Sipos Sándor: Cím nélkül, akril festék, karton, 22x28cm,
Montreal,2020.
Abafáy-Deák Csillag
Egy barlang fényei
Sipos Sándor művészetéről
„A Fényben csak fürdeni lehet, mint az óceánban, az ember nem tud tartósan élni benne, mert elkábul.”
Márai Sándor
Ez év elején, kanadai látogatásom egyik állomása Sipos Sándor, erdélyi származású képzőművész meglátogatása volt Montrealban, amiről egy rövid interjút is közölt a barkaonline.hu Megkérdeztük című rovata.
Hazatérve, Kanadáról szóló másik írásomat azzal indítottam, közhely, hogy magyar tudósokkal, elismert szakemberekkel, sikeres művészekkel a világ minden részén találkozhatunk. Idei kanadai utazásomon több magyar származású képzőművésszel terveztem beszélgetést, kaptam megbízást interjú, tanulmány elkészítésére. Furcsa érzés volt, hogy míg a pandémia megakadályozott a kiutazásban, jó nyolcezer kilométer távolságról kerültem először kapcsolatba több földimmel, akikkel most is együtt sétálgathatnánk, beszélgethetnénk, vitatkozhatnánk a művészetről, irodalomról Marosvásárhelyen, Székelyföldön, Kolozsváron. Ez vonatkozik Sipos Sándorra is, akivel találkozhattam volna Marosvásárhelyen, ahol születésem után első éveimet töltöttem, akárcsak ő, ott jártam elemi iskolába, majd a lehetőség Kolozsváron is meglett volna, ahol felsőfokú tanulmányainkat végeztük, én a bölcsészkaron, Sándor a Ion Andreescu képzőművészeti főiskolán. Itt kitűnő minősítéssel oklevelet szerzett 1984-ben, szobrászat és pedagógia szakon. Utóbbi intézmény helyszíne is sokatmondó, Mátyás királyunk szülőháza. Sok kiváló művésznek lett átvitt értelemben is második szülőháza, és adott útravalót művészi pályájához.
A magyar származású kanadai képzőművészek nem kalandvágyból hagyták el hazájukat, Erdélyt, Délvidéket vagy az anyaországot. Távol szülőhazájuktól most egy magyar közösség tagjaiként alkotnak. A Kanadai Magyar Művészek Kollektívája (CHAC) 2002-ben alakult, székhelye Montrealban van, tagjai Kanada-szerte élnek, akik közé kilencven magyar származású Kanadában élő művész és számos támogató tartozik, elnöke a Magyarországról származó Andrea Blanar, aki maga is elismert művész és kiváló szervező.
Sipos Sándor: Cím nélkül, akrilfesték, papír, 50x70cm, Montreal, 2020.,
Sipos Sándor: Cím nélkül, akrilfesték, karton, 50x70cm, Montreal, 2020.
A magyar művészek eddig is jelentősen hozzájárultak Kanada kulturális és képzőművészeti életének gazdagításához, Sipos Sándor is aktív tagja a közösségnek. Székelykeresztúrról jutott el Montrealig és ott él több mint harminc éve. Emigrációját menekülésnek tekintette. Menekülés a romániai diktatúrából, az egyre elhatalmasodó besúgórendszer elviselhetetlenségéből, a kisebbségi lét egyre nyomasztóbb légköréből. A kisebbségi létnek azonban volt egy előnye is, megszoktuk a többnyelvűséget, a nélkül, hogy anyanyelvünket elhanyagoltuk volna. Siposnak így nyelvi szempontból könnyebb volt beilleszkednie az idegenben, a kanadai letelepedés után. Québec tartományban a francia a hivatalos nyelv, a román nyelv ismerete után a francia könnyebben elsajátítható, de ő már gyerekként Marosvásárhelyen is vett francia órákat Bethlen Anikó grófnőtől, akkor még nem sejtve, hogy ennek milyen nagy hasznát veszi később. 1989-ben érkezett meg Kanadába, és a Montreali Québec Egyetemen mesterfokozatú kurzusokat hallgatott, majd több évig dolgozott a tanügyben is.
