Szakolczay Lajos
Külsö és belső fény
Csáji Attila: Billenő idő
Egy negyvenéves mottó rajzolja körül a képzőművész állandóan robbanásra kész - a változásokat előkészítő - egyéniségét: "Az út folytatódik ott is, ahol most a horizontot sejtjük". Amikor Csáji Attila új könyvének - képekkel teli albumának - filozófiáját megfogalmazta, tudta-e, hogy a modern művészetnek az útja éppúgy tövisekkel teli (egy-egy ártó szöget a hatalom és a politika ugyancsak elpotyogtat), mint azoké az álmodozóké, akik fittyet hányva a „dzsanovi" elvárásoknak, nem nyughatnak addig, amíg rájuk nem köszönt a szabadság. Bizony tudta. Kisebbségiként - a bűnös felvidéki magyarokra a kitelepítés várt - vérében hordta ezt a tudást. Életmozaik című vallomásában - nincs külön művész, az alkotó egyszersmind ember is - így ír az 1956-os magyar forradalomtól megindíttatva: „Mindig tudtam, éreztem, magamban hordoztam, mint éltető energiát, hogy az egyénen túl létezik valami más, valami különös transzcendáló erő, amit úgy hívhatnak: közösség".
Nem föltétlen csak ezzel a fölismeréssel nyílott meg előtte a horizonton túli - a technika fejlődése szerint is végtelen - világ, de az egyenes gerincet kívánó magatartásba ez is belejátszhatott. Ha tudom, hogy ki vagyok, és ki - mely ártó szellem - ellen kell harcolnom („A 'rajk-fiúk' úgy kezelték a kitelepítetteket, mint a rühes állatokat"), énem is fölszabadul. S ebben az állapotban a teremtés - a „belső történések" iránytűje szerint formálódó alkotás - az időt helyrebillentő tett: világmagyarázat. A szepsi születésű, s a hely auráját csak kevés ideig élvező kassai polgár - akinek gyerekként kellett menekülnie - jobbára csupán az emlékezések aranyában őrzi a szülőföldet. De benne ez oly elementáris érzés, hogy a fényjátékkal meghódított új terrénumok: a szépben fogant igazság idődimenziói - absztrakt voltuk ellenére is - erős kapcsok.
Mert kell-e különösebben bizonygatni, hogy a Lappok és laptop című fény-performansz sziklarajz- és sámándob motívumai mögött (most nem a technikai virtuozitásról beszélek) ott az a kitörölhetetlen hagyomány, amelyben az ősiség mint történelem, mint tudás, mint egy nép lelkületét meghatározó szokásvilág (akár a mítoszba kapaszkodó gyökerekkel) éppúgy alap, mint a kitűnő festő, Jakoby Gyula - ismeri-e valaki ezt a nevet? - szemérmességében is kitartó magyarság féltése. Vagy azok a meseszerű, ám a couleur locale-t mégis fölizzító utak - „a behavazott tájon lovas-szánkóval vonulunk át a szádellői völgy szűk szikla-torka felé" -, amelyekben élmény gyanánt táj és embere (itt épp egy családi kisközösség) csaknem eggyé vált.
Az önéletrajzi jellegű írások (P. Szabó Ernő riportja: Egy avantgárd kassai polgár; az Életmozaikok vagy az A Szürenonnal kapcsolatban húsz év elteltével, stb.) anélkül, hogy csorbítanák a nagyon is koherens szakaszokból álló életpálya szakmai hitelét, személyes jellegükkel - sokszor a lírába is átforduló meditációval-gyónással - azt a küzdő-szenvedő-örülő arcot formázzák, amely Csáji Attilát, a társadalom torzulásaival és a behódolókkal mindig szembe menő avantgárd művészt kiemeli a szokványművészet zavarosából. Sőt, karakterré válván tudatosítják is az olvasóban a lázadás okait. „Ifjúságomban alap élményem volt a kétely. Kétely a szavakban, az ellentétes értelembe forduló jelszavakban, a hamarkodó, túl gyors igazodásban, a túl kemény rendben, később: kétely a szabadságnak álcázott pancsoló káoszban."
