„…kell valami szabadítót mondani / a kapuk alatt / mielőtt tompán becsukódnak.” Nagy Gáspár írta e sorokat még az első, 1975-ben megjelent Koronatűz című kötetében megjelent programalkotó, vagy inkább életprogramot megfogalmazó, ars poeticának illő, fejezetcímként is kiemelt versében. Helyén valónak érzem ezt a gondolatot Görömbei András egész munkásságán végigtekintve. Kétszeresen is, hiszen nemcsak nekünk, olvasóinak, hallgatóinak mond szabadítót, de a magyar irodalom elföldelt műveinek, szilenciumra ítélt szerzőinek is. Nem tudom, Görömbei András, amikor Barta János vagy éppen Czine Mihály mellett megkezdte és folytatta irodalomtörténészi bojtárkodását – dacára annak, hogy választott területe a kortárs magyar irodalom volt – számolt-e azzal, hogy egész kutatói és oktatói pályafutása során leleteket fog menteni, hogy élve eltemetett könyveket, költőket, műveket, irodalmi országrészeket kell majd felszabadítania, romok alól, sírokból előásnia a magyar költészet és irodalom értékeit Alig hiszem, hogy van még nemzet, amelynek a ma irodalmával foglalkozó kutatójának ezzel a kevéssé felemelő és méltánytalan helyzettel kellene szembenéznie.
        Legújabb esszéválogatása, a „Sors és alkalom” e munkássága, ha úgy tetszik, elért eredményeinek kiállítása. Nem egy teljes síremlék, temetkezési hely komplex feltárása, hanem a korábbi ásatások legszebb darabjainak tárlókba történő rendezése. Ahogy olvasom a kötetet, az egész életmű esszenciáját – mint egy kiváló palack tokaji borban – érezhetjük, nemcsak az irodalomtörténészi munkáét, hanem az egész emberét.
       Görömbei András eddig megjelent munkái két nagy vonulatba gyűjthetőek: egyfelől a monográfiák sora, Sinka Istvántól (1977) Sütő Andráson (1986) és Nagy Lászlón (1992) át Csoóri Sándorig (2003) és Nagy Gáspárig (2004), a nemzetiségi irodalmakat összefoglaló és feldolgozó művek, így a csehszlovákiai magyar irodalmat (1982), a romániai magyar irodalmat (1983), a napjaink magyar nemzetiségi irodalmát (1984) bemutató kötetek; másfelől az irodalomtörténész, az egyetemi oktató és folyóirat szerkesztő tanulmányait, esszéit összegyűjtők, így például „Ki viszi át…?” (1986), A szavak értelme (1996), vagy a Létértelmezések (1999), Irodalom és nemzeti önismeret (2003) címmel megjelent könyvek. A Sors és alkalom ez utóbbi vonulat eddig utolsó darabja, az ide rendezett alkalmi írások – hihetnénk - a nagy monográfiák, irodalomtörténeti összefoglalások melléktermékei. Ez a meghatározás azonban pontatlan, hiszen ezek éppoly fontos és szerves részei az irodalomtudós és tanár, professzor és akadémikus, irodalomszervező és folyóirat szerkesztő munkásságának, mint az előbb említettek, másképpen fogalmazva, azok hátországát jelentik. Hajszálerek, a nagy corpus idegpályái, amelyek oly fontos szerepet töltenek be a test működésében. Görömbei András tulajdonképpen ezekkel hálózza be a meghódítani kívánt és már meghódított területeket, veszi számba a magyar nemzeti irodalom tartományait, amelybe Erdély irodalma éppúgy beletartozik, mint a Felvidéké és Kárpátaljáé, vagy éppen a nyugat-európai, amerikai magyar emigrációé. Jól láthatóan ezekkel az írásokkal köti magához, személyesíti meg, szinte fűzi fel a magyar irodalom teljes területét, a szerző számára legfontosabb szereplőit, személyeit, barátoktól, pályatársaktól a tanárokig és elődökig. 
