Mohácsi Balázs
Nem ugyanaz
Jenei Gyula: Mintha ugyanaz
Bár Jenei régóta – ha mégoly szerény – szereplője az irodalmi életnek, neve nem vagy csak kevesek számára márkanév. Magányos vagy csoportba szerveződő költők nem kiáltották ki mesterüknek, apa- vagy bátyfigurájuknak, nevét nem hivatkozzák ronggyá interjúkban, nem szerveztek konferenciát, amely az életművét tárgyalja. Persze bizonyos diskurzusban lehetne ez előny és erény, tekinthetnénk rá, mint kevesek csemegéjére, mint titkos favoritra. Talán nem kéne Jenei Gyulát csak úgy hasonlítgatnom, de mégis eszembe jut Marno János, aki sokak áldozatos munkája után a kánonban már az őt megillető helyen van; Gál Ferenc, akit egyre többen emlegetnek; vagy egy egészen más eset, Rubin Szilárdé, akit hosszas kerülők után sikerült kimenteni a prózafordulat árnyékából, és felmutatni unikalitását. Nem tudom, hogy Jeneire vár-e hasonló, lesz-e, aki kanonizálja – abban sem vagyok biztos, feltétlenül kell-e –, az mindenesetre egyértelmű legújabb, hetedik, válogatott és új verseit tartalmazó kötetét, a Mintha ugyanazt olvasva, hogy mindenképpen nagyobb figyelmet érdemel.
A kötet nagy részét tehát korábbi versek teszik ki, ezt állítja legalábbis magáról. Bár a filológusi hajlamom hamar elcsitítottam magamban, annyi azért jól látszik, hogy a kötet javát – nemcsak mennyiségi, hanem minőségi értelemben is – a megelőző, Az időben rend van című kötet versei adják. Ugyanakkor elgondolkodtat, hogy miért kellett hangsúlyozni ezt a borítón is, amikor Jenei költészetének egyik legfontosabb jellemzője az újraíródás, újrarendeződés: motívumok, témák, versrészek vándorolnak az életművön belül, emiatt sok szöveg, mondjuk úgy, több rétegből áll, amolyan „önpalimpszeszt”, ahogy Vilcsek Béla nevezi őket az Eső 2011/4-es számában. Egy-egy szövegen egy egyszerű írásjelcsere is változtatni tud, a Mintha ugyanazban pedig rendre találkozunk a kisebb-nagyobb változtatásokkal: szócserétől, szórend-változtatáson át a szöveg új versformába tördeléséig sokféle megoldással. Persze szőrszálhasogatás, de mégis kérdés, hogy ezek ilyenkor régi vagy új szövegek-e.
Értelmezésemben – és ez nagyjából összhangban van az általam olvasott kritikák álláspontjával – Az időben rend van tétje az a felkavaró gyászmunka volt, amely az anya haldoklását és halálát feldolgozó Egy érzés leltározhatatlansága című ciklus verseiben ment végbe. Mondhatnánk figyelmetlenül, hogy nincs ez másként a Mintha ugyanazban sem, ám meglátásom szerint a két kötet között vannak hangsúlyeltolódások – ha azok nem feltétlenül nagymértékűek is. Ha Az időben rend van „óvatos számvetés” volt – ahogy Tóth Krisztina írta a hátsó borítóra –, akkor a Mintha ugyanaz annak javított, pontosított, 2.0-ás változata.
Az időben rend van ugyanis bármennyire jó kötet, meglehetősen farnehéz, nincs jól kisúlyozva, utólag az első feléből talán két szöveg emlékezetes: a kötetnyitó Kosztolányi-parafrázis Hajnali éberség, valamint az Úgy örömtelen, az előbbi kiemelésekor azonban azt is figyelembe kell vennünk, hogy a kötetzáró Ritmuszavar című verssel keretbe foglalják a kötetet, és ez a keretesség, az egymásra utaltság nagy segítségére van a nyitóversnek.