A „túl kemény rendet" (ami nyilvánvalóan a diktatúra megannyi túlkapásában leledzett) az idők folyamán (de talán a kezdet is ideértendő) fölváltotta a saját személyére szabott, fegyelmezett rend. Amely - a szabályozó erkölcsöt is idevéve - művészi krédó. S a kozmoszba való kitekintésével - ars poetica. Egyéni pályáján is ez vezette, s nemkülönben a nem kis szervezőerőről valló csoport-építésében is. Az 1959-61-es összeÁLLÍTást (12 példány) - melyben a magyar avantgárd olyan jeles lakjai tűntek föl, mint Csutoros Sándor, Dávid Lehel, Halmy Miklós, Hencze Tamás, Horváth Márton, Ilyés István - egy izgalmas művészeti társulás létrehívása követte. „A hatvanas évek közepétől a képzőművészeti avantgarde egyik szervezője lettem. Létrehoztam a SZÜRENON-t, azoknak a képzőművészeti csoportját, akik az ITT és a MOST hangsúlyozott elfogadásával létük szűrőjén keresztül használták fel, teremtették tovább a vizualitás új gondolatait." 1970-ben a Szürenon már a másik forradalmi csapattal, az Ipartervvel együtt mutatkozott be a Műegyetemen. Az 1989-es visszaemlékezés szerint - a csoportban alap volt a belülről való építkezés és a teljességre való törekvés - több művész a szakrális értékrendhez is vonzódott (az emlékezőn kívül például Pap Oszkár, Karátson Gábor, Türk Péter, Ilyés István, Csutoros Sándor, Haris László). És akkor Bocz Gyula, Haraszty István, Pauer Gyula, Prutkay Péter hangsúlyos jelenlétét még nem is említettem. Csáji több mint kezdeményező szerepet játszott a Balatonboglári Kápolnatárlatok életre hívásában is.
A Billenő idő az életpálya ezen szakaszait - nemegyszer, sajnos, ismétlődésekbe bonyolódva - igen jól világítja meg. A közlemények, a különféle folyóiratokban megjelent esszék-tanulmányok jellemzője a személyesség és a kísérletező munkán nyugvó szakmai hitelesség. Ám az album nóvumát Csáji Attila fénnyel való elementáris erejű találkozása - „a legnagyobb emberi élmények egyike, méltán övezte az őskultúrákban áhítat, fohász, imádat -, s a belőle épített új világrend esztétikai törvényeinek képpel-írással történő megelevenítése adja. „A fényművészet a 'testetlen fény' közvetlen artikulációja - mely a fénytulajdonságok ismeretében, vetítés, vagy mesterséges fénygerjesztés által realizálódik" (Szubjektív bevezetés a fényművészetbe). Ugyanitt: „Fényvonalakkal rajzolni ma szinte mágia. Él, lüktet, előtted születik egy fénypontból, a vonalas rajz nagyságrendje kitágul. Falra, tüllre, térbe, vízfüggönyre, olaj-permetre, akár felhőkre is rajzolhatsz..."
Magyarán, a „testetlen fényt" - jobb szó híján - testessé (kifejezővé!) kell tenni, hogy részesei lehessünk annak a varázslatnak - „a fényművészet belső dinamikával rendelkező területe a vizualitásnak" - amely egyszerre képzőművészet is, zene is, a látvány totalitásában megjelenő érzéki kaland is. Absztrakt voltában is leképzése a külső és belső teret - „a lézerszemben egyesül a belső és külső utazás" - világmodellként és sajátságos én-képként megjelenítő kozmosznak. Persze „a külső fény mint dinamikus képalakító tényező" a művészt - innen festményeinek fémeket idéző színvilága - már a hatvanas évek közepétől izgatta, de a fényírás-fényrajzolás-fényfestés rejtélyével (már-már tudományos szinten) a Központi Fizikai Kutató Intézet igazgatója, Kroó Norbert fizikus meghívására csak a hetvenes évek közepétől kezdett intenzíven foglalkozni. (A magyarországi lézerkutatás vezetője önzetlenül segítette munkáját. 1977-ben létrehozták a FOTON ART csoportot.)
