Képzőművészet

 

 kolarovszki_zoltan_01.jpg
Kolarovszki Zoltán: Késes ember
(1885–1886; akvarell, papír; 320x320 mm; fotó: Kolarovszki Zoltán)

 

Novák Attila

 

A viharsarok magányos akácfája

Kolarovszki Zoltán emlékére

(Békéscsaba, 1960. július 14. – Békéscsaba, 2023. augusztus 8.)

 

Nagyjából egy időben – a térséget új hazájaként elfoglaló – tót őseinkkel együtt kapaszkodott bele először a repedezett talajba a szegény paraszti sorban élők „mindenre is jó” fája, az akác.

Ma invazív – nem kívánatos, tájidegen – fajnak nevezik. Nő mindenütt, ha kell, ha nem.  Vághatják, törhetik, égethetik, akkor is újra kihajt a föld alól, s mindent kezd elölről. Szúr az már fiatalon is, s lesz kérges-göcsörtös öregkorára. Észrevesszük ugyan rajta a száraz ágakat, s kevesebb árnyék is van alatta, de hagyjuk még küzdeni, hátha „kirúgja magát!”. Úgy hal el lábon, hogy szinte észre sem vesszük, hisz egész életében küzdött a megmaradásáért. Hozzászoktunk a szenvedéséhez. Ez volt természete szerint. Bírta a szöget, a húsába nőtt szögesdrótot a bekerített kert sarkában.  Ami maradt belőle, az a különleges rajzolatjainak játéka, a görcsök groteszk erővonalai a csiszolt deszkán, a dohánysárga színe, a tüskés gallyak és a szálkás, durva hasábok marasztaló melege a kályhacsempén. Nehezen mutatja meg az értékeit.

Kolarovszki Zoltán, Kola alkotásainak motívumai között lehetetlen nem észrevenni a metaforikusan vissza-visszatérő közvetítőt, a fát. Nem realisztikus, az erdő közepén pompázó „barbizóni” szépségű, Munkácsyt felidéző fára kell gondolnunk. Elkopott tájgesztusok talajába kapaszkodó, tört ritmusokkal eget földdel összekapcsolni akaró lények. Hol csenevészek, kicsik, hol bonyolult szövetté válva uralják a képi teret. Mikor mivé formálja a pillanat, az önkéntelen gesztusok és a belső lelki jelenlét mellett a tartalmi építkezés csendharcának apró mozdulatai.

 Aki látta őt alkotni, az nem a szokásos művészi magatartással találkozott. Képein mindennel, mindenre, mindenhogyan, de ugyanazzal a lendülettel és motívumvilággal kereste a megoldást, a választ saját létvilágának kérdéseire is.

A műfajok között átívelt a munkássága. Ugyanannyira volt festő, grafikus vagy szobrász. Nem kisebb volt fiatalon a célja, mint mindennel mindent „megteremteni”.

A ’70-es évek második felében tűnt fel nekem – még csak kívülről ismertem a Rózsa Ferenc Gimnáziumot –, a Rózsa környéken vékony alakjával, sajátos, nagy vállszatyrával.  Később az Ifjúsági Ház emeleti szakkörhelyiségében láttam mintázni, miközben én általános iskolásként többedmagammal próbáltam riportszerűen rendkívül „okos” kérdéseket feltenni az alkotókör vezetőjének, Mladonyiczky Bélának. Mladonyiczky nyers válaszaival mindannyiunkat igen nagy zavarba hozott, de egy dologra még jobban emlékszem, Kola vigyorára a háttérből… Ő akkor lehetett utolsó éves a gimiben, én az azt követő évben kezdtem el ugyanott a tanulmányaimat. Váltottuk egymást a szakkörön is, de sűrűn visszajárt a Mesterhez katonaként, főiskolásként, s ott, a szakkörben megismertük egymást.

A nyíregyházi tanárképzőn szárnyalt, vitte tovább azt a lendületet, amit a békéscsabai évek alatt kapott abban a kis tehetséggondozó szakkörben. A festészet és a grafika mellett folytatta a szobrászi tevékenységét, végzős korában már bronz szobra állt a kollégium előtt. Még főiskolás volt, mikor Kétegyházán 1981 nyarán művésztelepet alapított a falujába visszatérő fiatal festő, Kalcsó József. Ehhez a művésztelephez csatlakoztunk mi is, ahol közel tíz évig dolgoztunk együtt, rengeteg tapasztalatot, élményt begyűjtve. Kola azonnal az egyik meghatározó alakja lett a közösségnek; expresszív kisugárzása, kísérletező, sokoldalú technikai felkészültsége, és nem utolsó sorban, művei által. A művésztelep szabad légköre, az egymástól szerzett tapasztalat mindannyiunk számára sokat jelentett. Felszabadító boldogság volt. A szegedi, nyíregyházi, pécsi és szombathelyi főiskolákról is sokan a művésztelep tagjai lettek, akik mára tanári és művészeti munkásságukban országos jelentőségűek.

Máig mesélem a tanítványaimnak, hogyan oldotta meg a sarkadi gimiben – ahol akkor tanított – a műtermi gondjait. Kapott egy pincét, de túl közel voltak a falak ahhoz, hogy messzebbről szemügyre vegye a készülő festményét. Egy kis színházi távcső volt a kezében, amit fordítva tartott a szeme elé, így „távolította” el a képet magától.

Lobogott, égett, égetett, megégett. Lehetett volna kémikus, filozófus, földrajztudós, még számítógép-programozó is.  A képességei, a tudása mindenre alkalmassá tették. Ő volt az az utolsó darab abból a kirakós képből, amit kicseréltek (véletlen vagy direkt…), és sehogyan sem tudott beilleszkedni az egészbe.

„Széles ecset, valkid!” Tőle származik ez a mondás, mikor érdemesebb újrakezdeni valamit, mint nyűglődve folytatni a festményt, ami csak egyre döglöttebb lesz. Valahogy ezt érzem az életének szakaszaira is.  Az újrakezdések és a túlélések lüktetését, miközben tovább vinni valami jót, valami érdemest. Ahogy megtanított kivágni, kifűrészelni a nagy zavaros széteső képből azt a kis értékes részt, ami abban a pillanatban frissé, izgalmassá és tökéletessé vált.

Itt, együtt, ebben a sírkertben a Mesterünk temetésén álltunk. Mladonyiczky Béla szobrász, tanár generációkat nevelt, fordított a művészetek felé. Az egyik, ha nem a legtehetségesebb tanítványa volt Kolarovszki Zoltán. 

Az akác, ha deszkát vagy villanyelet készítenek belőle, még hosszú ideig szolgálja ki az egymást követő nemzedékeket. Nagyon védeni se kell a kártevőktől.  Sárga színe, savanykás illata, ritmikus erezete és bolondos görcsei mesélnek arról, milyen volt, mikor ellenállva szélnek, fagynak, forróságnak, meg tudott kapaszkodni ebben a viharsarki fekete földben.

Melegedjünk a tüzénél!

 


Főoldal

2023. október 26.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Gerzsenyi Gabriella: Fehér magányIvánovics Beatrix: Mese a jóságról
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Gál János humoros verse és verses prózájaFarkas Wellmann Éva: Átiratok érettségizőknekSzékely Csaba humoros verseiHartay Csaba humoros versei és prózája
Darvasi László: Hosszabb lesz, mint a La ManchePataki Tamás: A férfivá válás nehézségeiDragomán György: A tökéletes jégkocka nyomábanVöröskéry Dóra: A lamantin éneke
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png