Ha átpörgetjük a két kötetet, feltűnik, hogy Az időben rend van versei jellemzően négysoros strófákba vannak szedve, a kötetnek lényegében ez a strofikus, dalszerű forma a formája. Ezzel szemben a Mintha ugyanazban – bár abban is találni jó néhány strofikus verset – a tömbszerű szabadversek dominálnak úgy, hogy sok közülük korábban strofikus vers volt. Ez arról árulkodik, hogy Jenei szándéka szerint a kortárs költészetünk köz- és formanyelvéhez közel(ebb)i hangot igyekezett megütni, és ennek érdekében hajlandó volt (jó) néhány szövegét „áthangszerelni” is. Kérdés, hogy (1) sikerült-e, (2) nyert-e vele.
A strofikusból szabadverssé áttördelt szövegek zeneisége nem sérült, hiszen az összecsengések, rímárnyékok ugyanott maradtak, legfeljebb még rejtettebbek, még inkább belesimulnak a szövegbe. A versek prozódiailag valamivel áradóbbak, hiszen a sorok hím- vagy nőzárlatai itt nem tagolják a szövegritmust, a – strofikus formával gyakran együtt járó – szótörések elhagyása pedig verszenei szempontból tulajdonképpen jót tett, letisztultabb, homogénebb szövegeket kapunk. Ehhez a belátáshoz az is hozzátartozik, hogy a szótörés – vagy a Jeneinél elő nem forduló szócsonkolás –, vagyis a szójáték, ami a nyelvkritikai, a nyelvhús-paradigma jegyében születő költészetek sajátja, bár eleinte egyfajta felszabadulást hozott, mostanra azonban ez a poétika meglehetősen kiüresedett, a szójáték nyelvi trükké silányult, ráadásul gyanúba keverte a legtöbb kötött formájú költészetet. Ugyanakkor azt nem vitathatjuk el, hogy adott esetben éppen a szótörés és az azáltal létrejött többértelműség nagyon is termékeny és izgalmas értelmezési irányokat képes megnyitni. Például az Úgy örömtelen korábbi verziójának zárlatában, ahol azt olvassuk: „ha erre gondolok, úgy vagyok öröm- / telen, hogy minden érzelemtől üres”. A vers tehát a sortörés rövid pillanatára egyszerre képes állítani örömöt és örömtelenséget – ám ez értelemszerűen nem történik meg az újabb, szabadverses változatban.
Visszatérve a kötet egészére: nem kívánom részletesen elemezni, körüljárni az egyes verseket, különösen nem az anya haldoklását és halálát feldolgozó gyászverseket – jóllehet, azontúl, hogy a versek erősek, találni bennük önmagukban is kitűnő képeket, például a Jó lenne már vers eleji hasonlatát, amelyet az erős, eredeti hasonlatokat preferáló fiatal költészetünk bármely képviselője megirigyelhet: „üres voltam, / mint egy megkezdetlen szemeteszsák”. Fontosabbnak tartom azokat a hangsúlyeltolódásokat, pontosításokat, amelyek alakítanak az előző kötet számvetésén. A versforma kicserélése inkább a szövegek modalitását változtatja meg: a szöveg már kevésbé meghatározott a sortól, a sorhossztól, így ráhagyatkozhat a mondat- és gondolategységekre, a mondat- és gondolatritmusra. Ezáltal a szöveg jóformán élőbeszédnek hathat – csak finoman stilizál felül –, áradóbb, narratívabb. Ennél fontosabb azonban a kontextus, a kötet verseinek összetétele.
