Elek Tibor
Lírai kötelékben és magánutakon Erdélyben*
A rendszerváltozás - Romániában inkább az úgynevezett fordulat - után indult erdélyi lírikus nemzedékek, illetve alkotók irodalmi, esztétikai teljesítménye semmivel sem marad el az ott korábban indultakétól, ha kevesebbet hallunk, tudunk, beszélünk róluk, mint korábban a korábbiakról, akkor az sokkal inkább a társadalmi súlyát vesztett irodalom Magyarországon és Erdélyben egyaránt érzékelhető általános helyzetével van összefüggésben. Ráadásul, az elmúlt 15-20 évben indult alkotók legjava, esetenként fiatal kora ellenére, a Erdélyben létező magyar irodalmat meghatározó, érdemben gazdagító szerzők közé tartozik ma már. Sőt, közülük néhányan a magyar irodalom egészében ismert és elismert alkotók.
Továbbra is kérdés számomra, épp emiatt is, hogy a mai viszonyok között van-e értelme erdélyi (de bármely határon túli) irodalomról önállóan, a magyar irodalom egészétől elkülönítetten beszélni, legalábbis nekünk, itt, Magyarországon. Sőt, állítom inkább határozottan, hogy nincs, és javaslom is, hogy ez legyen az utolsó ilyen típusú tanácskozás. Ismerem az ellenérveket, százszor szembesültem már magam is velük, mégis, anélkül, hogy ezt újra megtenném, kérem, hogy az egy magyar nemzet, egy magyar irodalom elvét az irodalomtörténeti, kritikai diskurzusokban is következetesen érvényesítsük a továbbiakban. Ne feledkezzünk meg a határainkon túl létező magyar irodalmakról soha, de ne különítsük el őket az egésztől immár. Ha szükségét látjuk, a magyar irodalom különböző kérdéseiről szólva, beszéljünk például akár Erdélyben születő, Erdélyben létező magyar irodalomról, erdélyi származású alkotókról, de ne tegyünk úgy, mintha létezne valamiféle önálló művészi entitással bíró erdélyi magyar irodalom, amelyben a Sepsiszentgyörgyön születő és a Nagyváradon születő alkotásoknak például valami sajátosan más és több köze lenne egymáshoz, mint a Kolozsvárott és a Pécsett születetteknek.
Ma már jól látható, hogy a kilencvenes évek első felében csoportosan fellépő pályakezdő lírikusok (Fekete Vince, László Noémi, Lövétei Lázár László, Orbán János Dénes, Sántha Attila) első köteteinek megjelenése 1995-97-ben, az Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatában, jelentős, az egész magyar nyelvterületen visszhangot kiváltó líratörténeti esemény volt. A magát nem teljes komolysággal, de rendkívüli tudatossággal transzközépként meghatározó írói csoportosulás vezéralakjai, a nyomukban seregelő társaikkal, költészetük (sokak számára) újszerűségével, (irodalomtörténeti nézőpontból inkább) radikalitásával és harsányságával, látványos akcióikkal, szervezett, intézményeket teremtő és foglaló nyomulásukkal rövid néhány év alatt alaposan felforgatták és némiképp át is rendezték Erdélyben az irodalmat és az irodalmi életet. Sőt, hatásuk és jelenlétük mindmáig befolyásolja az utánuk pályára lépő alkotók egy részének munkásságát. Irodalomtörténeti értelemben szerencsés csillagzat alatt születtek, pályájuk a kilencvenes évek első felében, szabaddá, nyitottá vált társadalmi körülmények között, az idősebb nemzedékek meghatározó alkotóinak hathatós támogatásával legitimálva és segítve indulhatott (a Helikon szerkesztői, Szilágyi Istvánék szakmai tanácsokkal is ellátva, tágra nyitották előttük a publikációs lehetőségeket, Szőcs Géza az első köteteik megjelenését tette lehetővé, később Ferenczes István szinte egy egész folyóiratot, a Székelyföldet bocsátott néhányuk rendelkezésére, de Fodor Sándor, Kányádi Sándor is támogatásáról biztosította őket). A kolozsvári Helikon folyóirat Fekete Vince által szerkesztett Serény Múmia című mellékletében indult nemzedék költészete azonban korántsem volt olyan egynemű, ahogy azt a jellegadóként ismertté vált törekvések alapján sokan mindmáig gondolják. S ugyanakkor ezzel a költői csoportosulással nagyjából egy időben, vele párhuzamosan, akár érintkezve is vele, de tőle függetlenül is, indultak figyelemre méltó alkotók, bontakoztak ki lírikusi pályák és indulnak, bontakoznak ki mindmáig Erdélyben, de úgy tűnik, hogy az egyetemes magyar líratörténeti folyamatokkal érdemi diskurzust folytatni leginkább nekik sikerült ez idáig.
