelmet nyerjen). De Jani mellett - az említett fiktív beszédszituációnak megfelelően - ugyanakkora státusban szerepel a regény szövegében a falu magyar nyelvű közössége. Mint a Pinceszerben, itt is bizonytalan az elbeszélő szerepe, a párbeszédekben (amelyek néhol a tipográfiában sincsenek dialógusként elkülönítve) több, bizonytalan kontúrú megnyilatkozó van jelen, egy a szöveget író (vagy inkább: lejegyző) énnek mégis vannak nyomai (főleg akkor, amikor kiszól a szövegből: „Nem hölgyíró vagy, mégis" - 18. o.). A kollektív megnyilatkozásokban elhangzó történetfoszlányokból (és az e regényben is megidézett viccekből) kirajzolódik a románul Sinioan-nak elnevezett Szentjánosháza „története": a XIX. és XX. század fordulójának ideje, amikor még uraság is élt a vidéken, a román bejövetel és impériumváltás falubeli eseményei, a faluból Dél-Amerikába elvándoroltak sorsa (akik miatt otthon, a szomszéd községek Brazíliának kezdték csúfolni Szentjánosházát), az, hogy a két bécsi döntés következtében Magyarország ugyan közelebb került, de a falu mégis kívül rekedt onnan, a román kommunista diktatúra időszaka, a Jugoszláviába, Magyarországra, Németországba és a világ több irányába lezajlott szökések és kivándorlások története, a román oldali bozgorozás és a magyar részről érkező románozás, 2004. december 5., egyszóval az identitás megbillenésének és sorvadásának megannyi epizódja. Mint a Pincszerben, a köznyelvit idéző nyelvi regiszter mögött „terepmunka" érezhető (szerzői tapasztalat?), valamelyes szociografikus atmoszférát kölcsönözve a műnek (vagy szövegszerűbben: az előbb említett lejegyző egy fiktív - ? - alkalmi csoportosulás beszélgetés folytatói közé lépve). A(z irodalmi?) köztudat perifériáján létező, szöveggé alakított problémaanyag szándékolt vagy önkéntelen töredékességével utal általánosabb értelemmel bíró kérdések (identitásválság, és -pusztulás, a nyelvben benne rejlő félreértés lehetősége) felé nem avatva szövegalkotó erővé, hanem mintegy leíró, tudósító jelleggel.
A két kötet szövegei a nyelvben nem érzékelnek korlátokat, pusztán mellékes szerepű - nem szövegszervező elvként működő - lehetőséget a szójátékra, egy oldott, elmosódott vagy szándékosan bizonytalan kontúrúnak megtartott elbeszélői diskurzusban szólnak (ismételve: némi leíró, szociografikus ízzel) a távoli és közeli magyar múlt csillámló történetcserepeiről.
Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2009.
VárUcca Műhely, 2010.
Megjelent a 2010/4-es Bárkában.
