Enteriőrkép bútorokkal

 

Prágai Adrienn

 

„Azért művészet,

hogy gyönyörűséget szerezzen”

Gondolatok a Benczúr, a fenséges című kiállítás mellé[1]

 

Benczúr Gyula a képíró, a tanár, a főrendiházi képviselő, a festőfejedelem és a pictor doctus, vagyis a tudós festő. Kortársa volt Munkácsy Mihálynak, sőt mindketten 1844-ben születtek, ahogyan Mészöly Géza festőművész és Klösz György fényképész is. Utánuk egy évvel látta meg a napvilágot Szinyei Merse Pál és Lechner Ödön, 1846-ban pedig Paál László született meg. Micsoda művészgeneráció! Ők mind a 19. század második felében bontakoztatták ki életművüket, ekkor értek pályájuk zenitjére. Közülük emelkedett ki Benczúr Gyula, akiben korának legnagyobb történeti festőjét tiszteljük. De hogyan lehet bemutatni ma egy ünnepelt, majd sikerességében is vitatott, 19. századi festőfejedelmet?

Erre a kérdésre a Munkácsy Mihály Múzeum válasza – Gyarmati Gabriella kurátori koncepciója alapján – egyértelmű: a tárlat arra invitálja a múzeumlátogatót, hogy lépjen közel a friss rajzokhoz és a kivételes mesterségbeli tudást mutató festményekhez, emellett a kiállítás láttatja azt a tematikai gazdagságot is, amelyet az életmű kapcsán talán nem lehet eléggé hangsúlyozni, és amely a históriai festő skatulyáján kívülre helyezi Benczúrt.

***

Rózsa Miklós művészettörténész így írt 1909-ben Benczúr Gyuláról:

„… magyar mester ősz fejjel ért föl művészete legmagasabb csúcsára s egy vajúdó, forrongó, lázadó, romboló korszakban a maga stílusához való komoly, rendíthetetlen hűséggel, becsületes meggyőződésével, hegyeket mozgató hitével példát mutatott egy epigon generácziónak: miként kell kinek-kinek a maga művészi eszményeihez törhetetlenül ragaszkodnia, ha igazán nagyot akar. Ezt az elvet éppen a modern művészet tűzte zászlajára s igy a modern művészet is bízvást meghajthatja lobogóját a Mester és képe előtt.”[2]

Az idézett mondatok érdekes megállapításokat sűrítenek magukba Benczúr művészi eszményekhez való töretlen ragaszkodásáról és arról, hogy mindez hogyan viszonyul a modern művészethez. Rózsa Miklós azzal folytatta a gondolatmenetet, hogy sokan támadták Benczúrt, mert divatos volt támadni, éppen azért, mert nem volt eléggé modern. Rózsa Miklós ma már több mint 100 éves szövegét olvasva az a kérdés merült fel bennem: egyáltalán miért is kellene a modernitás mércéjével mérni Benczúr Gyulát? Akart ő modern lenni, vagy modernnek tűnni? Úgy tűnik, azért rótták meg Benczúrt, mert a több mint hat évtizedes alkotói pálya túl hosszúnak bizonyult, és ezalatt végbement egy művészeti paradigmaváltás, amelynek Benczúr nem hódolt be. És valóban, a kiállítás is rávilágít erre a hosszú művészi működésre: láthatunk itt gyermekkori rajzocskát, és Benczúr utolsó műveinek egyike is itt van, Békéscsabán. Ha megkíséreljük a kiállított műtárgyanyag alapján körberajzolni Benczúr életművét, felfedezhetjük benne, hogy Munkácsyhoz hasonlóan ő is nemzetközileg ismert és elismert alkotó volt.

 

Krisztus az Olajfák hegyén

 

Benczúr Gyula csak 22 éves volt, amikor megfestette a Hunyadi László búcsúja című képét[3], amellyel rögtön nagy feltűnést keltett a pest-budai művészeti életben. A korabeli lapok lelkesedtek a festményért és a festőért, a Sürgöny például azt írta 1866 decemberében, hogy „technikai kezelést illetőleg máris jeles képzettséget és igen szép reményekre jogosító tehetséget mutat”.[4] Egy évvel később a Hazánk s a Külföld című lap már így írt róla: „Van ugyan, istennek hála, szebb hírben álló s gyakorlottabb művész hazánkfia több is, de szerénységében önmagát kevesebbre becsülő és szeretetreméltóbb egyéniség nálánál kevés!”[5]

Benczúr ebben az időszakban már a müncheni királyi képzőművészeti akadémia igazgatójának, Karl von Pilotynak volt a növendéke.[6] Piloty a korszak egyik legjelentősebb történeti festője volt, tanította többek között Székely Bertalant és Szinyei Merse Pált is. Benczúr müncheni indulása nagyon fontos az életmű egésze szempontjából, hiszen ekkor egyértelműen München volt a művészeti élet központja, az akadémia a bajor uralkodó támogatásával működött, ráadásul az ott kialakult műtárgypiac nemcsak európai jelentőséggel bírt, de az óceánon túlra is kerültek képek Münchenből.