A korai kiáltványok és nyilatkozatok (elsősorban Orbán János Dénes és Sántha Attila szövegeire gondolok) a transzközép irodalmat a modernizmussal, posztmodernizmussal, a transzszilvanizmussal, talán a transzcendenciával is, de mindenképpen a filozófiával, a metafizikával szemben, illetve ezeken kívül helyezték el. Ha a teoretikus zűrzavart lehántjuk a megnyilatkozásokról, akkor egyrészt azt látjuk, hogy a fiatal alkotók mindenféle (főként ideológiai, művészi, nyelvi és akár etikai) korlátokat elvető szabadságvágya fogalmazódik meg bennük, a szándékaik szerint igen tágan, valójában leszűkítetten értett emberi lényegre koncentrálva. Másrészt az irodalom szórakoztató funkciójának az előtérbe állítását láthatjuk, minden más rovására, az alkotó és a befogadó közötti távolság csökkentése érdekében, „az Olvasót szolgáló irodalom" nevében, az irodalom arisztokratizmusával szemben, az irodalom popularitása szellemében (lásd olyan egykor népszerű, olvasott, de ma már a kánonban nem igazán jelen lévő alkotókhoz fordulást, mint Villon-Faludy, Rejtő Jenő!). E törekvések Erdélyben sokak számára újszerűeknek tűnhettek, de a megvalósításuk érdekében alkalmazott művészi eszközeik már ott sem igazán, hiszen például a költészet depoetizálása, a köznapiság tematizálása, a populárisabb nyelvi regiszterek alkalmazása, a szexualitás szabadabb megjelenítése, a szent és a profán, a különböző esztétikai minőségek egymásbajátszatása, egyáltalán a (nyelvi) játék, az irónia és az intertextualitás előtérbe kerülése a hetvenes-nyolcvanas évek neoavantgárd jellegű kísérleteiből, Szilágyi Domokos lírájából és olyan posztmodern alkotók költészetéből, mint Szőcs Géza és Kovács András Ferenc, vagy kicsit távolabbról, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, többnyire már ismeretes lehetett. S egyes elemeiben olyan, alig a transzközepesek előtt járók törekvéseiben is felismerhető volt, mint a Térey János, Kemény István, Háy János vagy a Sárkányfű folyóirat körül induló tulajdonképpeni nemzedéktársak (Karafiáth Orsolyá, Király Leventé, Varró Dániel). E csoport tevékenységének valójában tehát nem az újszerűsége volt az igazán figyelmet keltő, hanem a radikalizmusa, az említett és néhány más költői eljárás, eszköz meghökkentően radikális, végletesen kiélezett változatú alkalmazása. Az egyik leglátványosabban megnyilvánulása ennek, a szerelmi vágynak, a szexuális aktusnak a közízlés számára vulgáris, obszcén, szado-mazo szókincs elemeit is felhasználó megverselése (elsősorban Orbán, Sántha, majd a később indult Farkas Wellmann Endre költészetében). A szerelem és a szex ábrázolásának nyelvi nonkonformizmusa tekintetében az erdélyiek élenjáró szerepe vitathatatlan, de egyébként a kilencvenes évek fiatal magyar irodalmának ez (is) egy általánosan érvényes jelensége, határoktól függetlenül.
