Kritikák

 

 Ol__h_Andr__s_bor__t__.jpg

 

Oláh András

 

A megmaradás példája

Farkas Gábor: Magyarok Moldvában

 

A véletlen úgy hozta, hogy az elmúlt esztendőben többször is kezembe kerültek a moldvai magyarsággal foglalkozó kiadványok. Sarusi Mihály hetvenes évekbe visszatekintő útirajzai mellett Iancu Laura és Farkas Gábor művei adtak ízelítőt a csángó-magyar kultúrából. Farkas Gábor 2021-ben két könyvében is foglalkozott a témával. A beavatott olvasó című kötet csupán néhány írás erejéig érinti a kérdést, a Magyarok Moldvában című munka azonban már mélyebb elemzését adja a Kárpátokon túl élő népcsoport sorsának, történelmi múltjának, hagyományainak, és külön hangsúlyt helyez az irodalmi-kulturális emlékek bemutatására is. Bár – mint azt Bertha Zoltán is megfogalmazta a könyv fülszövegében –, jelen kiadvány „e hányatott és sorvadó népcsoport főként egyház- és vallástörténeti, ekkléziasztikai és irodalomtörténeti hagyományainak az összefoglaló értelmezésére vállalkozik”, átfogó képet kapunk a történelmi előzményekről is.

A kötet első fejezete a magyarság eme szórványhelyzetbe taszított töredékének múltjával ismerteti meg az olvasót. A dolog azért is izgalmas, mert már az eredet is számtalan kérdést vet fel, ráadásul a román politika is folyamatosan kísérletet tett a moldvai magyarság asszimilálására, illetve megkísérelte „lehazudni az etnikai térképről” ezt a sok-sok próbát kiálló népcsoportot, így rendkívül nehéz tiszta képet kapni a történtekről.

A szerző sorra veszi az eredettel kapcsolatos nézeteket, elméleteket. Az egyik verzió szerint az Etelközből a Kárpát-medencébe vándorló magyarság leszakadt részei lennének a moldvai csángók. Ezt a hipotézist azonban erősen megkérdőjelezi, hogy a térség századokon át felvonulási terep volt – besenyők, úzok, kunok, tatárok és törökök pusztították a vidéket.

A másik elképzelés a kun eredet mítosza, ám ennek erősen ellentmond, hogy a magyarság jelentős ideig harcban állt a kunokkal. A következő két feltevés már abból indult ki, hogy a Kárpátokon belülről kivándorló magyarokról van szó. Az egyik változat a huszita mozgalmak idejére teszi ezt a kényszerkivándorlást, Farkas Gábor szerint azonban ennél hihetőbbnek tűnik Makkai Sándor felvetése, miszerint a XIII. században a Domonkos-rend által elkezdett hittérítés lehetett a történet gyökere. Radu Rosetti román történész is tudatos kitelepítést vél fölfedezni az események mögött. Szerinte egyfajta határőrizeti feladat állhat az eset hátterében.

A csángó elnevezés eredete sem teljesen egyértelmű. Az ezzel kapcsolatos kutatások eredményeit is feltérképezi a szerző – figyelembe véve és ütköztetve a különböző álláspontokat.

A továbbiakban a moldvai magyarok sorsának alakulását vázolja fel. A tények egyértelműen azt igazolják, hogy a mély vallásosságnak komoly szerepe volt abban, hogy ez a népcsoport át tudta vészelni az évszázadok megpróbáltatásait. A milkói és szeretvásári püspökség – mint a nyugati (római) kereszténység legkeletibb végvára – hosszú időn keresztül támogatást tudott biztosítani.

Farkas Gábor azonban arra is rávilágít, hogy adódtak bőven válságos pillanatok. Volt idő  például, amikor a paphiány és a román nyelv fokozódó térnyerése veszélyeztette az ott élők megmaradását. Ekkor „a népi vallásosságban találták meg a hivatalos egyházi élet hiányosságainak pótlását”. Mindemellett – miként azt a szerző is kiemeli –, „a hitükhöz (…) ragaszkodó moldvai magyarok számtalan panaszlevelet írtak a Szent Kongregációhoz, hogy az gondoskodjék anyanyelvükön tudó papokról”.