Az úgynevezett szocialista társadalmi rendszerből az észak-amerikai kapitalista rendszerbe beilleszkedni azonban nem volt könnyű, megérteni az európai és észak-amerikai világ különbözőségét. Egy másik kultúra megismerése igazán csak akkor valósulhat meg, ha a művész életvitelszerűen tartózkodik abban a környezetben. Sipos Sándor szerint az amerikai művészet felszabadítóan hatott munkásságára, de soha nem feledkezett meg erdélyi gyökereiről. Személyében egy nagyon sokoldalú és sokszínű művészt és gazdag munkásságát ismerhettem meg. Az idén 65. évét betöltött művész esetében használhatjuk azt a szót, hogy munkásság. Kis műterme ajtajára azt írta ki: Sipos’s Cave. Sipos barlangja. De ez a barlang nem a rejtőzködésről szól, hanem éppen az ellenkezőjéről, a nyitottságról, ami elsősorban alkotói módszereit illeti.
Besorolhatatlan művész, összekapcsolja az archaikust a jelennel, sőt a jövő vízióival is, nemcsak fest, fotóz, grafikát, szobrot készít, hanem médiaművész is. Elmondása szerint három kérdéskör foglalkoztatja: a dekoratív ösztön, a társadalmi-szociális dimenzió és az absztrakt. Mindezek jól dokumentáltan a New Yorktól Montrealig, Budapesttől Kolozsvárig és a Székelyföldig megjelent lapok írásaiból (interjúk, beszámolók a kiállításairól, méltatások, stb.) kiolvashatók, de az ősi, archaikus művészet is foglalkoztatja. Megismerkedett az észak-amerikai indiánok művészetével, ami kapcsolódik a természetszeretethez. A székelyföldi gyökerekhez, hagyományokhoz is talált kapcsolódási pontot. Ápolni, megtartani az ősi energiákat, a szimbólumrendszert és ezt újragondolva alkalmazni. Ősi emlék című formázott vásznának témája, tematikája, mágikus jel- és motívumrendszere a „homo archaikus”, az ősi, az eredeti, a kezdeti ember világába vezet át bennünket. A kanadai indiánokat támogató, velük baráti viszonyt ápoló Sipos Sándor véleménye szerint az ősember, a prehistorikus ember kölcsönhatásban élt a természettel, nem szakadt még meg a kapcsolata az atavisztikus énjével… Ha egy őslakó leölt egy állatot, a cselekedetét meggyászolta, csak a szükségletét elégítette ki, nem pusztított el több jószágot. Tehát szimbiózisban élt a természettel, úgy érezte, tennie kell valamit az egyensúly fenntartásáért. Sipos Sándor indián folklórt idéző munkája olyan hitelű és erejű mágikus műtárgy, mintha közvetlenül az „Amerikai Etnográfiai Múzeumból” emelték volna ki. (Novotny Tihamér művészeti író, Kortárs folyóirat).
Az organikus építészet is megihlette, Emlékezés Makovecz Imrére (2002) című munkája a híres magyar építész emlékére készült, de a költészet sem áll távol tőle, Szőcs Géza verséhez is készített képet. Tervezi a Navajo / Arizona vintage textil gyűjteményét kiállítani saját munkái kíséretében. Ezekről a textil munkákról nekem a torontáli szőnyegek jutottak eszembe. Tehát a kapcsolódások megtörténtek nem csak határokon, de óceánon, földrészeken átívelően is.
Sipos Sándor: Cím nélkül, rajz, giclée nyomat,
50x50cm, Montreal, 2018.
Miután elhagyta szülőföldjét, az első politikai trauma Kanadában érte, (otthon a vasmarkú diktatúrában nem lehetett társadalmi problémákhoz hozzászólni, életveszélyes volt). A társadalmi-szociális dimenzió kérdésköre mélyen megérintette, és az úgynevezett Oka-krízis kapcsán szembesült azzal, hogy tulajdonképpen az indiánok földjén telepedett le. Ennek hatására kezdett el antropológiával foglalkozni. Archív fotódokumentumok tanulmányozásával próbált meg vizualizálni bizonyos társadalmi vetületű problémaköröket. Műveivel reflektált az „Idle no more” és az „Occupy Montreal” mozgalomra is. Az esztétikában, mint más területeken is, vannak divatok/trendek (a művészet belső lényege/esszenciája nem változik), amelyek időről időre felerősödnek vagy elhalványulnak, ilyen volt a ’90-es években Kanadában az „appropriation” hívószó, amikor kurzusokat hallgatott a montreali egyetemen.
Sipos munkásságában a betűk, a szavak fontos elemekként jelennek meg, és ezáltal egy új teret/dimenziót nyitnak meg a kép felületén. A McLuhan médiumelméletét is tanulmányozta, mely szerint „the medium is the message”. Sajnos ez az emblematikus megállapítás beteljesedett, a számítógép, a virtuális tér veszi át az uralmat, nagyon kevés etikai behatárolással.
