Lőrincz György
8o éve született Szabó Gyula
A szülőföldet, Almást nem lehet elhagyni soha!
Tulajdonképpen Nagy Imrének, a nagy zsögödi festőnknek a szavait idézem a fenti címmel, aki persze Zsögödről írta ezt, s csak azért, hogy ne csak Tamásit idézzem, ha a szülőföldről van szó, mert ez volt az almási Szabó Gyula krédója is, aki a Házsongrád, Erdély panteonjának árnyékából választotta még éltében az elődei, tehát a Kurta Szabók által is lakott örök nyughelyül az almási faluszél fölé magasodó temetődomb csendjét. És a választás pillanatában, amilyen következetes, akkurátus ember volt, végigpillanthatott a falun, el, fel egészen a Hargita tetejéig a Homoród völgyén, fenyők, bükkök zöldje, vagy aranyló sárgája pásztázhatta a tekintet vándorlását - ez jó hely nyugtázhatta megnyugodva. Jó. Ahonnan - teszem hozzá én -, még holtában is, ráfigyelhet a falura. Ahonnan holtában is rákérdezhet az utódokra, hogy jól gazdálkodnak-e az örökséggel, amelyet ránk hagyott. Mert éltében, nem kell hangsúlyoznom, behunyt szempillái mögül is Almást látta, láttatta. A hullámzó dűlőket, a szárnyaló hegyhátakat, a havasi kaszálók sűrűsödő homályából ránk villanó pásztortüzeket, a falu fölé magasodó millenniumi erdőrészt, a Vargyas patak szakadékokkal, s titkokkal tűzdelt, mítoszaival a gondolat szárnyalására ösztönző barlangot, azok sorjáztak kolozsvári lakásának csendjében is széles, tar koponyája alatt, vagy még Havannában, a nagy élmény átélésekor is. Igen. Almást választotta, s mindezt még éltében, valószínű meg is morzsolta azt a földet, amelyet nyugágyul választott; ez nem lesz Farkaslaka soha - gondolhatta -, zarándokhely az önépítésben, s nem azért, mintha fénye halványabb lenne, félreeső fekvése, s rossz útjai, amelyet évtizedeken át megtapasztalt, csak ezt sugallhatták. De ekkor elnézhetett délre is, el, le Homoród-mentén, Szászhomoród, Kőhalom és Brassó fele, arra gondolhatott hányan és hányan elcsángálhattak arra az övéi közül, azoknak is kell egy hely, ahol hazalátogatva megkapaszkodhatnak az anyanyelv ölelésében. Almás, gondolhatta, és jött a diktátum: Almás és más semmi!
Szabó Gyula
S hogy miért jutott eszembe mindez? Mert most már az emlékező szülőföld szólalt meg azon az ünnepségsorozaton, ahol az Almási Falunapok keretében helyett kapott az építkező falu - vízvezetéket adtak át, iskolát festettek - éppúgy, mint az emlékező: köszöntötték a hetven éveseket, és persze a temetőben sorra került megemlékezés után, már a Szabó Gyula Művelődési Házban, a 8o éve született Szabó Gyulát. Igen, a szülőfalu, a szülőföld törlesztett valamit abból a nagy adósságból, hogy fél évszázadon át irodalomteremtő élmény volt, hisz Almás neve fél évszázadon át ott ragyogott Zágon, s ha úgy tetszik, Farkaslaka neve mellett, hisz Szabó Gyula, ha A sátán labdái (Erdély) szorítása engedett, már ott csatangolt a szülőfalu határában, bóklászott a havasi legelőin, a harmatos kaszálókon, a hullámzó, gyűrődéses dombhátakon. S ezt csak tarkíthatták a helynevekhez nem, de a falu neveihez kötődő remeklések, mint a Mátyuska macskája, vagy a Kell-e Gyuri aranybicska? Hisz ott volt Almás nemcsak a Gondos atyafiságban vagy a Húgom Zsuzsikában, a később fogant Névtelen katonában is. És sorolhatnám.
Szabó Gyula-emlékülés; az asztal bal szélén Lövétei Lázár László, jobb szélen Lőrincz György
Mondom, a szülőföldnek van mit törlesztenie, ahogy az erdélyi magyarságnak is, hisz, ahogy az író halála után megjelent Szívszakadásig című könyvecske is tanúsítja, ötször kapott infarktust „A sátán labdáinak" írása során. Képletesen szólva azt is mondhatnám: Erdély és A sátán labdái ásták meg a sírját, a sírt, amelybe ugyan más is beleszenderül előbb vagy utóbb, ha nem is azért, mert belelapoz Erdély vészekkel és álmokkal terhes ezeréves történelmébe, lefújja a port a hatalmas emlékezésanyagon, és regényként átdolgozva újra fölmutatja azt tanulságként az utódoknak. Mindezt persze egy olyan korban, amikor a magyar múltra, Erdély történetére még gondolni sem lehetett, s azért, hogy mégis lehessen. És a legszomorúbb, hogy sűrű szövésű, veretes, de ékes magyar nyelven írt műve, A sátán labdái még ma sem úgy ragyog irodalmunk egén, ahogy ragyoghatna, pedig székesegyház nagyságú építmény, székesegyház nagyságú lehetne az a fény, amit áraszthatna, hatalmas megtartó erő, s ennek felismerése pedig egyben hódolat is az írásaival nemzetépítő Szabó Gyula előtt. Mert az volt Szabó Gyula. Azok közé az írók közé tartozott, akik nemzetben gondolkodtak mindig, a nemzet múltja és sorsa szabályozta gondolatait. Viszont nem elhanyagolható az a felismerés sem, amelyet a Székelyföld folyóirat megbízott főszerkesztője Lövétei Lázár László fogalmazott meg az emlékezésen, hogy a magyar posztmodern kollázsregény Kolozsváron A sátán labdáival született meg, még a hetvenes években, megelőzve Esterházy Péter jeles regényeit is.