Az időben rend van számomra elsősorban gyászmunka, ott az Anyám című vers zárlata nem tűnik hangsúlyosnak, a Mintha ugyanaz viszont olvasatomban éppen ezt bontja ki: „anyám öreg. pedig csak hatvanöt éves. / amikor gimnazista lettem, fiatalabb / volt, mint most én. s a lányom / már gimnazista.” (51.) Itt a középkorú férfi számvetése, létösszegzése dominál, nem pedig az elszámolás – elsősorban saját maga felé – az anyával. Talán éppen azáltal lett hangsúlyosabb a lírai én felismerése – tudniillik az idő múlásának, az eljövő saját halálnak felismerése az idősebb családtagok, elsősorban az anya halálában –, mert az olyan, a témát kitartóan, nagyívűen analizáló versek, mint a Ha kérdenéd, Nem szomorú, nem vidám, Hajnali éberség, Ritmuszavar, Az időben rend van a Versidő című ciklusban egymás mellé kerültek. (89-109.) Ezek mellett a Jeneire oly jellemző nosztalgikus(abb) darabok teljesítik ki a kötet elégikus hangvételét: „a spájzban kalapács, turmixgép, reklámszatyor, / csírázó krumpli, liszt, kiló cukor, néhány / félrohadt vöröshagyma, meztelen izzó, üres / tojástartó, két kimaradt fehér csempe, / kólás flakon, olaj, bolti metélt. egy füzér / cseresznyepaprika sok éve porosodik; már / nem bírom a csípőset, fáradtak számban / az ízek. […] itt az alma sem / bírja ki a telet, szeplős lesz, akár a gyerekek, / ráncos, mint a fahéjszagú öregek. […] gyomorbajos koldus / ez a kamra, ácsingózik a bőség után; s rég / elfeledte, milyen ízű a dióhoz harapott jonatán.” (Ízek, 116. – kiemelések tőlem: M. B.)
Van azonban egy másik olvasati mód, talán csak a kötet vezérverse engedi, ami egy régebbi Jenei-vers, a Másutt esendőbb. A verszárlat így szól: „anyám // magyarul szólt hozzám, / másutt esendőbb vagyok / s nyelvtelen – mégsem / tudom, hazám ez // vagy kényszerlakhelyem”. Ha felfigyelünk erre a kötet eleji részletre, a szülőhaza és a szülőanya analógiája mentén egészen más kontextusban olvashatjuk az anya halálát, és ez leheletfinoman teszi a Mintha ugyanazt – nevezzük így – közérzeti állásfoglalássá. Ezt látszik erősíteni a kötetet záró néhány vers is, amelyek nem egyszerűen gyermekszemszögből megírt elégikusan reflektált emlékezések, mivel nem az oly sokszor megverselt „idilli gyerekkor” válik témává, hanem az a gyermeki tapasztalat, amely elválaszthatatlan annak közvetlen kontextusától, a szocializmustól: „és óra előtt sorba állnánk / a pofonért, és az az állat énektanár nem kérdezne, / csak ütne, s én, az elkényeztetett egyke gyorsan / megtanulnám, olyan vagyok, mint bárki: / szemétségből is feljelenthető, igazságtalanul is üthető”. (Kenyér, 136.)
Nem kérdéses, hogy a kötet összességében jó, de meg kell jegyezni, hogy vannak benne gyengébb darabok. Úgy tűnik, Jenei nagyon ragaszkodik egyes verseihez, ugyanis kritikusai már korábban is szóvá tették, hogy az alkalmi – pályatársnak ajánlott, kiállításra vagy előadásra írott stb. – versei meglehetősen gyengék, nemegyszer – ki kell mondanunk – érdektelenek. Hogy csak egy negatív példát említsek: a Várszegi Tibor előadására írott Az ittlét öröme (84.) című vers mintha igyekezne azt a bizonyos – valószínűleg A bot című – előadást leírni, állításait azonban nem támasztja alá semmi, és az így nem több tartalmatlan, ötletszerű és néhol patetikus nagyotmondásnál. „profán és érthetetlen: ahogyan / magunkat sem – mert talány. teremt és / születik: szögletes báb: […] a mozgásban fölsejlik / a mozdulatlanság. lassú vagy gyors / az enyészet. suhan és robajlik a tánc.” Az egyetlen kivétel a Somlyó Györgyről írott Ingek és öltönyök (85.), ez azonban azzal véteti észre magát, hogy maga is alkotója a kötet elégikumának: „ült a téren csontfehér / öltönyében. ült csontfehér /
ruhában a napon egyedül / és öregen. könyvhétre // hívták dedikálni, de senki / nem ment oda hozzá.”
Ám a hibákkal együtt is: Jenei Gyula költészete érdekes, nem harsány színfoltja a magyar irodalomnak, amelyre érdemes figyelni. Van ugyanis tőle mit tanulni, például a higgadtságát, ahogy tárgyához, illetve alakító türelmét, amellyel soha-nem-kész verséhez nyúl.
Jenei Gyula: Mintha ugyanaz. AmbrooBook, Győr, 2014.
Megjelent a Bárka 2015/3-as számában.