A mádéfalvi veszedelem néven elhíresült tragédia azonban „a szó szoros értelmében »vérátömlesztés«”-t biztosított a megfogyatkozott népcsoport számára.

Farkas Gábor felhívja a figyelmet arra a kevesek által ismert tényre is, hogy 1848-ban a Batthyány-kormány tervet készített a moldvai magyarság megsegítésére, Bem tábornok pedig a harcokba is szerette volna bevonni a Kárpátokon túl élőket, amikor az Ojtozi-szoroson áthatolva betört a területre.

Fölvázolja azt is, hogy 1861-ben megalakult a Szent László Társulat, amelynek „célja a hazától elszakadt magyarok gondozása volt”. A két világháború között pedig felvetődött, hogy a határokon túl élő magyarok egy részét Magyarországra telepítsék. Később – a háború alatti években – voltaképpen ennek eredményeként telepített Dél-Dunántúlra 15.000 bukovinai székelyt.

A kötet második fejezete a moldvai magyarság irodalmi emlékeit tárja fel. Elsőként Petrás Ince János nevét említi a szerző, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy „85 csángó-magyar népdal szövegét gyűjtötte össze” a XIX. század közepén.

Szép emléket állít Farkas Gábor a jeles népköltőnek, Lakatos Demeternek is, akinek írásaiban „az északi csángókra jellemző nyelvjárási sajátosságok figyelhetők meg”, s akinek munkáira már Dsida Jenő is felfigyelt. Emellett külön szakaszban foglalkozik a Bákó megyei Klézsén élő és alkotó Duma-István András költészetével, valamint Gábor Felícia csángó életképeket felvillantó kisprózáival.

Kiemelten fontos szerepük van ezeknek az alkotóknak, hiszen egyrészt azt erősítik, hogy „a moldvai csángómagyaroknak vannak már íróik” – idézi a szerző Ferenczes István gondolatait –, másrészt ezek az alkotók rendkívül ízes nyelven szólnak az olvasóhoz, s bár elsősorban azokat szólítják meg, akiknek leginkább szükségük van rá, hogy identitásválsággal küzdő világunkban megőrizzék nyelvüket, múltjukat, önazonosságukat, de megszólítják az óhazában élőket is, hiszen felmutatnak egy sajátos nyelvi zamatot, amivel a köznapokban aligha találkozunk. 

A fejezet utolsó szakasza a csángóföldi kötődésű jeles költő, Iancu Laura írásművészetét veszi górcső alá, akinek a költészetében szintén „felbukkan a csángó identitás meghatározottsága”, de ez messze túlmutat a hagyományos értelemben vett patriotizmuson. Sokkal inkább önmarcangoló létösszegzés és korkritika. Verseinek ihletője „az elhagyatottság érzésével való szembesítés”, de erősen kidomborodik műveiben a létezés-elmúlás örök kérdése, a hit, a szakralitás, az Istenkeresés motívuma is.

A moldvai magyarság fennmaradása, nyelvének, hitvilágának megőrzése szinte csodaszámba menő. E kötődés erősségét kitűnő – s egyben figyelmeztető – példával vetíti elénk a szerző, amikor Weöres Sándor és Kovács István párbeszédét idézi. Eszerint a Moldvából hazatérő Kovács István sajnálkozva fejtegette, hogy „A csángók ma már csak suttogva szólnak magyarul.” Mire Weöres így válaszolt: „Attól tartok, hogy ők még mindig suttogni fogják ezt a nyelvet, amikor itt már rég nem beszélik”.

Farkas Gábor a tőle megszokott körültekintő figyelemmel és elhivatottsággal vizsgálja a moldvai magyarság múltjával és jelenével kapcsolatos forrásokat. Szembesíti az olvasót a vitatott felvetésekkel – átfogó képet adva az egyháztörténeti, nyelvi-etnikai és néprajzi vonatkozásokról is. A Kárpátokon túli terület magyar nyelvű irodalmának bemutatása pedig egészen újszerű kezdeményezés, hiszen ezzel a kérdéssel ilyen átfogóan még senki sem foglalkozott. Munkáját így bátran nevezhetjük hézagpótlónak.

 

Napkút Kiadó, Budapest, 2021.

 

Megjelent a Bárka 2023/1-es számában. 


 

Főoldal

2023. február 25.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kovács István verseiKopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba versei
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png