„Az elváló igekötő magányossága"
Bajtai András: Betűember
I.
Egy költő második kötetétől az irány kijelölését várjuk. Két pont már meghatároz egy egyenest, két köteten már van mit összegezni és tanulságot levonni.
Bajtai András esetében egy nagyon markáns első kötet után jött egy még sokkal markánsabb második, ami Az átlátszó városhoz képest sötét, komplex, magánmitológiát építő. És eme második fényében az első már nem is tűnik annyira meghatározónak, de ez legyen a legnagyobb gondunk.
A Betűember a saját hang megkérdőjelezése, majd egy - sikeres - (ki)útkeresés kötete. Minden fiatalos allűrtől megszabadult, ami az Átlátszó városban megvolt. Ott a pályaindítás aktusa még a költő önnön hangját pozicionálta, tülekedtek a megszólalással kapcsolatos megszólalások ("Ereszkedő hanglejtéssel / fejezzük be mondatainkat, és könyökölve / hallgatjuk egymást, mint a mesemondók. / Erre vágytam volna? " - Mint a mesemondók). Kulcsfontosságú volt az írás rituális jelentősége ("Meséim nem tündérmesék, vízre írott / szavaim pedig veszélyesebbek, mint / gondolnád." - Tenyerembe gyűjtöm). És klasszikus szimbolista, kamaszos pózok is fel-feltűntek benne ("Az evezőket összetörtem, és vitorlámat / szétszaggatta a szél, keserűségem kicsi / hajóit mégis a folyóra bíztam." - Az ötödik ősz).
Ezzel szemben a Betűember első mondata: "Miért kellene bármit is mondanom, / amikor holnap sem merek majd lelépni / a járdáról anélkül, hogy ne gondolnék / a ketrecekre." - A kényszeresség hiszterizálja a megszólalást, az elhallgatások pedig fragmentálják azt. Amit mégis kimond, azt is gyakran visszavonja, ettől zaklatott, nyomasztó aurát teremt maga körül.
Újra és újra visszatérő szüzsék és ijesztően következetes retorika: a félelem, a rémálom görcsösen precíz logikája szervezi ezt a kötetet. "Nem akarok / megszólalni, hasznavehetetlen vagyok, / körömágy köröm nélkül, egyetlen kívánság / vagyok, bár csináltam volna valamit ma is, / mondjuk faraghattam volna szappanokat / a fogsorommal." Feszültségtől remegő csendek, Szijj Ferenc és David Lynch fog kezet ezekben a szürreálékban. A Bajtai-líra azonban több, mint puszta szürrealizmus. Igaz, hogy gyakran él annak eszközeivel, de a szürreális ornamentika alatt ott egy sokkolóan realista-egzisztenciális konzekvencia, amely egy érdekes, már-már metafizikusnak mondható élménnyé transzformálja a légüres térben lebegő, saját belső félelmei által körbevett én izolációs élményeit.
Ezeket a sztorikat mind egy következetes módszertan mozgatja, ez a rémálmok narratívája: a hétköznapi, normális élettől az álmodó elzáratott. A rémálomban teljesen magától értetődőek a dolgok.
E rafináltan kegyetlen, olvasót terrorizáló szövegek egyik jól bevált módszere az elhallgatás: "És tudom, hogy én kinek / a ketrecében élek, és hogy éltek mások / is az én ketrecemben nem olyan régen, " (Ketrecek) - mi azonban nem tudjuk meg. Ahogyan azt sem, kiket takar a versekben többször visszatérő többes szám harmadik személy: "Persze hogyha lett is volna saját nevem / valamikor, ők akkor sem hagyták volna, / hogy véletlenül lejegyezzem," (A hátsó szobákban).
A kötet elején álló Süket nő-ciklus versei egytől egyig ilyen "rémálom-" vagy "paranoiaversek", a Jó cím például egy meg nem nevezett, bizarr lényről számol be, aki a szavakat diktálja a költőnek, de aztán egyre többet akar, fausti horrorszituáció, a nevet kéri a vers fölött.
A Másik oldal szintén egy az elbeszélőből kinövő sötét lényről szól, aki "A sötétben él, ragadós kezeivel állandóan tapogatózik." Ezek a félelmek azonban nem önmagukban érdekesek, hanem az érdekes, amiből kinőnek, amiből táplálkoznak: az eredetük. Az eredetük pedig éppen maga az eredet. A család, a szülők, a származás kérdéséhez kötődnek ezek a versek végül. A fent idézett Másik oldalban péládul a fura lény "A testemnek... sötét oldala...A bölcsődében felejtette valaki, ott találtam rá.... ha kérdezik, azt mondom, / hogy a testvérem." A szatyrokért jöttünk című szövegben az szatyorban furcsa, nyálkás lények mocorognak, az öregek sötétedés után cipelik őket. Majd: "Ma meglátogatott egy férfi és egy nő, / sose láttam őket, de azt állították magukról, / hogy ők az apám meg az anyám."