Benczúr Szinyeivel való barátsága itt bontakozott ki, hiszen voltak olyan időszakok, amikor közös műtermet béreltek.[7] Műteremszomszédjuk volt a már befutott és neves svájci festő, Arnold Böcklin, akinek mitológiai érdeklődése ösztönözhette Szinyeit és Benczúrt is a Pán- és Faun-képek megfestésére. Benczúr részéről ezt a tematikai egységet a debreceni Déri Múzeum gyűjteményéből kölcsönzött A lovagias kis Pán című,[8] kifejezetten izgalmas festmény reprezentálja a kiállításban. Ez a barátság rávilágít a müncheni festőelitet átfogó kapcsolati hálóra is: Szinyei Merse Pál Majális című képén az egyik férfialak nem más, mint a cseh származású német festő, Gabriel Max. Az ő húga, Karolina Max rabolta el később Benczúr szívét. 1873-ban házasodtak össze, de az esküvőjüket követően elhunyt Benczúr lánytestvére és édesapja, Benczúr Vilmos, akinek arcképét szintén láthatják itt kiállítva.

Jelen tárlat – a nyíregyházi Jósa András Múzeum gyűjteményének köszönhetően – átfogó képet nyújt Benczúr portréfestészetéről, illetve bepillantást nyerhetünk egy igen széles megrendelői körbe is. Ennek részei a pénzvilág arisztokratái, a kultúra nagyjai és a polgárság képviselői. Ezeken a képeken, illetve a családtagokat, kassai ismerősöket ábrázoló arcképeken egyszerű kompozícióban, de mégis mozgalmas ecsetkezeléssel, méltóságteljesen, hiteles jellemrajzzal látjuk a szereplőket. A portrék kapcsán is fontos München szerepe, hiszen Benczúr portréfestészete a fiatal festőgeneráció, Wilhelm Leibl és Hans Makart festésmódjával rokonítható.

1869-ben a Münchenben rendezett nemzetközi tárlaton elsöprő sikert aratott Gustave Courbet és a francia festők csoportja. Benczúr ekkor mutatta be II. Rákóczi Ferenc elfogatása Nagysáros várában című művét, amelyet rögtön meg is vett a román király,[9] és ma is Bukarestben őrzik. De nemcsak a román király ismerte el Benczúrt, hanem a bajor uralkodó, II. Lajos király is rendelt képeket tőle: ezekre a kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában őrzött Pávák című tanulmánnyal reflektál.[10]

Az 1860-as évek végétől nagy fordulat állt be a hazai művészeti életben: állami pályázatokat írtak ki, és az egyik ilyenen Benczúr első díjat nyert el a Vajk megkeresztelését ábrázoló vázlattal. A mű 1875-re készült el[11], és később megkapta érte a párizsi világkiállítás aranyérmét is. Ekkor már a müncheni akadémia tanára volt Benczúr, egészen 1883-ig, amikor hazatért Magyarországra, és a mesteriskola élére került. Élete végéig betöltötte ezt a pozíciót, ezalatt több mint hatvan növendéke volt. Innen indult például Fényes Adolf és az alföldi festészet kiemelkedő mestere, Koszta József is. Mindeközben Benczúr lett az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legkeresettebb portréfestője, még Ferenc József is modellt állt neki. Sorra kapta a rangos uralkodói kitüntetéseket: előbb a Pro Litteris et Artibus, vagyis tudományért és művészetért érdemjellel, majd a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki a király.

Hatalmas megrendelést kapott Buda töröktől való visszavételének 200 éves jubileuma alkalmából.[12] Az 1896-ra elkészült monumentális képen a történelmi festészet realizmusa romantikus színkezeléssel és ünnepélyességgel társul. Kritikus hangok támadták, de a közönség lelkesen fogadta a képet, amely az 1900-as párizsi világkiállításon Grand Prix-t kapott. Ebben az időszakban már igencsak kétpólusúvá vált Benczúr megítélése: voltak, akik dicsérték festészetét, de voltak olyanok is, akik az ekkor már kibontakozóban lévő modernebb művészettel szemben marasztalták el. E támadások ellenére nem maradtak el Benczúr megrendelései, sőt az állami támogatások sem: megbízást kapott a Millenniumi hódolat című festmény elkészítésére. A monumentális, eredetileg 3,5 méter magas és 6 méter széles festményen több mint 70 portrét kellett megfestenie, amint Ferenc József a budavári palota tróntermében fogadja az alsó- és felsőház hódolatát. A mű 1910-ben aranyérmet nyert Berlinben, majd a budai királyi várban helyezték el, ahol 1945-ben elpusztult. Nagyszerűségéről ma a Jósa András Múzeum gyűjteményében fennmaradt és most itt is látható vázlat tanúskodik.[13]

Benczúr különösen büszke volt arra, hogy 1906-ban a főrendiház tagjává választották. Erről barátja, Mikszáth Kálmán így számolt be:

„Ez jó dolog. A művészet kitüntetése. Az első festő, aki a főrendiházba kerül, (…) Ami a személyt illeti (bár a személy mindegy ebben az esetben, mert az egész festőművészet kitüntetéséről van szó), úgy is helyes volt a választás. Élő festőink közül Benczúr körülbelől a legelső, mert többoldalú. (…) Technikája elsőrangú, színei szinte a Matejkó erejével hatnak.