        Itt vannak a rendszerváltás előtti legfontosabb írások egy része, a ’75-ös, megrovással büntetett Illyés Gyula és a magyar nyelv, az 1984-es, a határokon túli magyar költészetből összeállított – később betiltott - műsor bevezetője, a Befalazott szószék, vagy a hatvan esztendős Mészöly Miklóst, 1981-ben született, a hatalom által károsnak ítélt A félreérthetetlen többértelműség írója című köszöntője. Nem véletlenül emeltem ki a fentieket, hiszen azok sorsa pontosan fémjelzi Görömbei András életútját, amely minduntalan összeütközésbe került a hatalommal, hiszen nem tett mást egész életében, mint a „szétdarabolt nemzet szellemi egységét erősítő” és a diktatúrát megkérdőjelező, hallgatásra ítélt szerzők nyomában járt, egyszemélyes hadseregként törte az utat, biztosította az utánpótlást. S hangsúlyoznám, mindezt nem a feltétlen közéleti szerepvállalás kényszerében tette – s óvom is magunkat attól, hogy az életművet politikai felhangokkal említsük – hanem az igazság keresése, az értékek és a minőség feltételen tisztelete és kívánása jegyében.
       Így esett meg, hogy 1971-ben az Alföld Stúdió első antológiájából Tóth Dezső lektor kivetette A csehszlovákiai magyar regények sajátosságai című, nemzetközi konfliktust okozó tanulmányát, de nem jutott szerencsésebb sors az 1977-ben a csehszlovákiak magyar irodalom történetéről írott disszertációjának sem: öt év kényszerpihenő következett, a szilenciumra ítélt Dobos László és Turczel Lajos munkásságának szerepeltetése miatt. Első monográfiája, a Sinka Istvánról írott szintén öt évet töltött „vizsgálati fogságban”, s az 1977-ben indult, a nemzedéktársakkal készült interjúsorozatot összegyűjtő kötet 15 évet meg egy rendszerváltozást várakozott a megjelenésre. A sorozatban Nádas Péterrel készített beszélgetés miatt akkoriban Aczél György tiltotta be azt, mely egyúttal jó időre pontot tett Görömbei András szerkesztői tevékenységére is. Csodálkozhatunk-e azon, ha első tanulmánykötete csak negyvenegy éves korában láthatott napvilágot?
        A könyvben hét fejezetben kapunk ízelítőt Görömbei András életének hétféle alkalmaiból. Az elsőben az évfordulós írások szerepelnek, Kölcseytől, Móricz Zsigmondtól, Babitstól, Tóth Árpádtól Illyés Gyulán, Szabó Lőrincen, József Attilán, Ratkó Józsefen, Lázár Ervinen át, a határon túliakig, Turczel Lajosig, Dobos Lászlóig, Sütő Andrásig, Tamási Áronig és Borbándi Gyuláig.
       Megrendítően szépek egykori tanáraira, barátaira, így Bánhegyi Jóbról, Julow Viktorról és Barta Jánosról írtak. Vagy éppen a Kovács Kálmánra emlékező írásai, akinek úgy mutatja be tudósi és emberi nagyságát és kiválóságát, hogy hibáiról, tévedéseiről is őszintén ejt szót, maga a megemlékezés mégis méltóságteljes, baráti és emberi marad, s szakszerűség mellett átérződik az a mély rokonszenv, amely Görömbei András írásait olyannyira jellemzi. Ugyanezzel a közvetlen személyességgel, ugyanakkor szakmai hitelességgel mutatja be a tanár és barát Czine Mihály pályafutását, aki kivételes képességgel úgy művelte az irodalomtudományt, hogy „egy pillanatra sem feledi a népi íróktól átörökített, reménytelenül szép küldetést: a népet nemzetté alakítani”.
