Az otthonainkban őrzött képzőművészeti alkotások nem csupán a különböző csereérték áldozati próbáját jelentik, hanem az esztétikai minőségű szép szeretetét is. E rendhagyó kamara kiállításon bemutatott remekművek is méltó módon bizonyítják, hogy éltek, és élnek még köztünk olyan képzőművészek, akik nem csupán a szép mögött meghúzódó szépet, nem csupán a kommerciális megfelelést hívták, hívják elő a lélek rejtekeiből, hanem erkölcsi tartást is, alkotói magatartást is közvetítettek, közvetítenek. Korunk globalizálódó viszonyai között ez az önmagukhoz való konok hűség, – legalábbis a legjobbaknál – akár a provinciálisnak tartott „békéscsabaiság” ismérvének is tekinthető, más oldalról a szépség helyi polgárosodásának. E tanúságtevő szépség hűségben él Békéscsabán egy szellemi ideákat követő ember, akit az újonnan létrejött magánvagyonok szaporodó erődítményeiből megmosolyognak, akit érdekérvényesítő, sietős, néma arcú emberek elfelejtenek. Akit, megcsalatott eszményektől vonagló korunk bekebelező mohósága már alig vesz észre, akit a városban talán még mindenki ismer, de egyre kevesebben köszönnek neki, aki, nemcsak azért számított hajdan fontos embernek, mert beosztása volt, aki – a politikai és szociológia fogalommá vált „Viharsarok” sárba ragadt művelődés „szekerét” nemcsak tolta, hanem valósággal befogta magát elé, és húzta, húzta.
Aki, a helyi szlovákok, tótok elhagyott régi Bibliáit, énekeskönyveit, nem használt, vagy kidobott népi tárgyait felbecsülhetetlen gyűjteményben rendszerezte, aki, minő abszurd – a második világháborút követő értékzavarban – „a 20. századi magyar festészeti formanyelv megújítójának” , Perlrott Csaba Vilmosnak padlásról letakarított művét egy korsó sörért mentette ki.., aki mértékadó befolyásával nemcsak kijárta, fejlesztette, de építette is a kultúra templomát – a könyvtárat. Aki számozott kiadványaiban a politikai hatalom által is alig tűrt költőknek, grafikusoknak nyújtott megjelenési lehetőséget, aki, kiterjedt levelezésével bekapcsolta a várost az ország kulturális vérkeringésébe, aki nagy szakmai hozzáértéssel létrehozta a város kivételes esztétikai igényű grafikai gyűjteményét. Aki, nem mellesleg, minden felszabadított idejében alkotott – festett!
E rendhagyó, kivételes alkalommal Lipták Pált, a festőt köszöntjük. A festőt, aki a helyi kismesterek vonzásában kitartó önképzéssel alkotott. Festett hajnalban, festett éjszaka, festett vasárnap, majd szabad szombatokon. Festett fiatalon Jankay Tibor műtermi közelségében. Festett Jakuba János derűs, napfénnyel átszűrt kékeinek igézetében. Festett Kossuth-díjas könyvtárosként Sass Árpád társaságában, aki a szolnoki és kecskeméti művésztelepek vizuális szemléletét közvetítette. Festett a méltatlanul alig számon tartott Miklós Istvánnal. Festett, festett együtt és külön. Festett úri szabóként, festett könyvtárosként, és nem utolsó sorban: festett, fest mindhalálig festőként. Ez utóbbi létforma az élet legszebb szolgálata számára, amiről nem lehet, amiről nem is tud lemondani! Múlt és jelen áthatásában ma már csak ennek él. Ebben az elszigeteltségben oldódnak fel életének erkölcsi, érzelmi motívumai, mint a porfesték pigmentjei az oldószerben. Ennek ellenére az alföldi táj már a kezdetekben sem válik festészetében mitikussá, miként a vásárhelyiek festészetében, hanem inkább költői, lelki táj-jeleget ölt. Ha érzünk is a hatvanas évektől némi posztimpresszionista nosztalgiát, ez a művészet nem reprodukálja a valóságot, hanem felidézi a lét realisztikus képeit, ahol a vastagon rétegzett emlékek alól kimentett színek a teremtés igézetét rejtik. Képeiben olyan, tégelyéből kikent lírai bensőségességet fed fel, amivel az elfelejtett, de a még élő képi múlt metaforáit foglalja ciklusba. Mindezt, az itt élők közösségéhez, a természet és ember szerves kapcsolatához ragaszkodva. Szeretetteljes, féltő iróniával. Nem ritkán groteszk módon. Rejtőzködve. Szemérmesen. A forma napszámosaként!