A szavaknak azonban, amelyeket Sipos használ munkáiban (pl. Acculturation/Inculturation), vannak új vetületei is, ezek az alkotásai egy folyamat részei, újabb és újabb rétegek feltárásával. Az írás gyakran csak alig olvashatóan, halványan jelenik meg műveiben, mintegy palimpszesztként, és ez nem csak egy gesztus, hanem metafizikai dimenzió, továbbgondolásra utalás. Környezetünk, amelyben élünk, tudat alatt is hat ránk, alakít. Az antropocén korba léptünk és a „Poszthumán mode de vie/life style” tendencia egyre inkább beszivárog életünkbe, a virtualitás / cyber dimenzió is egyre erősödik a cancel culture, a fake news, a politically correct attitude hatalmába keríti a mindennapi élet területeit. „A művészet társadalomkritika is kell hogy legyen, több más funkciója mellett…”, vallja Sipos Sándor.
A dekoratív ösztön témaköre munkásságában spontán díszítőművészetet is jelent, például a székely kapuk, pásztorbotok díszítőelemei is felbukkannak, mint spontán megnyilvánulásai egy nép kultúrájában mélyebben fekvő érzelemvilágnak, hasonlatosan a haida indiánok totemoszlopaihoz. John K. Grande Képírásban megjelent tanulmányában[1] a legjobb jellemzést adja a művészről Sandor Sipos A Meta-Visual Artist címmel: „Sipos Sándor művészetét az intrakulturális, interkulturális és össztörténelmi kiindulópont tudat alatti társításának meggyőző ereje jellemzi… Ezek a megnyilvánulások épp annyira szólnak kulturális azonosulásról és kiindulópontról, mint a fantázia projekciójáról és az identitás kifejezésmódjainak figuratív absztrakciókban történő felleléséről…” Sipos Sándort metavizuális művésznek nevezi. Szerinte a kulturális jelek, az időn átívelő folytonossága révén egyfajta társadalmi és egyéni identifikációs szintet közvetítenek.
Sipos Sándor szerint A művészet egy „présélmény” is, vagyis nagyon sok minden a hatására jön létre/születik meg; egyéni, társadalmi és ugyanakkor szenzor/szeizmográf is, amely jelzi egy társadalom mozgását, és többek között kritikus gondolkodásra is tanít. Egy gondolat előhívása hasonlítható a fényképész sötétkamrájához: a képet a megfelelő pillanatban rögzíteni kell, különben eltűnik. Egyik legnehezebb dolog a folyamatosság megszakítások nélküli egyenletes fenntartása: egy új gondolat felvetése, elmélyítése, rögzítése és továbbfejlesztése.
Egyéni kiállításai mellett (Montreal, Budapest, Szentendre, Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy) számos csoportos tárlaton is részt vett munkáival világszerte (Montreal, Egyesült Államok, Bécs). Szerepelt a Műcsarnokban a Képek és pixelek – Fotóművészet és azon túl | Nemzeti Szalon 2016. című kiállításon, valamint több ízben a Budapesti ArtMarketen is, a MaMü standján. Munkái megtalálhatók köz-, valamint magángyűjteményekben is. Több művészeti egyesületnek aktív tagja, a 22 éve fennálló Kanadai Magyar Képzőművészek Kollektívája CHAC / Canadian Hungarian Artists Collective, Montreal mellett (pl. a BMC / Barabási Miklós Céh, Kolozsvár, MAMŰ Társaság, Budapest, Magyar Műhely Galéria, Colosseum Csoport).
Sipos Sándor: Portré (szemből nézet), gipsz, aranyfüst,
28x18x11cm, Montreal, 2014.
A sepsiszentgyörgyi barát, Ütő Gusztáv képzőművész Sipos Sándorról a következőt írja: Elsősorban e vizuális energiák átadását tarthatjuk lényegi üzenetnek a festmények, nyomatok, rajzok, talált tárgy assemblage-ok, fényképek, vegyes technikájú alkotások sokaságában. A meghajlott, állati megkucorodásba görbült antropomorf alakzatok – bogarak, lepkék, oroszlánok, macskák és képzeletbeli szereplők sokasága, mint gyilkos álmok, visszatérő motívumai szintén rémkép jellegűek. A szürrealizmus határán. A csillogó anyaghasználat mint a szemfényvesztő globalizálási kísérlet ámító felülete, rögeszmeként vonul végig a képek egynéhányán. Szervesen épülnek a művek sorába a fénykép alapú alkotások is... Sipos Sándor nagyszerűsége épp a sokoldalú kutatásaiban, a műfajok keverésében rejlik. Őt nem a műfajok tisztasága érdekli, hanem az üzenet továbbítása, a sugárzó erő célba juttatása. És mindezt az erdélyi szellemiség jegyében teszi. (Kaleidoszkóp, 2020. III–IV.)