A fentebbi törekvések és poétikák legkarakteresebb megvalósítója kétségtelenül Orbán János Dénes volt, akinek alkotói zsenialitása és gátlástalansága méltán váltott ki nagy figyelmet az egész magyar nyelvterületen. Ez a költészet mindenféle lírai (és nem lírai) hagyományt szét-, felül- és átírva, travesztiákban, szerepjátékokban tobzódva, a Költészet és a Szépség fogalmának egyénien új jelentéseket adva, tartalmi rétegzettségével, virtuóz képi, nyelvi, hangzásvilágával, formai biztonságával, nem utolsósorban sziporkázó humorával, intellektuális és érzéki élményt egyként és egyaránt kínál a vájtfülű irodalmárok és az elméletben, tudományban kevésbé jártas olvasók számára. Ez a költészet az előző évtizedek meghatározó magyar líratörténeti tendenciái egy részének egészen eredeti és végletes, magas színvonalú szintézise (természetesen nem hibátlan, hordalék- és sallangmentes) - a Költészetnek a XX. század végén magyar nyelven elképzelhető legszélsőségesebb, esztétikailag még érvényes és hatásos felszabadítása, de egyúttal destrukciója. Ami természetéből fakadóan, nem hogy válaszolni nem képes a „Most aztán hogyan tovább?" kérdésére, de még szembesülni sem tud vele. Orbán János Dénes eddigi lírai életművének nagy részét 26 éves korára létrehozta (Hümeriáda, 1995; A találkozás elkerülhetetlen, 1996; Hivatalnoklíra, 1999), azóta különböző szerkezetű összes és válogatott versgyűjteményekkel jelentkezett, de új verseskötettel nem, s csak szoríthatunk neki, hogy képes legyen a folytatásra.
A transzközép másik (vagy talán első számú) teoretikusa, ideológusa versesköteteiben (Münchausen báró csodálatos versei, 1995, Az ír úr,1999; Kemál és Amál, 2004), miközben kevésbé az olvasót szolgáló, mint inkább saját teorémáit illusztráló műveket ír, nem kevésbé radikális végletekig és kérdéseikig jut az irodalom minéműségét illetően. A popularitás nevében alulstilizált és alulretorizált, a szabadszájúságot akár az alpáriságig feszítő versbeszéd, a székely tájnyelviséget parodisztikusan, a halandzsáig eltúlzó, a dilettáns megszólalásmódokat, naiv olvasói szempontokat karikírozva imitáló, a nonszensszel, az abszurddal is kacérkodó szövegek az adott irodalomtörténeti pillanatban képesek voltak ráirányítani a figyelmet a költészet határaira, de a szórakoztató potenciájuk valójában kezdettől korlátozott volt, és különösen a mozgalmi idők elmúltával újraolvasva őket nem igazán élőek, működőképesek már. Az Ulpius által kiadott összes és új verseket tartalmazó Kemál és Amált övező érdektelenség, Sántha beszédes hallgatása azóta, e költészet valódi népszerűségét és a folytathatóságát illetően is a kételyeket erősíti.
Fekete Vincének sokszínű, változatos formavilágú, de hangütésében visszafogottabb költészete néhány évvel korábban indult ugyan, mégis, második, Ütköző című 1996-os kötetének versanyaga kapcsolódik közvetlenebbül az OJD és Sántha által proklamált törekvésekhez, itt már felszabadultabb játékot folytat ő is a különböző költői beszédmódokkal, hagyományokkal, versformákkal. Az 1995-ös Parázskönyvben még a keserű személyes sorsélmények közvetlenebb kibeszélése dominál, a költőelődökkel való intertextuális kapcsolatteremtés is ezt szolgálja inkább, később viszont az ő költői világukba való belépés, már újraértelmezést, átírást, felülírást eredményező intenzívebb dialógust jelent nála is. Fekete költészetének a nemzedéktársaktól elütő vonása viszont, hogy miközben nem idegenkedik a referenciális kötődésektől, a transzcendencia, a metafizika iránt is érzékenységet mutat. S ez az évek során mintha csak erősödne. A Jóisten a hintaszékből (2002) című válogatott és kétciklusnyi új verset is tartalmazó kötetében, ahogy a költői hagyománnyal, a Jóistennel is ironikus párbeszédeket folytat, és a szerelem metafizikáját feltáró áradó szabad versek megrendítő sorozatában keres utat létezésünk általánosabb érvényű titkaihoz. E kötet és az újabban publikált, például a természet metafizikája felé is nyitó alkotásai alapján állítható, hogy Fekete Vince tudatosan törekszik és képes is költészetének folytonos megújítására. Stílus-, nyelv-, és formaérzéke, humora kibontakoztatására tág lehetőségeket teremt a maga számára a Lesz maga juszt isa (2004) című paródia, szatíra és állatmese kötetében, melyben csoporttársai (főként Sántha, OJD, Farkas Wellmann Endre) költészetének sarkosabb jellemzőit és joggal bírálható vadhajtásait teszi közröhej tárgyává, s bizony, a paródia paródiája többnyire szórakoztatóbb, mint az eredeti alkotás.
