Koncz Tamás
Írók a lecsóban
Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk
Irodalommal irodalmat nem lehet magyarázni, ahogy lecsót sem lehet kanalazni lecsóval - Babits Mihály és Szerb Antal még jól tudta ezt. Irodalomtörténeti esszéikben ezért megmaradtak kívülállónak; nem próbálták a bemutatott szerzőt életre kelteni, vele pacsizni vagy éppen helyette élni, s ez a távolságtartás - tegyük hozzá - sokszor nagyobb odafigyelést is kíván a haverkodásnál. Tűnjön bár hidegnek vagy kekknek, a külső elemzéshez mindig alázat kell, az alanyiság időleges feladása, s ha az adott esszé, kritika tényleg jól sikerül, akkor (a szerzőé mellett) meghagyja az olvasás és a gondolkodás szabadságát is. A lírai szövegmagyarázat ezzel szemben egyfajta irodalmi parazitaként működik: rákapaszkodik az adott műre, beledolgozza magát, ezért még vitatkozni sem lehet nagyon róla; a technika hátránya, hogy az írás értékei másodkézből kapottnak tűnhetnek. Az immanens esszéista csak egy módon törhet ki a választott mű árnyékából: túlírja témáját, és a saját képére formálja; ezt teszi első esszékötetében Cserna-Szabó András is.
A nagy öregektől eltérően Cserna-Szabó bensőséges hangnemet választ, amit sokszor odáig fokoz, hogy már nem is a szöveget - inkább a írók életét ölti magára, mint jól kitaposott bakancsot. A Mérgezett hajtűk 42 - világirodalmi és magyar, néhai és kortárs - életművet „játszik újra" ezzel a technikával. Az író Sade márki kosztümjében, Krúdy asztalánál, Hamvas lugasában tűnik fel, utoljára madarat etet Hrabal társaságában; szerzők helyett és nevében mesél, mások apropóján tulajdonképpen mindig magáról. Önkényes eljárás, ám a kötetet végső soron a teljes rátelepedés menti meg, teszi egyedivé: Cserna-Szabó saját prózát ír, amihez csak hozzávaló az életrajzi információ, idézett szövegrészlet; ez a saját pedig esszénként is változik: modoros, vicces, színből vagy szívből átélt, levegős, néha pedig fullasztóan tömény, valahogy mégis egylényegű. Irodalmi lecsó, aminek - legyen benne bármennyi zöldség és fűszer is - a végén közös íze, szaftja lesz. Vagy inkább szottya, ahogy szerző mondaná.
Szép Ernővel indul a kötet, az álmok és a reménytelenség tudójával - miként Cserna-Szabó András jellemzi - aki egyszerre simít és vág gyomron mérges-mézes mondataival, és már itt a második oldalon olvasható az a néhány sor, ami Mérgező hajtűk egyik legfontosabb alapfeltevésé válik. „ A poéta előtt egyetlen komoly kérdés áll, erre kell mindannyinak egytől-egyig, újra és újra válaszolnia. Létezik-e szerelem? Ha ezt a problémát megoldjuk, az összes többi kérdésre is meglesz a válasz." Cserna-Szabónak szintén ez az egyik fő kérdése, amit itt, majd Dosztojevszkij, Kármán, Boccaccio történetén keresztül is firtat; a másik a halál, a harmadik talán a(z első kettőtől való) félelem. Kezdje bárhonnan, bárkitől, Cserna-Szabó András előbb-utóbb eljut ezekig a végső kérdésekig, a katarzis pillanatáig, válasz helyett azonban mindig újabb alkotót húz elő a szertárból. Jellemző módon nem ítél - az egész kötetben talán csak két helyen nevez giccsesnek vagy sikerületlennek egy-egy írást -, helyette a biztonságos szerepbe bújva inkább ki-és eljátssza a történetet. Az állandó azonosulástól azonban kiszámíthatóvá válik. „Az élet ott kezdődik, amikor nem tudod, mi lesz" - írja a címadó Krúdy-darabban a szerző; az egyik legfontosabb mondata, azonban magában ellent mond az egész gyűjteménynek. A Mérgezett hajtűk első három-négy szövege után már nem éri nagy meglepetés az olvasót: Cserna kever-kavar és az esszék, eszmék összemosódnak a fazékban: Szindbád igazsága azonos lesz Don Quijote igazával, a nagy írók szembenéznek a félelem démonával, Isten pedig több írásban is kínjában vihog az emberiségen. Épp ezért a könyvet érdemes inkább részletekben, kivárással olvasni, úgy valóban szórakoztat, nem válik sablonossá.
