Válogatás Jankay Tibor
etnográfiai gyűjteményének
maszkkollekciójából

 

Basics Beatrix

 

Távoliak varázslata –

Jankay Tibor és a törzsi művészet

 

Jankay Tibor halála után szülővárosába, Békéscsabára került hagyatéka, amely 3000 olajfestményt, 5000 rajzot és 271 kerámia plasztikát tartalmaz. Etnográfiai gyűjteménye 237 darabból áll. A Munkácsy Mihály Múzeum a különösen értékes hagyaték legfontosabb és legnagyobb szakmai tudást igénylő feldolgozását folyamatosan végzi, emellett, a múzeumi alapfeladatoknak megfelelően a bemutatás is megtörténik. A párizsi időszak műveiből megrendezett kiállítás után most a művész késői korszakának alkotásai és az etnográfiai gyűjteményéből válogatott tárgyak tekinthetők meg.

A távoli tájak kultúrájának megismerése e távoli tájak felfedezésével egyidejű. Hogy miért éppen a 19. században erősödött fel a megismert kultúrák hatása, annak több okát feltételezhetjük. Hiszen Európán kívüli utazások már a középkor kezdetétől voltak, a nagy felfedezések korában, a 15–16. századtól pedig folyamatosan megismerhetővé váltak a távoli kultúrák. A 19. században azonban a gyarmatosítások korában felerősödött ez a hatás, az „idegen” kultúrák tárgyai egyre nagyobb számban vándoroltak az európai országokba. Az Európába érkező törzsi szobrok, maszkok elsősorban a 20. század festészetében éreztették hatásukat, a szobrászatban kisebb mértékben. Ezt megfigyelhetjük Picasso 1907-ben készült Avignoni kisasszonyok című festményén. A női alakok testén jól érzékelhető a törzsi művészet szobrainak sematikussága, testük geometrizálása, síkokból való felépítése. Az afrikai maszkok hatására az arcokon a szemet, szájat és az orrot határozott kontúrú síkok érzékeltetik, a frontális beállítás keveredik a profilnézettel. Picasso e szobrok és maszkok hatására új festészeti stílust hozott létre, az avantgárd irányzatok közötti legelsőt, a kubizmust.

Matisse a felesége 1913-ban festett portréjához egy gaboni maszkot használt fel. A széken ülő nőalak úgy tűnik, mintha egy felöltöztetett szobor lenne. A maszknak nemcsak a sematikusan ábrázolt részleteit használta a festő, hanem a színeket is.

A német expresszionista Emil Nolde 1911-ben készült Maszkos csendéleténél a maszkokat intenzív színekkel festi meg. A profilból és frontálisan ábrázolt álarcok jellegzetes vonásait határozott, színes kontúrokkal jelzi.

A szintén expresszionista Max Pechstein csendéletének tárgyai konkrét afrikai faszobrok voltak, ahogy ez más művészek esetében is megtörtént.

A 20. század elejének művészei számára az afrikai és óceániai szobrok, a törzsi művészet emlékei nyilvánvalóan művészeti alkotások voltak. A tárgyak formálása, a geometrikus díszítés és kifinomult formarend harmóniája nagy hatást gyakorolt a 20. század új utakat kereső avantgárd művészetére.

A Magyar Nemzeti Galéria 2016-ban megrendezett Perspektívák – művészet és etnográfia című kiállítása egyszerre vizsgálta a törzsi művészet alkotásait az etnográfus, a kutató nézőpontjából, aki ismeri e tárgyaknak a törzsi kultúrában betöltött funkcióját, és a művészettörténész szemszögéből, aki pedig ismeri e tárgyak hatását az egykorú művészetre és művészekre. A szakirodalom az 1980-as évektől kezdte el a törzsi művészet szakmai feldolgozását, ennek egyik kiváló példája Frank Tiesler Törzsi művészet I–II. című monográfiája (Corvina, 1981).

A 15. századtól kezdve a Nyugat-Európából indult felfedezőutak, a gyarmatosítás során gyűjtött tárgyak az európai uralkodói udvarok és arisztokrata gyűjtők „Kunst- und Wunderkammer”-jeiben lettek elhelyezve, és csodájukra jártak az akkor még kivételezett helyzetben lévő látogatók.