       A könyvnek mind a hét fejezetén áthúzódó legerősebb szála a kisebbségi magyar irodalom, a kisebbségben létükért és magyar megmaradásukért küzdő nemzettársaink megpróbáltatásaiért szót emelő, velük közösséget és értük felelősséget vállaló erkölcsi és etikai entitás hangja, az elszakított magyarság képviselőiről szóló, Erdély, Felvidék és a nyugat-európai - amerikai emigráció kiemelkedő személyiségeit megidéző írások. Talán innen is érthetjük a Sütő monográfia megszületésének egyik motívumát: „az erdélyi magyarság és minden nemzetiségi közösség értékeinek és nyelvének védelmében” fellépő Sütő Andrásért érzett felelősséget, akit olyan emberként állít elénk például, aki „rendíthetetlenül teljesíti értelmiségi hivatását, az igazság szellemének ébrentartását bármilyen körülmények közepette is”. De nemcsak Erdély, példának okáért a fekete-piros versek költője, Kányádi Sándor áll középpontban, hanem a Felvidék is éppoly hangsúllyal jelenik meg életművében, s méltatja akkor, amikor határokon belül sem róluk, sem a magyarság megtartása szempontjából kulcsfontosságú műveikről beszélni nem lehetett. Így Turczel Lajosról, vagy a politikai cselekvéstől húsz évre megfosztott, de a regényeiben, novelláiban, esszéiben a szépirodalom eszközeivel a szlovákiai magyarság méltatlan sorsa elleni küzdelmét folytató Dobos Lászlóról; a szlovákiai magyarság „sorsköltőjévé” vált Gál Sándorról, aki attól a felismeréstől vezéreltetve dolgozott, hogy az „egyéni létezésnek csak a szűkebb közösség, a nemzet és nemzetiség sorsában van mélyebb értelme”.
        S ehhez a problémakörhöz szervesen kapcsolódott nemcsak az elszakított területek magyarságának figyelemmel kísérése, legalább lélekben a sorsközösség vállalása, de a nyugati emigráció kiemelkedő személyiségeinek számba vétele, így Borbándi Gyula, Nagy Károly méltatása. Irodalomtörténeti munkája felhívja a figyelmet arra, hogy az oly sokszor méltatlanul elfeledett, négy évtizedig tudatosan elzárt, a kényszerű emigrációt járó magyarság milyen emberfeletti munkát végez magyarságának megtartásáért, miközben tagjai választott új hazájuk példás állampolgáraivá is váltak.
        Könyvei, írásai zöme a népi-nemzeti irodalomhoz kötődik, ahhoz a sajátosan magyar szellemi áramlathoz, amely a kommunista internacionalista, a nemzeti sajátosságokat és jellemvonásokat kiiktató világképével szemben a társadalom többsége számára az organikus nemzeti társadalom- és gazdaság alapeszményeit képviselte, s világosan mutatott rá a nemzeti közösség számára idegen, a kommunista mozgalom minden erkölcsi és etikai szabályt felülíró nézeteinek tarthatatlanságára. Ezekben az írásokban mutatja be a szolidaritáson és igazságosságon, a görög-római filozófián, továbbá a kétezer éves kereszténységen alapuló rendet, amely mindig is magába építette a modern európai alkotmányos fejlődés eredményeit, s képes volt mindenkor választ adni a kor kihívásaira, figyelembe véve a nemzeti hagyományokat és sajátosságokat. A fejezetek ezért egymás után tartalmazzák a népi írókra, a népi mozgalomra emlékező, elemző írásokat, az 1975-ös és már említett Illyés Gyula és a magyar nyelv című esszéjétől, Németh László Magyar Örökség Díja alkalmából elmondott laudációján, Csoóri Sándor és Nagy Gáspár méltatásáig.