Csendes, szerény ember, nem nagyon bohém, ki a méltóságos főrendek közt nem akar majd vizet zavarni, nem szállott a fejébe az az előnye a többi főrendekkel szemben, hogy a király többször volt már őnála, mint ő a királynál, …”[14]

Benczúr utolsó alkotói szakaszának legnagyobb megbízása az újonnan átépített budavári palotába szánt, Mátyás király életéből vett nyolc jelenet lett volna. A mester az utolsó pillanatig dolgozott, de így is csak kettő kép készült el a sorozatból. Az itt látható Mátyás és Holubár című vázlat is egy olyan képötletről tanúskodik,[15] amely sajnos már nem valósulhatott meg. Benczúrt 1920 júliusában érte a halál, néhány hónappal barátja, Szinyei Merse Pál elhunyta után.

 

Szent Márk székesegyház

 

***

Miközben művészi forradalmak zajlottak a korszakban, Benczúr Gyula végig – kis túlzással a nyolcéves kori rajztól kezdve egészen a Patrona Hungariae ábrázolásig[16] – egyenletes kvalitással, egyenletes minőségben festette meg az életművét. Képeit anyagszerűség jellemzi, selymei, brokátjai, damasztjai szinte tapinthatóak. Benczúr ezeket is tudományos érdeklődéssel festette: több száz évet átfogó textilgyűjteménye volt,[17] amelynek segítségével tanulmányozhatta a különböző anyagfajtákat. Nem véletlen, hogy Benczúr mint pictor doctus (vagyis tudós festő) a történelmi képei megfestéséhez is írott források tanulmányozása után látott hozzá.

Nemcsak a hűség volt számára fontos, hanem a hatás is. A müncheni időszak legnagyobb tanulsága a Karl von Pilotytól eredő történelemszemlélet volt. Úgy tartották, hogy a realista történelmi képnek átélhetőnek, átérezhetőnek kell lennie, ezért életképszerűek a kompozíciók, ez segíti a nézői befogadást.

Benczúr képeinek élettel teli koloritja és pozitív történelemszemlélete is unikális a magyar történelmi festészetben. Székely Bertalannál és Madarász Viktornál is inkább a nemzeti tragédiát kifejező témák jellemzőek, míg Benczúr a magyar történelem dicső eseményeit ábrázolta. Gondoljunk csak Hunyadi László karakterére, aki Madarász Viktornál mint lefejezett hős fekszik a templom padlóján, Benczúrnál pedig még ereje teljében lévő ifjú, aki búcsúzkodik.

Benczúr Gyula igazi ikonná vált az utókor számára. A Budavár visszavétele ott van a történelem tankönyvekben, a Vajk megkeresztelése című festménnyel pedig plakátok, képeslapok és bélyegek sora készült el, de Benczúr kollektív vizuális kultúrában betöltött szerepén túl kiemelten fontos az is, hogy több magyar közgyűjtemény, köztük az itt bemutatkozó Jósa András Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Déri Múzeum és a székesfehérvári Szent István Király Múzeum is őrzi és bemutatja Benczúr művészeti örökségét. Köszönet illeti a Munkácsy Mihály Múzeumot is, hogy teret ad a méltó megemlékezésre, és hálával fordulok Gyarmati Gabriellához is, aki érzékeny művészettörténészi attitűddel kínálja fel a látogatók számára a Benczúrral való közvetlen megismerkedés lehetőségét.

 

Nyulas Madonna

 

***

Fülep Lajos még fiatal művészettörténész volt, amikor 1905-ben látogatást tett Benczúr Gyula epreskerti műtermében. „Ma általában nincsenek tisztában az emberek a művészet hivatásával (…) s olyan dolgokat kívánnak a művésztől, amik nem is tartoznak reá” – ezzel fordult Fülep az akkor 61 éves mesterhez, aki így válaszolt neki: „Igaza van, leginkább szem elől tévesztik azt, hogy a művészetnek tetszenie kell s hogy a művészet gyönyörködtessen. Azért művészet, hogy gyönyörűséget szerezzen. A valóság elég szomorú, legyen legalább a művészet üdítő…”[18]

Azt gondolom, Benczúr szavai visszaigazolódnak e kiállítás falain, művészete gyönyörűséget szerez, és remélem, hogy a tárlat látogatói is felfedezik majd Benczúrt, a fenségest, aki tisztelte a történelmet, csodálta az embert, ünnepélyességet és életörömöt közvetített művészetében, vagyis olyan egyetemes emberi értékeket ragadott meg, amelyek művészetét a modernség mulandóságán is felülemelik.