Szobrai és újabban kerámiamunkái is vannak, utóbbiak kiállításra várnak. Szobrait néha szoborkísérletnek is nevezi. Egyik Janus-arcú, arannyal bevont portrészobra totemszerű, szeme gyöngy, szája számítógép-billentyű. Mivel látunk, és mivel tudunk beszélni? Csak billentyűparancsra szólalhatunk meg? Ez a munka figuratív elemei ellenére is visszautal az absztraktra, egyúttal az archaikusra is, a szürreális hatást sem nélkülözve.
Gulyás Gábor művészettörténész szavait, terjedelmi korlátok miatt, sajnos csak egy részlettel idézhetem: Sipos Sándor rendhagyó ember-alakjai, melyek miközben egytől egyig mást és mást tárnak elénk, valahogy mégis az ember lényegét reprezentálják… Sipos Sándor arcaiból a láthatatlan, a nemlétező szólít meg minket, a deszakralizáció korszakaiban az ember az identitását keresve különböző tényezőkre és összefüggésekre hagyatkozik; társadalmi-politikai eszménykép, hogy közben alapvető karakterük a megragadhatatlanság, az általánosban való felemelkedés marad. Olyan kisugárzásuk van a művész rendhagyó emberalakjainak, amilyen valaha az ikonoknak volt, az arcot úgy jeleníti meg, mint ami fentről, a magasságokból érkezik… Sipos pontosan tudja, az arc az a testrész, amely az ember egészét reprezentálja, hiszen az arc önmagában is képes megjeleníteni a teljességet. Sipos legradikálisabb művészeti gesztusával végső soron eltörli az arcot, pontosabban a különbségeket generáló személyiségjegyeket törli el, azokat satírozza ki, azokat teszi láthatatlanná, ezáltal azonban éppen a láthatatlant tudja megragadni és láthatóvá tenni. (Elhangzott 2019. április 22-én, a Magyar Műhely Galériában rendezett kiállítás megnyitóján.)
Sipos Sándor töretlen munkakedve, szellemi energiája számunkra még sok új alkotást és vizuális élményt nyújt a jövőben is. Talán rövidesen Magyarországon is láthatunk munkáiból jó néhányat. Az idei év, és még félidőben is alig vagyunk, egyik legsikeresebb szereplése Ottawában volt. A Diefenbunker Múzeumban megrendezett, Interpretációk címet viselő nagyszabású, a hidegháborús és a jelenkorra egyaránt reflektáló kiállításon a kortárs kanadai magyar művészek munkáiból állítottak ki. Ezen a jelentős kiállításon a művész két munkával szerepelt. A bemutatónak külön érdekessége annak a helyszíne, ami nem más, mint a kanadai kormány egykori atombunkere, amely ma múzeumként funkcionál. Az ünnepélyes megnyitón dr. Vass Salazár Mária, Magyarország kanadai nagykövete méltatta a kiállító művészek értékteremtő alkotótevékenységét, kiemelve a magyar tehetség és kreativitás érvényesülését Kanadában. Talán sikerül a tervezett kanadai–magyar képzőművészeti együttműködés keretében Magyarországon is bemutatni a Kanadában élő és alkotó művészeket.
Miközben ezt az írást készítettem, kezembe került, véletlenek nincsenek, egy Márai Sándor-kötet, amit én eddig nem olvastam, egyébként szinte valamennyi könyvét ismerem. A Föld, föld! című kötetet, amely az Emlékezések alcímet viseli, Kanadában adták ki 1972-ben. Az író az emigráció előtti peridusáról számol be, dilemmájáról, elmenni vagy maradni, ami 1948-ban eldőlt. Csak egy mondatot idézek a könyvből: „Nem valami elől kell elmenni innen, hanem valami felé.” Úgy érzem, Sipos Sándornak ez sikerült. Barlangjában újabb és újabb fények villannak fel, de ezektől nem kábul el, csak halad, előre, folyamatosan.
Olyan harangot üss, mely hangot ad,
Léted hiába tökéletes ajánlat,
Egyszer minden meghasad,
Betör a fény és káprázat.
Leonard Cohen: Anthem (The Future / A jövő, 1992, részlet),
Köntés Béla fordítása.
Megjelent a Bárka 2023/2-es számában.