Lövétei Lázár László versei minden találkozási pont ellenére, kezdettől eltértek a fő sodortól, karakteres egyéni líraváltozatokat formázva. Emelkedettség, pátosz, idill helyett a hétköznapiság, az irónia, a humor, az alulstilizálás, a depoetizálás jelei az ő első köteteiben (A névadás öröme, 1997; Távolságtartás, 2000) is felismerhetők voltak, ha nem is olyan mértékben, mint a fentieknél, formaérzéke a szikár, szűkszavú szabad versben és a klasszikus alakzatokban éppúgy megfigyelhető volt, de a fésületlen nyelvi harsányság, direkt polgárpukkasztás helyett sokkal inkább a józan mértéktartásra és nyelvi pontosságra, alanyi vallomásként is tárgyilagosabb, vagy épp az elvontabb szövegformálásra törekvés. A Két szék között című harmadik kötete (2005) létösszegző jellegű versvilágában a korábban is domináns, de tétnélkülinek látszó hétköznapi teszek-veszek, elvagyok típusú életérzést a súlyos betegséggel való kényszerű szembenézés következtében sikerült súllyal, jelentőséggel telíteni és megújult formavilággal kifejezni. Természetesen, nem Lövétei írná ezeket a verseket, ha nem hárítaná most is patetikusabb megszólalásmódokat, ha nem ironizálna saját helyzetén, ha nem fanyar humorral oldaná a gyomor- és szívgörcsöt. A látszólagos szenvtelenség, rezignáltság mögött azonban olyan megrendültség munkál immár, ami utat nyit a nagy elődök, Arany, Babits, Kosztolányi, József Attila, Pilinszky, Petri és mások élmény-, szöveg- és versforma-világának, ha játékosan, ha kifordítva és tagadva is bár, de mégiscsak az elsajátításához. Frissen megjelent válogatott és új verseinek gyűjteményében (Árkádia féle, 2009) öt ecloga jelezi a továbblépés lehetőségét. Az antik műfaj formai és tartalmi kereteit megtartva ütközteti bennük Lövétei a mai kor költőjének (emberének) városi, illetve egyetemes léttapasztalatait a mai pásztori, erdei ember idilljével, veszélyeztetett idilljével, de természetesen (a játékos kedvű Lövétei közvetítésében) az antik örökség és a mai nyelvhasználat, észjárás találkozása eredményez néhány szellemes, humoros helyzetet, nyelvi megfogalmazást ezekben a művekben is.
László Noémi a fentebb vázolt költői programosságtól érintetlenül és függetlenül alakította ki a maga költészetét, versei még kevesebb ponton találkoztak a többiekével, mint a Lövéteié, a csoporthoz tartozása inkább személyes kapcsolatok, kölcsönös rokonszenv következménye lehet, mint az esztétikai törekvések rokonságáé. Kezdettől egyénien, de mívesen formált, a nyelvi, képi világ és a ritmus, rím összhangzására, zeneiségére figyelő, az álom és a valóság, az emlékezet és a képzelet határterületein kalandozó, látomásokban gazdag költői világot teremtett (Nono, 1995; Az ébredés előterében, 1996). A későbbi köteteiben (Esés után, 2000; Százegy, 2004). A versek korábbi, a hétköznapi életen túlnyúló szenzitivitása és érzékisége később is megmarad, de a mindennapok s benne az egyéni létezés kérdései mintha jobban előtérbe kerülnének, a személyiség és a világ egymásra hangolódása mintha nem lenne már olyan természetes, mint ahogy a szavak és a hagyományos értékek megtartó ereje sem. A nemrég megjelent válogatott és új verseket tartalmazó kötete (Papírhajó, 2009) alapján mégis e költészet - a hétköznapok poézisét is szép versek sorozatában felmutatni képes - értékeinek állandóságát, megbízhatóságát hangsúlyoznám inkább.