       Ez az orientáció azonban nem jelentette azt, hogy ne foglalkozna ugyanilyen elmélyülten Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, József Attilával, Márai Sándorral, Pilinszky Jánossal, Nádas Péterrel és Eszterházy Péterrel. „Csupán az a helyzet, hogy őket tanulmányozva úgy érzetem, hogy oly sok kitűnő szakmunka olvasható róluk, hogy azokhoz és pillanatnyilag nem nagyon tudok hozzáadni semmit. Velük kapcsolatban tehát feladatomnak elsősorban az egyetemi órákon való közvetítést érzem.” – mondja az egyik vele készített interjúban. Ennek ellenére igazi szellemi élvezettel olvashatjuk a látszólag távolról közelített Adyról, Babitsról, Kölcseyről, Mészöly Mikósról, Szabó Lőrincről, Tóth Árpádról szóló évfordulós emlékezéseket, amelyektől idegen a sablonokból történő építkezés, s mindegyikben felvillantja azt az egyediséget, amelyet ez a közösségi szemlélet kiolvasztott a választott életműből, mindezt mesterségbeli elmélyültséggel tárva fel előttünk.
        S a könyv egyik legfelemelőbb, legszebb, ugyanakkor legszomorúbb fejezete, a búcsúzások. A sors különös fintora és kegyetlensége, hogy akiket egész életükben, pályafutásuk nehezebb és esetleg napsütötte szakaszaiban támogatott és méltatott, azoktól éppen neki kellett utolsó útjuk alkalmával búcsúznia. Így került paradox módon egy kötetbe a hatvan esztendős Czine Mihályt köszöntő beszéd és éppen egy évtizeddel később a koporsójánál mondott búcsúzó szavak. Vagy a Sütő András évtizedeire emlékező írás néz farkasszemet a barát, a „magyarság égtartó embere” előtti utolsó tisztelgéssel. S az egyik legfájóbb és legszemélyesebb: egymás mellett állnak a Nagy Gáspárra emlékező és méltató írások (már az 1977-es interjú sorozatban is szerepelt) közül, az életében egyik talán utolsó, Magyar Örökség Díja alkalmából elmondott laudáció szövege és a nagytilaji temetőben a „testvérét” elvesztő férfi megrendültségével elmondott, soha el nem engedő beszéde. Törvényszerű és az életmű szerves épülése ez, hiszen Görömbei András belső iránytűje pontosan és csalhatatlanul fordult azok felé, akik az emberiség, a magyarság, a nemzet örök értékeit közvetítették, Nagy Gáspár laudációjából idézve, akiknek „művészete és emberi tartása három és fél évtized óta a tisztesség, bátorság, tehetség egymást erősítő példája a magyar irodalomban. Bizonyság arra, hogy a mai világ kihívásaival szembenézve is építhető organikus életmű, megőrizhető a személyiség épsége és tisztasága.” Csak a halotti beszédeknél nézzük ezt a nyílegyenes, törésvonalat nélkülöző sort, s lássuk, milyen biztos kézzel választotta meg munkája „tárgyait”: Kormos István (1977), Nagy László (1978), Balázs József (1997), Kiss Ferenc és Czine Mihály (1999), Kiss Tamás (2003), Sütő András (2006), Nagy Gáspár (2007). Bár sírnivaló e névsor, Görömbei András, mint egy következetes értékelvű életút stációira, büszkén tekinthet vissza rá.
         A kötetet koronázó utolsó fejezet, a tanítványok (Elek Tibor és Ekler Andrea) és S. Varga Pál által készített három kiváló interjú szinte függelékként szolgál az előtte lévő fejezetekhez, bepillantást engedve a tudós tanár-kutató belsőbb köreihez, erősítve azt a korábbi fejezetek alapján kialakult képzetünket, hogy korábbi munkáihoz képest, itt és most Görömbei András közelebb engedett életéhez, személyesebbé, meghittebbé és közvetlenebbé téve ezt a találkozást.
