Borcsa János
A gyönyörrel öldöklő öröm
Kovács András Ferenc: Sötét tus, néma tinta
A vázlat szónak a képzőművészetre vonatkoztatott jelentését az értelmező szótárak úgy határozzák meg, hogy az „valaminek csak a főbb vonásait feltüntető rajz", míg a vázlatkönyv ugyanilyen természetű jelentése „keményfedelű, nagyobb, vastagabb vázlatfüzet"-et fed, amely értelemszerűen vázlatokat tartalmaz, illetve lapokat vázlatok készítésére.
Akár az ezekből az értelmezésekből levonható végső konzekvenciának is tekinthető egy költő általi sarkított megfogalmazás, miszerint a vázlatkönyv tulajdonképpen - egy könyv a feledésnek. De mivel ez a meghatározás Kovács András Ferenc új versgyűjteménye (Sötét tus, néma tinta) egyik darabjának a címe (Egy könyv a feledésnek), amely szinte kényszeríti az értelmezőt, hogy az egész, Vázlatkönyv, 2002-2009 alcímet viselő kötetet ennek prizmáján keresztül vizsgálja, azt mondhatjuk, hogy felül is írja ama költői kijelentést, hogy a szóban forgó vázlatkönyv egy könyv lenne a feledésnek...
Mert ez a költemény habár csak (?) azt sorolja fel, hogy mi minden „semmiséggel" van telítve a költő vázlatkönyve, például „rossz, hevenyészett, / Rontott rajzolatokkal, / Tört vonalakkal, / Tökéletes hibákkal", mégis maga a világ van benne, mivel az is - a vers központjába lokalizált hasonlat értelme szerint - éppen ilyen „semmiséggel" van telítve.
KAF vázlatkönyvének „rajzolatai" tehát „földerengő dallamok", „meg sem írott versek árnyai" tulajdonképpen, amelyek viszont döntés elé állítják magát a költőt, a létre-hívás, a teremtés vállalására szólítják fel úgymond, hogy mind-mind „ihasson fénnyel ömlő / Sötét tust, néma tintát." A vers címe és az előbb idézett záró verssor közötti távolság nemcsak formailag nagy, de a befogott gondolati ív is figyelmet érdemel, hiszen míg a verscím az egész kötet alcímének a lehető legpontosabb olvasata, addig a záró verssornak kötetcímül való kiemelése magának a kötetnek az üzenetét összegzi. Ama „semmiségek", „rontott rajzolatok", illetve „földerengő dallamok", amelyek a versgyűjteményt teszik ki, magát a világot s egyszersmind egy világlátást építenek fel. Olyan világlátást, amelynek formai elemeit a Kelet irodalma termelte ki, de amely nagy lehetőségeket kínált és kínál az európai, köztük a magyar irodalomnak is.
Kovács András Ferencet például a japán költészetnek talán legdominánsabb formája, a haiku „szólította meg", s erre ő oly választ adott ezzel a kötettel, hogy bizonyíthassa: a mikro- és makrokozmoszt egységben láttató egy-egy „rajzolat" akár 17 szótagban is elkészíthető. Köztudott, hogy a japán irodalomban a költői formák végtelenül szűk korlátok között változhattak és fejlődhettek a századok során, s e szűk lehetőségeket kellett maximálisan kihasználni. Így történt, hogy a kis lehetőségek óriási gazdagságát hozták létre. A haikuról az is közismert, hogy gondolati mélység és lágyság jellemzi, s hogy klasszikus formáját Motsuo Basho tevékenysége révén nyerte el, aki költészete alapjául a természetet tette meg, programja pedig a változatlanság és frissesség volt, azaz a természet örök igazságát kell kifejeznie a haiku művelőjének élénk, friss módon.