Az egzotikus tárgyak, mint etnográfiai emlékek, a törzsi művészet tárgyai azonban az 1960-as évekig csak esztétikai és formai tekintetben gyakoroltak hatást a korszak művészeire. Bár a kulturális antropológia már a 19. század végén tanulmányozta az egzotikus népek tárgykultúráját, és ebben a művészeti gondolkodás is megjelent olykor, ez a megközelítés sokáig a tudomány peremterületére szorult. Az 1980-as évektől azonban egyre inkább a művészet kulturális és egyetemes szerepének kérdése kerül előtérbe.

 

A Jankay-életmű néprajzi tárgyak
által inspirált alkotásai közül
alig néhány darab került
a korábbiakban közönség elé

 

Jelenleg kétfajta antropológiai és művészettörténeti megközelítés létezik: az egyik szerint a törzsi művészet alkotásait azok készítőinek saját kulturális fogalmain belül lehet és kell értelmezni. A másik felfogás értelmében viszont egy olyan kultúraközi művészeti keretre van szükség, amelyben a nyugati és a törzsi művészet együtt kezelhető és értelmezhető. Úgy gondolom, ez utóbbi törekvés nehezebb és jóval komplexebb kutatási alapokat feltételez, de ugyanakkor jobban segíti a megértést a kulturális kontextusba helyezés révén.

A Munkácsy Mihály Múzeum Jankay Tibor afrikai, óceániai, indiai és latin-amerikai tárgyakat magában foglaló néprajzi gyűjteményéből mutat be egy gazdag válogatást. Ez a gyűjtemény Jankay gazdag életművéhez nem csupán egyfajta ráadás, hanem éppen az eddig elmondottakat igazolja. Számára gyűjteménye saját művészetének egyszerre vált részévé és ihletőjévé, e tárgyak között élt, ezeket látta naponta a műtermében is. Ennek eredménye lett az 1960-a évek stílusváltása – az a dekoratív szintézis, amelynek elemei biztosan épültek az addigi művészetére, de fontos változást is jelentettek. Az 1950-es évek elejétől kezdett el Jankay kerámiákat, szobrokat készíteni, mintegy előre jelezve a váltást.

1975-ben, felesége halála után új korszak kezdődött festészetében, amelynek legjellemzőbb eleme a mindennapi élete legkedvesebb helyszínének, Venice Beach-nek a légköre, helyszíne és szereplői voltak. Nagyméretű, farostlemez helyett vászonra festett képek, erős kontúrok, élénk színek jellemezték ekkori műveit, dekoratív és egyszerű festészet született. Egészen biztosan összefüggött ez a változás etnográfiai gyűjteményének gyarapodásával.

A két világháború közötti párizsi időszak lehetett a törzsi művészet alkotásai megismerésének ideje, a tárgyakat azonban Amerikában élve kezdte el gyűjteni. Elsősorban a nyugat- és közép-afrikai tárgyak vonzották. Ilyenek voltak a Guineában élő baga nép körében használatos, nőnemű lényt ábrázoló nimba maszkok – ezeknek különféle szertartásokon volt szerepük. A nyugat-szudáni madármaszk, a mali női szobor, a dogon mitológia első embereit ábrázoló pár ekkor került a házába. Óceániai tárgyak, faragványok, pajzs-maszkok mellett néhány indiai és mexikói tárgy – istenek, táncolló istennők szobrai, domborművei gyarapították tovább az anyagot, amely végül egy jelentős kollekciót alkotott, részét képezve annak a környezetnek, amely saját alkotásainak is ihletője volt. E távoli kultúrák tárgyait tekintheti meg most itt a kiállításon a látogató, kivételes élményben részesülve, hiszen itthon a Néprajzi Múzeumon kívül nem nagyon találkozhat ilyenekkel. Ugyanakkor Jankay utolsó, és igen termékeny korszakának alkotásai együtt láthatók velük, egymást értelmezve. Nem elszakadás volt ez a gyökerektől, hanem életének természetes menete eredményezte, az életmű teljességének koherens részeként.

Hogy ez mennyire így van, idézzük fel Jankay saját, 1983-ban, hosszú élete utolsó évtizedének kezdetén elmondott szavait:

„Már nagyon régen élek Amerikában. Gondolat- és álomvilágomban többet vagyok Csabán, mint máshol a világon. Csaba volt a hely, ahol az érzésvilágom született, a szépet, a jót, a gyönyörűt ott találtam meg.”