Az eredetről való tudás hiánya, annak elsötétülése, eltörlése újra és újra visszatérő motívum, amely végül mindig a létet magát kérdőjelezi meg, hiszen aminek nincs eredete, az nem létező. Ezek a félelmek tehát nem csak úgy vannak, hanem a létről magáról mondanak valamit. Az identitás önmagába zártsága teszi a gondolkodást, mint olyat végérvényesen magárahagyatott aktussá, amely csak fokozza, aláhúzza az eredendő magányt. A szövegek szintjén természetesen erről is csak elszórt vagy elhallgatott információink vannak: "Élem valaki másnak az életét, / és mielőtt távoznék, hagyok valamit az asztalán, / ami sosem volt az övé, hogy ha nekem nincs is /már miről beszélnem, legalább neki legyen." (Másnak).
Az énjétől hol szabadulni próbáló, hol pedig épp annak elvesztésétől, illetve az annak helyébe lépő semmitől rettegő versek olvasása mindeképpen rákényszeríti az olvasót az személyiség, mint olyan koherens voltának megkérdőjelezésére. S mint ilyenek, veszélyes olvasmányok.
Mert a Bajtai-versek nem a szavakkal, nem hangalakokkal, de még csak nem is jelentésekkel játszanak, hanem az individuum alkotóelemeivel, annak legalapvetőbb pilléreivel, mint a gyerekkor, az emlékezés, a család. Ezért egy naiv olvasat egy depressziós, bomlófélben levő elme dokumentációjaként is olvashatná, és talán ez lenne a kényelmesebb megoldás.
A legtöbb szöveg azzal ér el hatást, hogy olyan helyen állít összefüggést, ahol első olvasatra nem lehet találni ilyesmit, ezért fokozott olvasói figyelemre sarkall. A Bárki lehet című versben például a szöveg éppen az állítmány lényegi részét hallgatja el, hogy ti. mi lehet bárki, csak tételesen sorol föl egymástól és önmagukban is esetlegességbe zuhanó történeteket. És persze a „kezdődik elölről" is tárgy nélkül marad, az egyetlen kézzelfogható információnk a sötétedik, és a vers elején említett süllyedés, amik a vers párhuzamosait, gondolatrímeit adják. Ez a tehetetlenség dagad kozmikus méretűre a versben. „[M]intha születésem óta / feltételes módban élnék", írja a következő versben (Betanított rettegés), és ez a négyzetre emelt feltételes mód jól illeszkedik az egész köteten uralkodó bestiális karnevalizációhoz, hiszen ezekben a szövegekben bármi bármelyik sorban megtörténhet, és rengeteg dolog meg is történik, de szinte mindegy, mit írnak a konkrét mondatok, ami lényeges a versben, az a szöveg térereje, amely hasonlóan hömpölygő centripetális teret hoz létre, mint Hugo Bosch festményein: ott sem a rengeteg démoni figura érdekes egyenként, hanem maga a kvázi-végtelenített antihumán tér, amely rámutat a lét mélységesen embertelen voltára, és az ego kicsinységére a kozmikus erők szelében. Az embertelenség a Betűemberben is kulcsszó, azonban itt épp az üresség, a hiány és a bizonytalanságg adja a kozmikus rettegés kiapadhatatlan forrását. Ez a hiány fokozódik a kötet első ciklusában, egészen annak záróverséig (Elvesz), amely a könyvben egyetlenként, szinte elejétől végéig olvasható önéletrajzi, konkrétan szakítós versként is. Amelynek végére, talán szeméremből, talán kötelességtudatból, odakerült azért egy szürrealista sor is.
II.
A könyv közepére került, a kötet legkülönlegesebb ciklusa, a Név és szín, amely (már a centrális pozícióból adódóan is) igen hangsúlyos részét képezi a Betűembernek. Roppant koherens ciklus, egységes formai megoldásokkal és egy irányba tartó retorikával. Minden verscím két szóból áll, az és kötőszóval összekötve (Fekete és álarc, Szín és szabadulás, stb.), továbbá minden vers egy vagy több színről szól, és túlnyomó többségükben felbukkan a „kerítés" motívuma is.
Az olvasónak könnyen az az érzése támad, hogy a könyv első és utolsó ciklusa csak azért van, hogy keretezze a Név és színt, helyet csináljon neki, kiemelje.