KAF versei mind gondolati mélységgel, mind lágysággal jellemezhetők, s eleget tesznek a változatlanság és frissesség követelményeinek. A „vén hegy" lehet például a változatlanság megtestesítője s a „hajnali felhő" a frissességé, más szóval a mozdulatlanság és mozgás ellentétezi egymást a költői látomás szerint egy mindössze 17 szótagos nyelvi egység szűk keretei között, de e látomás tovább bővül a felhő megszemélyesítésével (hajtsd le fejed, zokogj), a két természeti elem bensőséges viszonyának felvázolásával (vén hegy vállára hajtja fejét a felhő), s végül kiteljesedik ez a szinte kozmikusnak mondható „együttlét" egy személyes, az ember legbensőbb vágyának a kifejeződésével, a társ iránti gyöngéd odafordulást tételező hanggal, amelyet a verscímül választott szószerkezet (kedveséhez szól) foglal magában. Érzelmi mélység és lágyság jellemzi tehát a Kedveséhez szól című haikut:
Hajtsd le fejed vén
hegy vállára, zokogj friss,
Hajnali felhő!
A transzcendens megjelenítése érhető tetten egy másik haikuban, de ezt is oly érzékletesen teszi a költő, hogy megfeleljen az adott formával szembeni legfőbb követelményeknek. Az arc által megidézett ember és az ég jelölte világegyetem közti mérhetetlen távolságot a japán nyelven akikazénak mondott szél mint természeti elem hidalja át, illetve ez a szél a transzcendensnek az ember életében való jelenlétéről tanúskodik, mivelhogy mint valamely felsőbb lény keze érinti meg az ember arcát a költői látomás szerint:
Az akikaze -
arcodhoz ér az égből
valaki keze.
(Az őszi szél japánul)
A művészt, a költőt általában nem gátolják sem a tematikai, sem a formai kötöttségek, sőt ezek éppen a szabadság új lehetőségeinek felfedezésére, kipróbálására indítják. Így van ez KAF esetében is, aki tematikailag, az idegen műforma verskellékei tekintetében akár a hozzánk karnyújtásnyira lévő természeti elemeket is beépíti a távoli származású forma világába (például Csíkszépvízi vázlatok, Kóborlások Chloéval), a formai előírások s a verselés tekintetében meg a hagyománnyal való teljes szakítást is vállalja. A japán nyelv bizonyos tulajdonságai ugyanis az irodalmi formák alakulását is megszabták. Mondják, ragozó nyelv lévén a japán, nem teszi lehetővé a valamelyest is nem egyhangú rímelést s az időmértékes verselést sem, viszont kialakítható az ütemes verselés. Ezzel szemben a KAF által választott rövid műformákban (haiku, tanka) gyakori a verszenét szolgáló rím s az időmértékes periódusok és sorok.
A két haiku alkotta Légyhullás például két hexameter („híven a szóhoz / igyekszem az isteni / semmibe hullni // hűtlen a szóhoz / is isteni semmibe / hullni igyekszem"), másutt pedig akár a teljes ötszótagos sorra is kiterjed a végrím, sőt belső rím is észlelhető a hosszú sorban:
Maszk, pamut-álca
Van arcán, s fejebúbján
Snassz hamutálca.
(Japán démontánc)
Az ütemhangsúly jelenlétét a japán versben különben egy székelymagyar nyelvzseni, Szentkatolnai Bálint Gábor már a 19. század végén megállapította, az Erdélyi Múzeumban közölt, Minő fajúak a japánok (nipponiak)? című dolgozatában (1894), idézve egy általa
Shang-haiban hallott japán dal szövegét (Dso naku dso / Yokohama / Nagasaki hai!),
amelynek hangzása benne egyik ismert népdalunkat idézte fel: Van neki, van / Karika gyűrűje,/ Barna szeretője.
A KAF haikuiban észlelhető ütemhangsúlyra pedig Balázs Imre József hívta fel a figyelmet. (Irodalmi Jelen, 2008. február)
A formai és tartalmi kötöttségekkel való szakítást vállalja KAF abban az esetben is, amikor szemlélődést, meditációt elindító leírás helyett például a Mozartot idéző borzongató, közismert történet elbeszélését, újramondását választja haiku-láncok keretében (A megbízás, K. 626), utalással még a Requiem egyes tételeire is.