Csáji Attila a bécsi Margaret Benyon, a művészi igényű hologramok készítője után (1971) jó tíz évre, az 1984-es Frankfurt am Mein-i világkiállításon már bemutathatta Rúgó Voltaire-nek I.-III. (1983) című reflexiós hologram-sorozatát. („A Voltaire-sorozatban egy térérzékelési evidenciára kérdezek rá, s hozok létre egy olyan képi valóságot, mely egyértelműsíti, hogy ez az evidencia nem kizárólagos igazság.") A nyomtatott képváltozaton is észlelni - egyébként a szöveggel egyenértékű fénnyel írott képek és festményreprodukciók az album nagy nyereségei -, hogy a hagyományos térérzékeléstől a bizarr (a külsőt és a belsőt fölcserélő, majd visszacserélő) térérzékelésig miként válik a francia gondolkodó feje - a hol belül lévő, hol kívülre „merészkedő" rúgóval egyetemben - látványmodellé. Amellyel szembesülve megbizonyosodhatunk a hagyományos képi látás nagyfokú kitágíthatóságáról. „Nem fogalmivá vált a világ, hanem virtuálissá" - magyarázza a művész az Üzenet Joseph Kosuthnak című ironikus installáció (kép-object) - Magyar Nemzeti Galéria, 1984 - valódi értelmét, vagyis a trendek (az újabb és újabb piedesztálok) mulandóságára figyelmeztet.
Miközben a könyv szerzője - aki nem csupán képzőművész, ám matematikusi készséggel és filozófiai vértezettséggel megáldott gondolkodó is - szép lassan fölvázolja a fényművészet útját (gyökerei az ősidőkbe nyúlnak), önálló fényműveivel akarva-akaratlan a nagy elődök - a Bauhaus, Moholy Nagy László, Kepes György vagy éppenséggel a műfaj esztétikai elméletét kidolgozó tudós, a dán-amerikai Thomas Wilfred (1930-ban ő hozta létre a Fényművészeti Intézetet) - munkájának folytatójává válik. Értékeiknek örököse, némely esetben túlszárnyalója lesz. Személyének kisugárzása, hazai és nemzetközi tekintélye tagadhatatlan. A Nemzetközi Kepes Társaság rendezésében zajló egri Nemzetközi Fényszimpóziumok, a tudós előadókon kívül, mindig nagy tömegeket vonzanak, s az új művészetnek - az új látás térnyerésének - kiváló propagálói. Csáji Attila korai (Első gesztusok - 1963) és a kései (Küzdelem-sorozat - 2007) festményei mellett az albumban épp azok a fénnyel írott képek reprodukciói az izgalmasak - szépségük fölér egy-egy természeti tüneménnyel -, amelyek a fény (holográfia, stb.) közvetítésével a látható világot eddig elképzelhetetlen mértékben tágították ki. (Köztük külföldi produkció - Mezőkön áttűnő, Cambridge, 1988; Visszatérés, Róma, 2004 - és hazai előadás - Visszatérés, Lappok és laptop, Eger, 2007, stb. - egyként akad.)
Az egy pontba koncentrált nagy fényerő városképi nagyságrendű fény-struktúrák, fény-szobrok létrehozását - építését (mert az építés valójában teremtés is!) - teszi lehetővé. Csáji Attilának, a nemzetközileg elismert fényhozónak mégsem adatott meg, hogy az általa tervezett, a milleniumi évet megszentelő Fénytorony megvalósulhasson. Pedig az „a magyar kultúra - helyenként búvópatakszerű - évezredes folyamatosságának az emlékműve" kívánt lenni. A nagyszentmiklósi kincstől Bartók Béláig, Kós Károlyig, Gábor Dénesig és Neumann Jánosig (elég tág merítés!) villantotta volna föl az értelem és a fény erejével a gyémántnál drágább - mert mindmáig élő és működő - értékeinket.
Nem véletlen, hogy Hamvas Béla a Jelrácsokat szemlélve rátapintott a lényegre: „ezek görög szellemű munkák". S a művész ezt a megnevezést örömmel fogadva válaszként néven is nevezte a mű státuszát: „a Jelrácsok - a kétely-, a szabadság- és a rend-igény gyermekei". Így már nem is annyira meglepő a Csáji-művek (írott és képzőművészeti alkotások) sugallata, megannyi üzenete. A Társalgás képeimmel meditációs izgalma például abból ered, hogy az esszé nem más, mint önportré. „Hogy benső alkotó erőnket teljesebben kibontakoztathassuk, egyik alapfeladatunk egy új, szellemi honfoglalás." Ehhez, nem is kis mértékben, művészeti s erkölcsi adalék a Billenő idő című, könyvészetileg is remek album. (Püski Kiadó, 2009)
Megjelent a Bárka 2010/1-es számában
