Nem finn költő, de északi költő írta a végtelenbe vesző hómezőkről, hogy ott „semmi sem áll a költészet útjába”: Halldór Laxness, az izlandiak pontos látomású, Nobel-díjas prózaírója.

                        Két ég satujában címmel adta közre verseit, illetve képeit Acsai Roland és Acsai Varga Vera, a költő-festő házaspár, egy év finnországi tanulmányút, munka és kalandozás után, eltelve a finn hómezők végtelenjével és végességével, azzal, ami transzcendens, és mindazzal, ami ebből tapintható.

                        Már a könyv címe is – Két ég satujában – abból a felismerésből fogant, hogy az ismeretlen présbe fogható; a közönséges prés, a satu bezár bennünket, míg az ég szabadon bocsát. „A föld nem szökhet meg a menny elől” – emeli a felismerést a kötet kontextusába Acsai Roland, s hol eszünkbe juttatja a finnországi égteret („A szaunázás spirituális élményé”-ről beszél), hol úgy tesz, mintha megfeledkezhetnénk róla (a holdról idéződik fel versében „A halál angyala, aki a hatodik / Mennyországban / Ül trónján. Testét szemek borítják. / Amikor lehunyja valamelyiket – / Egy angyal meghal”).

                        Ez a hold azonban Finnország holdja, a fehér éjszakáké, amelyekben összeér a hajnal a sötéttel, „a tó lúdbőrös vize” a horizonttal, másképp, mint délebbre Európában: tapinthatóbban. Ahogyan Acsai Roland írja címadó versében, a felcserélhető fent és lent „…közötti keskeny, / Fényes sávban / Egy gyár épülete derengett fémesen”. Nem templom – gyár. Áhítatos gyár, mondanám, ha nem tartanék a blaszfémiától. Acsai Roland másféle jelzőt használ: „»Csak Finnországban látni ilyen metafizikus / Gyárakat« – gondoltam, / Ahogy ott álltunk a stégen / Egymás mellett, / Két ég satujában.”

                        Ebben a satuban mások a szószerkezetek („…egy fenyő / Lábnyomai…”; „A zuzmók ideje…”), az érzéki észleletek („Kikerültem, össze ne tapossam / Meztelen talpad nyomát a havon”), a hasonlítások („…a fából ácsolt épületek…/ olyanok, mint Gallén-Kallela / Vagy Pekka Halonen műtermei…”), és más az idő dermedtsége („Finnország: folyamatos jelen idő. / Nem kezdhető el róla mondat / Úgy, hogy: »Emlékszel?«”). Ez az egész égsatu látható, tapintható és fáj: „…sirálykiáltás timsója húzza / Össze a széltől összekaszabolt ég sebeit…”

                        A versbe préselt mozdulatlanságot, fájdalmasan lassú elmozdulást a műfaj törvényei szerint mozgatják meg Acsai Varga Vera képei. „Azok a csillagok, ez az este, / És a Mikulás messze lakik, északon. // Hatéves voltál, és tudtál mindent” – írja feleségéről, a kötet egyenrangú szerzőjéről Acsai Roland.

                         A képek útja megfontolt, akár a csillagos estéké északon. A gleccser töve hatalmas angyalszárny; a temetőben a fejfák az erdő felé mozognak; a fákat elvezetik az árnyékok; az ösvény megfordul a tengelye körül, mintha női köldököt kerülgetne; a fenyők feszületté világosodnak; a hóban letérdel a róka; a távolodó rénszarvasokat óriás szemgolyó figyeli; elsiet a Helsinki Nighttrain, az éjszakai vonat; egy imádkozó férfi térdre esik a hóban; a rénszarvas maga elé mered, mit gondolhat?, zuhog rá a hó; madarak zúgnak az ég sávjai között.

                        A versek Hószobrokat faragnak az örökkévalóságnak; a képek táncba viszik a szobrokat. A kötet érvényességét jelenti ez a kettős látás, ez a két szólam, az érzékletes érzékelhetetlen.

                        Akseli Gallén-Kallela, a finnek nemzeti festője, a Kalevala illusztrátora, akinek műhelyét Acsai Roland is fölemlíti Joulu című versében, 1907-ben és 1908-ban látogatott el Budapestre, kiállításon vett részt és képeket festett itt; állítólag a Lánchíd oroszlánjának hátáról is lefestette a Duna-partot. A festő lánya, Kirsti Gallén-Kallela 1965-ös nyilatkozata szerint apja ezt mondta a látogatás után: „Nincs a magyaroknál barátságosabb, vendégszeretőbb és nagyvonalúbb nép. Megvan bennük a francia szellem, az angol fair play, az elegáns osztrák társasági viselkedés és a keleti vendégbarátság.”

                        Acsai Roland és Acsai Varga Vera könyve olvastán-láttán nemcsak a mozdulatlan-mozgó finnországi hószobrokat képzeljük erősen magunk elé, de a finn festő rólunk alkotott, babonásan szép véleményét is valóságnak hisszük, mindenképpen szeretetnek, Északról kapott, folyamatos jelen időnek.