Cserna-Szabó egyébként nem akar mindig nagyot mondani. Néha felszabadultan vicces, főleg ott, ahol kicsi a tét, és nem kell folyton kalapot emeljen valamelyik nagyság - Hamvas, Nietzsche, Füst - előtt, Ambrus Lajos sértettségéről például úgy ír, hogy abból bármelyik kortárs magára ismerhet. Élvezettel, szinte csámcsogva veti bele magát a gasztronómiai vitákba, és novellát talál hozzá (Simonffy András: Világlecsó), hogy a témát esszé-szintre emelhesse; könnyű kézzel lát Oscar Wilde és Frida Kahlo portréjához is, pedig komolyan veszi történetüket. Az igazi terep Cserna számára, ha művek apropóján írhat az életről - konkrét szövegvizsgálatra csak ritkán veszi rá magát, igaz, akkor lelkiismeretesen dolgozik: a Mészöly és Bodor-novellák elemzéseiben például együtt indul és gondolkodik az olvasóval - kívülállóként nyomoz, nem akar a szüzsé része, részese lenni.
Legyen szórakoztató vagy elgondolkodtató, ebben meta-irodalomban állandó harc folyik a szövegek között, és az esszék dinamikája addig marad meg, míg ez a meccs döntetlenre áll. Amikor a választott életmű vagy személy (Hamvas Béla, Weöres Sándor) túl súlyosnak bizonyul, Cserna-Szabó András kifogy a tréfából és megrendültté, rosszabb esetben pedig kenetteljessé válik. Hamvast például nem is irodalomnak, hanem állapotnak tartja, az írót pedig lénynek nevezi - ami nagy dolog, hiszen Cserna általában „jószág"-ozni szokta a megidézetteket, mintha kötete karám, ő maga pedig szavakat, szerzőket terelő juhász lenne. Utóbbi a Mérgezett hajtűk másik buktatója: az író néha már annyira biztos a dolgában, hogy ha kell, ha nem, forrásait is játékként kezeli. A Don Juant és Karel Ĉapeket is a pokolra taszító Skandalum című novella humora erőltetett, s nem is érthető, miért volt szükség az egész jelenetre; ha már Ĉapekről esik szó, kisprózái miatt megérdemelt volna egy saját fejezetet, így azonban csak epizódszerepet kapott, azt is egy harmatosabb írásban. Tulajdonosi szemléletre utal az is, hogy Cserna-Szabó előszeretettel használ saját gyártmányú terminológiát: visszatérő káromkodása például „a világba!", ami annyira irodalminak tűnik, hogy szinte fáj élőbeszédben elképzelni. „... kedves prűdek, pietisták és médiatörvény-alkotók, jobb, ha tudjátok: dugni, baszni, kefélni (és erről beszélni is) jó dolog" - írja szabad szájjal Aki nem szop, lop című esszéjében, ám ehhez képest a lófaszt másutt paciceruzának, a rendeset pedig ciceréző torkos mécsesnek becézi; ja, hogy neki jár a manír - alkotói szabadság, ugye - az ORTT viszont kapja össze magát? Az esszéista rock'n'rollt akar ilyenkor, de elfelejti, hogy az nem egy tánc, és főként nem eszköz; ha komolyan gondolja, hát szóljon a rock Nietzsche halálos ágya mellett is, ne csak Puskin titkos szex-naplójában, úgy az igazi.
Lehet, ez már csak a kritikus rosszindulata, csakhogy a Mérgezett hajtűk így, felemásan - irodalom és tudomány, humor és szerepjáték - között is eléri célját. Cserna olyat alakított, amilyet kortárs magyar esszészerző még nem nagyon: úgy ír ismert és kevésbé ismert szerzőkről, hogy az mértékkel, de mindenki számára fogyasztható és élvezhető - gimnazistának és szakmabelinek egyaránt. Meg is fogják enni majd sokan, ebben biztos vagyok.
Megjelent a Bárka 2010. 3. számában
