Szemadám György
Tömpe Emőke újabb kiállítása elé
Első találkozásunkkor csak annyit tudtam Tömpe Emőkéről, hogy a Gyulai Művésztelep állandó résztvevője, aminek alkotói sajátos színfoltot képeznek a magyar képzőművészetben, mert falusi portákat, régi, omladozó épületeket, kidobott tárgyakat, vagy akár a félmúlt szobabelsőit festik meg a lehető legnagyobb pontossággal. A Kortárs Magyar Képzőművészeti Lexikon többek közt ezt írja róluk:
„A kezdetektől ott dolgozó alkotók társadalmi érdeklődése, szociografikus indíttatású, realisztikus szemléletmódja alapvetően meghatározta a Gyulai Nyári Művésztelep szellemiségét.”
Hozzá kell tenni mindehhez Tóth Tibor nevét is, aki a telep szervezője, irányítója és vezetője volt, s nekem, mint az Amatőr Képzőművészek Tanácsa elnökének, alkalmam volt több beszámolóját is meghallgatni a telep munkájáról és áttekinteni az ott készült munkákat. Ezek szellemisége éppoly távol állt az ál-realista felcukrozott, hamisan kántáló szocreáltól, mint az érzelem-mentes, fotografikus hiperrealizmustól. Akár szociográfus ihletésű realistáknak, vagy valami hasonlónak is lehetett volna az alkotókat nevezni, s magamban olyannak láttam ezt az egységes törekvést, mint amilyen valaha a népi íróké volt, akik nem csak leírtak bizonyos dolgokat, de kutattak és markáns véleményt is formáltak.
Sajnos mára eltűnni látszik ez a tóthtibori vonal a magyar képzőművészetből, aminek az okát keresve oda jutottam, hogy ennek egyik összetevője az lehet, hogy nem neveztük meg azt.
Igaz is! Általában véve vajon miért nincsenek megnevezve a képzőművészet műfajai? Ez különösen szembetűnő akkor, ha például az irodalommal hasonlítjuk össze az általunk művelt területet. Számon tartunk ugyan úgynevezett kisgrafikát vagy kisplasztikát, de ez csupán a méretre, míg mondjuk a köztéri szobor kifejezés az elhelyezésre, a freskó, vagy a mozaik meghatározás pedig csak a mű technikájára, nem pedig annak érdemi esszenciájára, kereteire, illetve adott esetben stílusbeli lényegére utal.
Ha ezeket a meghatározásokat összevetjük az irodalom igencsak árnyaltan meghatározott műfaji kategóriáival, akkor derül csak ki, hogy a képzőművészetről szóló diskurzus bár bőbeszédű, de valójában szegényes.
Egy érettségiző diáknak tudnia kell például, hogy az irodalom összefoglaló kifejezésén a lírát, az epikát és a drámát tartjuk számon, s a líra alá sorolandó a dal, a himnusz, a rapszódia, az epigramma (tegyük hozzá zárójelben még a haikut is), az elégia, az ekloga, az episztola és az ars poetica, addig a kis- és nagy epikába nem kevesebb, mint 15 műfaj sorolandó. De nem folytatom tovább!
Hasonló műfaji meghatározások a képzőművészetben egyszerűen nincsenek. Így aztán Tömpe Emőke markáns világát sem tudom egyértelműen bemutatni. Fest. Akvarellezik. Elemző, látszólag távolságtartó fegyelemmel és figyelemmel, de korántsem érzelmek nélkül.
Kerámia szobrainak létrejötte mögött természetesen ugyanez az attitűd áll.
Tudtam ugyan, hogy Tömpe Emőkének áll Gyulán egy olyan díszkútja, ami egy szakértő meghatározása szerint a „megvalósíthatás határán” egyensúlyoz, s láttam itt az imponálóan hatalmas, földön elhelyezett kokárda kerámiaszobrát is.
Otthonába látogatva azonban nagy meglepetés ért. Láttam ott egy olyan régi konyhai mérleget, amilyent még nagyanyám is használt, egy elnyűtt bőrtáskát, egy régi imakönyvet, kulcscsomókat és még más olyan öreg tárgyakat is, amelyek első látásra megszokottak voltak, de annál inkább megdöbbentem, amikor ezeket közelebbről szemügyre véve kiderült számomra, hogy ezek a művésznő kerámia-műalkotásai. Aztán előkerült egy miniatűr vaskályha is, ami az eredeti minden egyes apró részletének és díszítményének kerámiába áttett pontos mása. Talán legjobban a mérleget csodáltam meg, aminek öntöttvas alkatrészeit olyan pontossággal fogalmazta át a kiégetett agyagba, hogy hihetőnek látszott annak még a rendeltetés-szerinti működése is.
Végül volt itt még egy különös tárgy, ami első látásra egy idő rágta, lefűrészelt faoszlop felső részének tűnhet elgörbült zsanérral és szögekkel, amiről megtudtam, hogy az Tömpe Emőke családjának egykori kapufélfája volt. Amíg meg nem tapintottam, el sem hittem, hogy a fa nem fa, és hogy a zsanér meg a szögek nem rozsdás fémek, hanem egy kerámiaszoborral van dolgom. Talán ez az érzelem-alkotta mű lehetne az esszenciája Tömpe Emőke művészetének.
Tudjuk: az amerikai pop-art szívesen használta az ismert, hétköznapi tárgyak más méretben, más mennyiségben, vagy más anyagban való megjelenítését, de ezt inkább afféle Marcel Duchamp-i fricskának, a fogyasztói kultúra kritikájának, vagy egyfajta poénnak szánták, míg Tömpe Emőke művei éppen a tiszteletadó szakmai alázatról szólnak. Mert minden alkotása – az akvarellek és a kerámia kisplasztikák is – valójában emlékművek. A múló idő, a tiszteletre méltó múlt emlékművei.
Ugyanakkor nem kétséges előttem, hogy ha Tömpe Emőke az ötvenes-hatvanas években Amerikában él, akkor egy tehetséges menedzser akár még világsztárt is tudott volna csinálni belőle. Emőke netán rosszkor volt rossz helyen?
Hiszen meg kellett tanulnunk azt is, hogy míg egykor, az európai művészet évszázadokon keresztül ugyanazt tekintette értéknek, mára a képzőművészet értékrendje folyamatosan és egyre gyorsabban változik. Hovatovább ott tartunk, hogy már minden generáció mást tekint egyáltalán művészetnek, s egy huszonéves fiatal képzőművész azt mondhatja ezekre a művekre: „Ez lerágott csont, hiszen ezt a poént Jasper Johns már kijátszotta valamikor a hatvanas években. Ezekben nincs semmi újszerű. Alkotójuk nem tudott valami újat kitalálni?” Nem, kedves ifjú barátom – válaszolnám – néhányan még hiszünk abban, hogy vannak örök értékek a képzőművészetben is. Például az anyagok ismerete, tisztelete és szeretete, meg az, hogy a képzőművészet lényege nem más, mint a szellem felcsillantása az anyagban, amint azt Sponheim bencés apátja, az 1462-ben született Johannes Trithemius állította a mágiáról.
* A Kapuk, emelkedjetek! című kiállítást 2025. május 24-én Szemadám György festőművész, író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja nyitotta meg.