A süket nő és a Betűember csak groteszk angyalokként tartják a Név és szín címerét, előkészítik a Bajtaifölötti Bajtai eljövetelét. Ha ez így szarkasztikus túlzás is, azt mindenképp mondhatjuk, hogy egyfajta újrakezdése ez a Bajtai-lírának, új eszközökkel, más stílusban, kevesebb narratív elemmel, töményebben, de eszköztelenebbül.
Itt sem vagyunk híján a pusztulás képeinek, azonban észrevehető a kontraszt a másik két ciklus és ezen szövegek között: utóbbiak nem az elhallgatás, sejtetés, hanem épp a felmutatás demonstratív ereje által működnek.
Ha a hiány, a vákuum lesz hangsúlyos, az is valahogyan teremtő aktusnak hat:
"Megjöttél, és jöttek veled a színek is. Betegek voltak. / Bemutattad nekem őket, zsírkrétával kerítést rajzoltál / az arcomra, és szín lett a hangom, és szín lett a nevem." (Szín és szabadulás)
A kerítés, határ- vagy vonalmetaforaként olvasva minden dolgok körvonalát, kontrasztját adja, a színek pedig kitöltik azt. Tehát ezek a versek zártabb alakzatokkal operálnak, és így a sokkal nagyobb szerephez jut a nyelv a maga materialitásában, mint a másik két ciklusban, ahol szövegek inkább klip- vagy szkriptszerűek, de mindenképp mozgalmasabbak.
Ebben a ciklusban bukkan föl először a Betűember figurája is a Szín és hegedű című versben. Itt egy pusztító figuraként ábrázoltatik, aki felzabálja a színeket és a kerítéseket (határvonalakat) is eltünteti és csak semmit hagy maga után. A süket nő pedig hegedül, "mert a hegedűben / sziklás táj van, hol kaktusz terem, és fúj a szél." A zene teremtő aktusával hozza létre a kreáció és pusztítás egyensúlyát, amitől a vers - a többihez képest - már-már vidám lesz.
Később épp ellenkező előjellel bukkan föl a címadó figura:
"Aztán megjelent a Betűember, / és a színekkel együtt lépegetve foglalta /
vissza a várost, ami, mondjuk úgy, bezárt." (Mondjuk úgy). Itt a káoszból teremt rendet, színeket és a bezárás révén áttételesen körvonalakat megteremtő figura lesz. Ellentmondásos alak tehát, már-már a hindu Brahmant idézi meg, akinek ki-és belégzése a világot teremtő, majd elpusztító erővel bír.
A kötetcímadó versből és a kötetzáró A Költözés címűből is keveset tudunk meg róla. Alakjához egyfelől egy emberfeletti hatalom képzetei társulnak, másfelől pedig a kosz, rende(ze)tlenség érzetét kelti megjelenése, és felfordulást hoz, ellehetetleníti a megértést, mégis hatalma van az ember felett és szükség van rá.
A nyelvnek azon aspektusát testesíti tehát meg, amelyet a celani Nyelvrács fogalmával írhatunk le: nem is pusztán a nyelvet, hanem a teljes fogalmi gondolkodást, vagy fogalmiságba zárt gondolkodást értve ezalatt: nyelv ami bezár, bebörtönöz, mert sokkal inkább elszigetel, mint összeköt, kényszeresen ellenállást vált ki, azonban csak a saját eszközével küzdhetünk ellene, sikertelenül. A nyelvnek ez az arca hátrafelé néz: elsősorban az emlékezés eszköze lesz. Ez az instrumentum azonban inkább szike, mintsem lant.
Az emlékezés a szenvedés közepe, mert az emlékekből nincsenek kijáratok: "Abból a szobából mindenféle zaj kihallatszott. / Négylábú állatok futkosása, hajmosásé, ...egy fénykép / küszködött, vagy csak a gyerekkor ragaszkodott / megkímélt emlékeihez egyre szánalmasabban." (A szoba). Talán erőltetett a párhuzam, de ilyen szoba ez a kötet is: egy fekete doboz, amiből kihallatszanak dolgok, de amibe soha nem látunk igazából bele. Az emlékezés, mivel elvont gondolkodást igényel, az emberi létnek egyik alappillére, az állati fajok többsége nem képes rá. S mint ilyen, erősen nyelvi meghatározottságú, a költészetnek majdnem a nyelvvel egyenértékű alapanyaga.
Az emlékekkel folytatott párbeszéd - amely esetünkben inkább vérre menő harc - egy költészeti pályaépítés esetében létfontosságú. S talán éppen ezért érezhető a kötet olvasása közben, hogy ez egy nagyon agresszív, egyszersmind radikális költészet, amely önmaga létére kérdez rá. S az efféle belső harc jellegéből adódóan magányos terep, hiszen Gary Lutzzal szólva: „a mondat egy magányos hely."
Megjelent a Bárka 2010/1-es számában