Az Erdélyi Híradó Kiadó a budapesti Ráció Kiadóval közösen nemrég Lövétei és László Noémi mellett két másik fiatal erdélyi költőnek, Farkas Wellmann Endrének (Lucius Domitius lázbeszéde, 2009) és Király Zoltánnak is kiadta a válogatott és új versei gyűjteményét. Farkas Wellmann első kötete ugyan még a Mentornál jelent meg (A lelkiismeret aluljárói, 1997), de, ahogy utaltam is már rá, a transzközép csoportosulás egyik oszlopos tagja, és későbbi köteteiben (A lelkiismeret aluljárói, 1997; A vágy visszakézből, 1999, Kulipendium, 1999. Az Anna-érzés, avagy a bérgyíkos éjszakája 2004.) szívesen játszik, kísérletezik ő is a nyelvvel, versformákkal (Márkus Barbarossa Jánossal közösen még egy sms-vers kötetet is kiadott - Dihoriáda, 2001), választott költőelődök mondatainak elsajátításával, gyakran ölt költői álcát, miközben többnyire a szerelmi vágy és beteljesülés, illetve a bűn közeli érzések és élmények megverselésére törekszik. A transzközép szellemiséggel való azonosulás, az OJD-éhez hasonló macsómagatartás, az övéhez hasonló költői eljárások alkalmazása FWE esetében ritkábban eredményez azonban az OJD-éhez hasonlóan szórakoztató alkotásokat.
Király Zoltán a transzközepesek lázadó, a költészet felszabadítását célul tűző szellemi magatartásának forma tekintetében a legkövetkezetesebb megvalósítója, de immár a 2000-es években (Szombat, szobámban képzelődöm, 2000; Avantgárd keserves, 2002; Lejárhatás, 2004; Férfifiók, 2009). Az OJD kapcsán föltett kérdésre (Hogy akkor most hogyan is tovább?) mintha ő azt a választ adta volna, hogy hát akkor rúgjuk szét és fel a vers hagyományos formai kereteit is. Nem véletlenül, hogy miközben tematikailag is tágabb ölelésű (például történelmi, közéleti, politikai kérdések irányba is nyitó), az ő költészete a leginkább önreflexív, a versnek írását, formáját, műfaját, témáját is leggyakrabban tematizáló. A többieknél már megismert költői magatartások és eszközök az ő alkotásaiban avantgárd jellegű formai eljárásokkal párosulnak, szétesett, széttördelt, mozaikosan, asszociatív technika szerint szerveződő, bár nem ritkán rímekkel is megbolondított, mégis szabad versszerű szövegekben fejtik ki, esetenként már a groteszkkel, abszurddal rokon hatásukat.