Lipták Pál festőművész az elillanó színek, a csak itt átélhető hangulatok képi költészetének nem csupán a megteremtője, hanem alabárdos őrzője és védője is. Korunk fogalmi használatával, olyan városvédő, olyan tájvédő, aki mindvégig Békéscsabát szerette volna szépnek látni, és szépnek megőrizni.
Itt született és itthon is maradt hűséges őrzőnek, aki több tíz kötetnyi feljegyzéseiben pontosan rögzítette, hogy hajdan melyik utcában, melyik házban ki lakott, aki magában hordja a kivágott eperfák sebeit, a kipusztított Kastély szőlők nemesített ízeit, a tornácos házak formai tisztaságát, az egyszerű emberek szerénységét és értékőrző becsületességét. A vizuális szellemterében hordozott természeti világot és a népi tárgykultúra formáit felváltják a ziháló kontúrok, darabos, tördelt színsziporkák, amik már levetik a tárgyiasság kötöttségeit. A nyolcvanas évek elejétől feltárulkozó expresszív formaindulatok a látványtól elvont, önálló jelentéssé alakulnak át, melyben a belső út lélekvilágának (és lélekrajzának) megújult színazonosságát követhetjük nyomon. A város helyi színei a festő légiesen fel-feltünedező alakját úgy szívta/szívja magába, mint a természetében mindig megújuló alföldi táj örök időktől ott álló akácfáját, ami ott áll hidegben, melegben, télen és nyáron egyaránt, s amelynek vibráló levelei, szabályos fésű-fogazata, még éjszaka is fényt vetnek az arra járó emberek vigasztalásául. Számomra Pali bácsi fel-feltűnő kerékpáros sziluettjének valóságos értéke van, amelynek kompozíciós görbéje, az Urszinyi Dezső utca hársfái alól, az Omaszta-kúria cselédházából kialakított műterem irányáig, majd onnan egészen hazáig tart. Finom ellenpontként, lassuló mozgással tolva maga előtt a „tónusba helyezett” csendet! Ennek csendnek méltósága van, hiszen elemi erővel, kereső vitalitással újabb és újabb „ismeretlen” irányba indul el. Reményei szerint a természet visszaveszi, illetve visszaköveteli a „saját jogú” egyensúlyát. Mert a fehérre meszelt falak mögött egy nyugalmat kereső festő űzi-hajtja a kegyelmi pillanatokat. Az elhasznált és kidobott sok papír, tornyosuló vázlat, a magát még mindig az önkifejezés boldogságában kereső ember bizonytalan lenyomatai a tanúságtevés hűségében. De még betegen is, a saját otthonához kötve is láthatjuk, széles ecsetje milyen lendületesen hordja vászonra a tavasz nyers zöldjeit, az őszi nap foltos-okkereit, a kiszikkadt föld feketéit, a hulló levelek tályogos barnáit, a mindent betakaró csont-fehérek átszellemült időtlenségét.
Követhető, hogy legutóbbi periódusában a megismerés belső útját már nem kísérik konkrét előképek. Nem naturális ábrázolás ez, hanem szuverén, de konok hűség a város szellem- és lélekteréhez: a természet folytonos változásában megnyilvánuló élethez, ami már-már túlérett, s ami menni akar! Benne a telített képi szépség őrzése, benne az a modern vizuális szemléletmód, aminek elrajzolásában már ott az utolsó pillanat búcsúzó intése, a közeledő belső morajlás érintettsége is, a meg-megújuló képi maradandóság. Számunkra is követhető. Menni befelé, menni, egyre beljebb az őszülő csendbe, ahol az ember egyre elfogadóbb, egyre megadóbb részeinek halálával szemben, ahol az embert már az Isten a tenyerén tartja, ahol a lélek önmagához ér. Ebben az értelmező, várakozó csendben, megszállja az embert a mindennapiságból kiemelő nyugalom, az életen átáramló béke, a természettel való egybeolvadás végtelensége. Kérdezhetjük: festett álom vagy alkotott valóság Alkotás-lélektani rejtély, de a művet mélyen átélő ember számára érezhető a transzcendens kapcsolat a végtelennel. Lipták Pál megérzése beteljesülni látszik, a tanúságtevő alkotóélet azáltal lesz boldogságforrás, hogy egyben szolgálat is!
Ez a művész érték, ez az alkotói ethosz, minden, a művészetből erőt merítő embertől megkíván egy főhajtást.

Megjelent: Bárka 2006/6