        Külön kell szólnunk néhány, az eddig tárgyalt főbb vonalakba nem tartozó, vagy pontosabban oda illő, de mégis onnan valamilyen szempontból kitekintő írásról. Első helyen a 2004. december 5-i népszavazáshoz kapcsolódó írások kívánkoznak említésre, így a HITEL című folyóirat e témakörnek szentelt 2005. februári számában közölt. Itt fogalmazta meg Görömbei András – talán a legpontosabban és meglepően higgadtan, háborgó indulatokkal, de azoktól mentesen - annak a mély elkeseredettségnek és csalódásnak az okait, amelyet a sikertelen népszavazás váltott ki a nemzet egységéért felelősséget érzők sokaságából: „Mai európai helyzetünkben különlegesen fontosnak tartjuk a magyarság szellemi-lelki összetartozás-tudatának megerősítését. Magyarországnak most lehetne esélye arra, hogy valamelyest korrigálja a magyar nemzet történelmi veszteségeit, hogy politikai eszközökkel segítse a kisebbségi magyarság önrendelkezésének, autonómiájának a jogszerű megvalósítását. Ezt a célt kívánjuk szolgálni azzal, hogy kiemelt témaként foglalkozzunk a nemzetiségi magyarság megoldatlan kérdéseivel. Tudatosítjuk azt, hogy európai szintű emberi méltóságuk, önrendelkezésük, autonómiájuk megteremtésének utolsó esélyét veszíti el a magyarság, ha most nem történelmi felelősségünk tudatában cselekszik.” Ami nagyszerű ebben az írásban, hogy önismeretre szólítja olvasóit, arra a keserű szembe nézésre, hogy az elképzelhetetlen mégis valóság: „Aztán láttam a miniszterelnököt, aki a magyarországi magyarságot arra szólította föl, hogy tagadja meg azokat, akiket nem saját bűnük, hanem a kegyetlen és igazságtalan történelem szakított le a nemzetből.” S abban az arcpirító pillanatban hihetetlen egyszerűséggel világítja meg a legfontosabb kérdést: tud-e a magyarság nemzetként alakítója lenni a jövő Európájának, vagy „tömegként, képlékeny masszaként lesz áldozata annak”.
       S külön szellemi élmény a Csengey Dénesről írott, e két egymástól igen távol álló személyiség korrekt, egymást értő és becsülő kapcsolatát felelevenítő emlékezés, a Latinovits esthez szóló, vagy az irodalomtörténész munkásságra szervesen épülő kiállítás megnyitók szövegei, Sára Sándoré s éppen a szegények világa iránti hűségből és a történelmi tisztánlátás jegyében alkotó Kő Pálé.
        Az 1945 utáni időszak rákosista diktatúra majd a kádári megtorló rendszer, ha nem is a legfontosabb, de mindenképpen stratégiai mozzanata az volt, amelyben a magyar társadalmat és ezen belül az irodalmi életet frontálisan támadta, ahogyan Pécsi Györgyi fogalmazott egyik írásában: „a hatalom megszüntette az irodalom szabadságát és függetlenségét, intézményrendszerét szétzúzta, megkísérelte átrendezni a múlt értékeit, megszakítani az európai és a magyar progresszióhoz kapcsolódó hagyományait”. A kommunista diktatúra vesztegzára és négy évtizedes kényszerű szilenciuma már-már elérni vélte célját: megszakította a több száz éves, generációról generációra épülő nemzeti fejlődéstörténet főbb folyamait, kivetkőztette a magyar társadalmat hagyományaiból, emlékeiből, halottaiból, megakasztotta a magyar progresszió folyamatait, a szellemi élet és az irodalom főbb, sajátosan magyar áramlatait, legjobbjait zárta el előle, ezreket és tízezreket szorított kényszerű emigrációba, a fizikai szétválasztást elfogadva, megtörte a Kárpát-medencei magyarság tudati egységét, elvette hitét és tartását. Visszatekintve erre az időszakra úgy tűnhet, a testről levágták a végtagokat, s ma ezeket a végtagokat kell visszaillesztenünk a törzsre, az ereket, a feszítő-mozgató izomkötegeket, inakat szálanként illesztve és varrva. Görömbei András egész munkássága – így legújabb kötete is – ezzel a törekvéssel szállt szembe, egy rendíthetetlen ásatás vezetőjeként szabadítva ki az élve eltemetett nemzeti irodalmat.