Az Erdélyi Híradó Előretolt Helyőrség Könyvek sorozata az indulásától következetesen igyekszik helyet adni a tehetséges pályakezdők első (majd akár a későbbi) versgyűjteményeinek, sőt tudatosan szervezi és neveli az utánpótlást. Ennek következtében a kiadónál induló költők többsége nem is nagyon tudja kivonni magát az alapítók, elsősorban a sorozatszerkesztő OJD részben felszabadító, inspiráló, részben megkötő hatása alól. A későbbiekben a kiadó szerkesztőjévé váló Gál Attila: Napló az émelygésig című 2000-es, egyébként színvonalas, első kötete jól példázza ezt, a szerző a folytatással azóta is adós maradt. De időnként még olyan nő alkotók sem tudják függetleníteni magukat, mint az 1999-ben induló Gergely Edit (Üzenet lélekdoktor szeretőhöz), vagy a 2002-ben kötettel jelentkező, kiemelkedő poétikai tálentumokkal megáldott, sajnálatosan keveset publikáló, Farkas Wellmann Éva (Itten ma donna választ). A különbözőképpen, de egyaránt szerepkereső és szerepjátszó, az ún. női líra szereplehetőségeivel is eljátszó versviláguk szövegszerűen is reflektál a közvetlen elődök költői világára. A kiadó által felvállalt, a hiány, a vágy, a csend poétikáján sokat dolgozó Cseh Katalin Ünneplő hétköznapok című 2006-os kötete vélhetően azért is mentes az ez irányú hatásoktól, mert az ő költői öntudatra ébredése még kicsit meg is előzte a transzközepesekét (Szófogyatkozás, 1993; Bűvös ládikó, 2003). Olyan, a kétezres évtized közepén induló tehetséges alkotóknak, mint az azóta már újabb kötettel is rendelkező Muszka Sándornaknak (Ennyi ha történt 2005, Mi nem lóg, ha áll, 2007) és Ármos Lórándnak (Rózsahús, 2005; Apám a holdig, 2009), vagy a 18 évesen a mély vízbe dobott Márkus Andrásnak (Álmomban macskát szült a nőm, 2005) kifejezetten küzdeni kell(ene) a saját, szuverén költői világa megteremtéséért. Még az elmúlt évek egyik legerősebb költői indulását produkáló, egyébként láthatóan más irányokból és irányokba tájékozódó Bálint Tamás is megírta a maga villoniádáit (A pap leánya, birtokostul, 2007). Ugyanakkor a még oly eredetien aplikált és szervesült hatásoktól is van még eredetibb és termékeny megszabadulás, erre jó példa lehet Papp Attila Zsolt A Dél kísértése című 2002-es és a Fogadó a Senkiföldjén 2008-as kötete közötti különbség. A sepsiszentgyörgyi, de a csíkszeredai Pallasz Akadémiánál induló, sokféle érzékenységben gazdag, kulturált versbeszédű Ungvári László Zsolt A költő nesztelen ecsetje, 2007; A megkésett Orpheusz szerelmes éneke, 2009) költészete pedig arra, hogy nemcsak a kilencvenes években, hanem a legutóbbi években is előfordult az Előretolt Helyőrségen kívüli, s talán ezért is szuverén hangú pályakezdés.
A kiadón belül is van azért példa a hagyományok és a szerkesztők által teremett erős kötelékektől jórészt független indulásra. A biztos formakultúrával rendelkező, kötettel 2001-ben jelentkező Karácsonyi Zsolt számára fontosabb volt a közvetlen elődöknek való megfelelésnél a saját mitikus világainak, tájainak létrehozása, abba önnön maga beleírása, a nyelvre erőltetett játékok helyet, a (költői) nyelv (ön)működésmódjának megtapasztalása, és annak a sajátosan karás magatartásnak és ironikus hangnak a kimunkálása, amely szándékait és/vagy közlendőit illetően gyakorta ejti zavarba versei olvasóját (Téli hadjárat, 2001; Sárgapart, 2003; Nagy kilometrik, 2006).
A kilencvenes évek elejének költői termését könyvekké formálva, az első Előretolt Helyőrség Könyvekkel párhuzamosan, de a Helikon Serény Múmia rovatában induló költői rajzástól nem egészen függetlenül mégsem, más műhelyekben is kibontakoztak egyéni értékeket teremtő fiatal lírikusi pályák. Például Jánk Károly egészen más utat járó, halk szavú, visszafogott érzelemvilágú, inkább tárgyias jellegű, de metafizikai érzékenységű költészete (Álom a nyomokban, 1994; Másvilág, 1997; Ellenszél, 2003; Vadnyom, 2005) vagy Demény Péter a transzközepesekkel sok tekintetben később együtt is haladó és fokozatosan érő, mélyülő, az önvizsgálat eszközévé tett költészete a Mentornál (Ikarosz imája, 1994; Bolyongás, 1997; A fél flakon, 2008, Koinonia). A Kritérionnál indult, majd más kiadókhoz is eljutott az újabban a nyelvi önkifejezés és önmeghatározás kérdéseit nem véletlenül gyakorta tematizáló, nyelvész Benő Attila (Csontkalitka, 1995; Visszatérintés, 1997, Mentor; Egy nap és a többi, 2005, Erdélyi Híradó), vagy a Serény Múmia alapításában, szerkesztésében is még résztvevő, később politikussá vált Kelemen Hunor (Mínuszévek, 1995; A szigetlakó, 2001, Pallas Akadémia). Alig néhány évvel később jelent meg a Mentornál Balázs Imre József első kötete, aki kritikusként, irodalomtörténészként a transzközép lírát is jól ismeri, de inkább járja a maga szenvtelenül intellektuális, buszsofőrös, vidrás magánmítoszokat teremtő költői útját (Ismét másnap, 1998; A Dél-Párizs nyárikert, 2001; Vidrakönyv, 2006, Fogak nyoma, 2009).