Kosztolányi - akit gyakran idéz meg versben KAF - a tíz legszebb magyar szó közé nem sorolta ugyan a fény szavunkat, de a Sötét tus, néma tinta verseinek olvasója ezt is beválaszthatná ama tíz közé, könnyen kimutatható ugyanis, egyszerű szóstatisztikát végezve, hogy a szóban forgó kötetben a „látható sugárzó energia" neve a leggyakrabban, hetvenkétszer (!) előforduló, fontos szereppel felruházott szó, sok-sok szerkezetben és szóképben számtalan jelentést hordozva. Egy kis lírai formákat tartalmazó kötet esetében tétje lehet az ilyesfajta megfigyelésnek. Nyilván, egy ilyen eredmény csak abban az esetben lehet releváns, ha pontosan a szó és a szókép kerül fontos versteremtő szerepbe egy adott művön vagy könyvön belül. KAF vázlatkönyvét meg éppenséggel a telített szavakra - köztük természetesen a fény szóra - és az erős, szuggesztív szóképekre épülő „rajzolatok" sora tölti ki.
Ezek egyike már címében is hordja a fény szót (Névtelenek fényei), része a Kavafiszt idéző sorozatnak (Változatok Kavafiszra), következésképp magára a költő-létre és a költészetre reflektál benne a költő. Maga a vers, amely egy metaforikus komplex képpel indul, két egyenlő részre tagolódik. Az első a költő-szerepből adódó kihívásokra, próbatételekre utal („Névtelenek fényei / égnek néma szeszekben,/ kocsmamocsokban,/ rossz hírű negyedekben,/ utcamorajban -), a második pedig egyfajta költészet-képet vázol, olyat amelynek fő attribútumát a „gyönyörrel öldöklő öröm"-ben jelöli ki költőnk, a vers teljes második részét idézve, eképpen: „mindig itt köt ki minden / költészet, álom, üzérkedés, gyönyörrel / öldöklő öröm."
Más versek címébe is beépül a fény szó (Kilépés a fénybe, Fény, arany, korom), mégsem lehetne egyértelműen kijelenteni, hogy derűs líra úgymond, amit ebben a kötetben olvashatunk. Már csak abból kiindulva sem, hogy a költészetet mint „gyönyörrel öldöklő öröm"-öt értelmezi a költő, illetve hogy elégikus hangulat jellemez nem egy verset. A Dsidát idéző Kóborlások Chloéval címűben maga a fény szó is olyan szerkezetben fordul elő, amely az elmúlásra utal: „hideg, ernyedt fény remeg." Persze, a költői játéknak és kísérletnek, a virtuóz ritmikának és rímeknek, valamint a kötött műformák fellazításának (a haiku mellett a szonettnek például) számtalan esetével találkozni. KAF mintegy ezáltal is bővíti a versbeszéd regiszterét, sőt frissíti a lírai érzékenységet. Egyik verse mottójáért Kosztolányihoz fordult, az ő figyelmeztetését idézi ezzel kapcsolatban: „Mi fáradtabbak vagyunk. Érzékszerveink sok ősi ingerre teljesen eltompultak. Hasonlítunk a dohányos emberhez, aki fátyolosabban lát, s alig érez már szagot és ízt." Egy jelenséget tett szóvá Kosztolányi 1933-ban, a modern európai költő lírai érzékenységének az eltompulását, de amire felszólít, az mindenkor időszerű lehet. Kovács András Ferenc szerint ez az „újat, másabbat, jobbat" (Határ, idő, napló) igénye lenne...
Kovács András Ferenc: Sötét tus, néma tinta. Vázlatkönyv, 2002-2009. Budapest, Magvető, 2009
Megjelent a Bárka 2010/2-es számában
A legutóbbi, Kovács András Ferenchez kapcsolódó anyag a barkaonline.hu oldalon:
A Látó folyóirat vendégszereplése Békéscsabán