Mint ahogy a kora szerint igazából a Forrás harmadik nemzedékéhez tartozó nagyváradi Kinde Annamária is saját, másokéval alig érintkező úton jár a szintén a kilencvenes évek második felétől sorjázó köteteiben (A hiúzok természetéről, 1996; Egy másik arc, 1999; Szandra May kertje, 2002; Szandra May a sivatagban, 2004; Mondhatatlan, 2006; Rózsavér, 2009), egyre szebb, pontosabb, de könyörtelenebb ítéleteket formázva a világról s a benne bukdácsoló emberről. S mint ahogy külön, egyéni utat jár a szintén váradi kötődésű és részben indulású, a szerelmi vágyról és csalódásról szokatlan őszinteséggel, eredeti hangon valló Nagyálmos Ildikó is (Lábujjhegyen túl, 2001; Félmozdulat, 2005; Randevú, 2009).
S mennyire saját utat jár, a földrajzi értelemben a moldvai csángó Magyarfaluból, Csíkszeredán át Budapestre került, Iancu Laura létfilozófiai igényű, tragikus hangoltságú, Isten- és boldogságkereső, önkínzóan vallomásos, mégis szikár, de súlyos szavú költészete (Pár csángó szó, 2004; Karmaiból kihullajt, 2007; névtelen nap, 2009). S miközben ez a versvilág igen szerteágazó közösségi és személyes sors-, élménytapasztalatokból, szellemi forrásvidékekből táplálkozhat, az eddig említett ún. erdélyi lírával, a kortárs fiatal erdélyi lírával semmilyen kapcsolatban nincs. Ez is, meg a földrajzi eltávolodás is fölveti a kérdést, hogy egyáltalán van-e neki helye egy ilyen típusú áttekintésben. De akkor azt is, hogy van-e értelme az ilyen, leginkább már csak földrajzi szempontú elhatároló csoportosításoknak, hogy a bevezetőmben említett problémákra visszautaljak.
S ugyanígy kérdéses lehet a költői pályáját a kilencvenes években Erdélyben kezdő, első kötetét, a Higanymadárt a Kriterionnál 2002-ben megjelentető, de még az évben Magyarországra települő Király Farkas kezdettől tematikai-formai változatosságot, gazdagságot mutató, a legkülönbözőbb költői hatásokat magába szívó későbbi lírájának (Hosszú árnyékok födje, 2004; f. versek, 2006; Szósav, 2007) elhelyezése egy ilyen összefüggésben, hogy a zalai származású, de első köteteit Kolozsvárott, az Előretolt Helyőrség sorozatában kiadó Szálinger Balázst már valóban csak az efféle áttekintések iránti kételyeim újabb adalékaként említsem meg itt.
*Az itt közölt tanulmány a Magyar Írószövetségben 2009. november 26-án Határtalan irodalom címmel - a rendszerváltozások után a határon túl kibontakozott fiatal magyar irodalmakról - megrendezett konferencián elhangzott előadás írott változata. A konferencián elhangzott további előadásszövegek a Bárka 2010/2-es és a Magyar Napló 2010. áprilisi számában jelentek meg.
Elek Tibor tanulmánya a Bárka említett számában látott napvilágot.
