Ilia Mihály

„Betyár vagy bandita"

Írásom címe azért van idézőjelben, mert egy Rózsa Sándorról szóló japán könyv alcíme ez. A szerző Minamizuka Shingo japán történész, egyetemi tanár, akit nyugodtan lehet hungarológusnak nevezni, mert a magyar történelem újabb kori eseményeivel foglalkozik intenzíven (agrárszocialista mozgalmak a l9. század végén, népi írók és társadalmi elképzeléseik a 20.században). Ez a könyve, ami Rózsa Sándor főcímmel jelent meg japánul és angolul, és most végre magyarul, a l9. századi magyar világ jeles alakjáról és a betyárság  magyar társadalmi jelenségéről szól meglepő részletességgel és tájékozottsággal. A meglepetést már az a tény is okozza, hogy ezt a magyar szakirodalomban, folklórban, bűnügyi történetben agyonbeszélt témát egy nem magyar szakember veszi vizsgálat alá és nem a megszokott „magyar" kuriozitást látja benne, nem a népdalos romantika világába kalauzol, hanem mély társadalomismeretével, kritikai szellemével helyesbíti, értelmezi a legendákat és a tényeket. Kétségtelen, hogy Szabó Ferenc, Szentesi Zöldi László és Lőrinczi László munkái alapvető  kutatási eredményei jó kiindulási pontot jelentettek a szerzőnek, rájuk (különösen Szabó Ferencre) sokszor és elismerősen hivatkozik is, de az a  kutatás, amit ő végzett el, azt kell mondanom, hogy a japán szorgalom és precizitás példája.

Itt a levéltári anyag búvárlása éppúgy megtalálható, mint a  szóbeli visszaemlékezések bőséges idézése, a 19. század második fele  magyar sajtójának anyaga, (és ez utóbbi éppen a Rózsa Sándor-ügynek  köszönhetően is lett nagyon népszerű, hiszen a  betyártörténetek, a tárgyalások jó újságírói témák voltak, olvasócsalogató, előfizetőket toborzó eszközzé is váltak.) Nem véletlen, hogy az ún. szegedi parasztnovella  nem kis részben idézte a betyártörténeteket, Törmörkény István, Békefi Antal, Móricz Pál, de még Móra Ferenc is nagyon hozzájárultak a betyártörténetek, betyárlegendák terjedéséhez, mind újságírók is voltak, a tudósítás és tárca pedig a legkedveltebb olvasmányok voltak. Igen találóan jegyzi meg a szerző, hogy a Rózsa Sándorról szóló közismeretek legtöbbször Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula regényeiből (is) származnak, de hadd jegyezzük meg, hogy Móricz éppen ennek a szegedi parasztnovellának az eredményeit, illetve a szegedi néphagyomány (és folklór) töredékeit használta föl vaskos két kötetében (Bálint Sándor közvetítésével). Megjegyzem, hogy Jancsó Szegénylegények című filmje nem Móricz regényéből készült, hanem sok jelenetében a szegedi parasztnovella történeteit használta föl. Nagyon szórakoztató, ahogyan a japán szerző a mesélő Jókait korrigálja, kimutatja, hogy a magyar író emlékezetében és írásaiban hogyan alakul a történet, amely talán meg sem történt.  Minden adatát mérlegeli a szerző, gyakorta írja, hogy ez nem lehet igaz, ez nem fogadható el, szembesíti az adatokat és kételkedik. A legnagyobb eredménye, hogy a betyárság társadalmi megítélését sokoldalúan elemzi, történeti, szociális anyagot mozgat a bizonyításra, annak a dilemmának az eldöntésére, hogy valóban „primitív lázadók" voltak-e ezek a szegénylegények vagy csak az emlékezet és a folklór növelte őket a szegénység  jótevőinek, csakugyan olyan gáláns, csodálni való öltözetű és mindig daloló, mulató legények voltak-e  vagy kegyetlen rablók, akik raboltak és öltek. Ebben a dilemmában a szerző nem akar ítélkező lenni, de szorgosan közöl adatokat például a rablásokról, kimutatva, hogy azokban Rózsa Sándornak milyen „társadalmi státusú emberek voltak áldozatai". Érdemes idézni:

Gazdag parasztok: 24

Földesurak, intézők: 4

Kereskedők: 4

Papok: 3

Városi, falusi hivatalnokok: 2

A helybeli közösség állattartói: 4

Árulóvá lett bandatagok:1

Árulóvá lett parasztok: 3

Katonák vagy hivatalnokok: 2

Ez a kis statisztika tényleg a betyár RS szociális tendenciájú igazságtevő „működését" mutatja.

Rózsa Sándor 1872-es bírósági tárgyalásáról (a szegedi várban történt) közli a szerző a korabeli szegedi lapok híradásai alapján, hogy 46 vádpontban tartották bűnösnek, és fölsorolja pontonként az elrablott jószág számát és a pénzösszegeket. Ezeket az érdeklődő olvasó összeadhatja, én is megtettem, íme:

215 tehén, borjú és ökör

25 ló

58 disznó

140 juh

48 607 forint

Ezek csak a vádpontok adatai, többször csak azt jelzik, hogy valami értéket vittek el, nem nevezik meg, hogy mit. Föltűnő, az ellopott juhok és a disznók száma kicsi, de hiszen éppen a betyárok „praktikusságát" jelenti, ugyanis ezeket rövid idő alatt messzire nem lehet elhajtani. A szarvasmarha sok, elhajtásuk messzire lehetséges rövid idő alatt, gyakran egy éjszaka már más megyében voltak a zsákmánnyal, levágták, kimérték, a nyomok gyorsan eltűnhettek. Nem így a lovakkal, ezeket később is használták, eladásuk nem volt könnyű, mert ha különös jelük volt, és ha billogosak is voltak, könnyen fölismerhették, hogy lopottak. Kevés számuk részben ezt jelzi, részben azt is, hogy valószínű: saját használatra lopták a lovakat.

Különös érdeklődésre tarthatnak számot azok a dokumentumok, amelyek szó szerint idézik az 1869-ben a szegedi várba csalt és letartóztatott Rózsa Sándor bírósági szavait. Bár ezek újságírók tudósításai, bizonyára nem nélkülözik a túlzásokat, mégis átüt rajtuk a betyáröntudat, betyárbecsület és a bátorság  hangja, íme egy rész: „... az én dolgom nagyon sok, én abból éltem, én nem számítottam másképp, de jó embert soha se bántottam." Amikor öccsével, Rózsa Andrással szembesítik: „Idehallgasson a t. törvényszék, én  nem simítok el semmit, az én szavam  többet ér, mint más tíz emberé, öcsém, gulyás szerettél volna lenni, mit simítunk, ha már  az ördögtől meg vagyunk térve, miért nem vallanánk be tisztára, az én szavam több mint száz ilyen kétszínű embernek, mint magad."

Rózsa Sándor 1874-ben kerül a szamosújvári börtönbe, a szerző idézi Jókai látogatását, börtönleírását, a rab betyárral való találkozásának történetét. Bár a magyar író azt írja, hogy „a hálóhelyek tiszták, és pihenésre alkalmasnak látszottak", csak néhány évvel Rózsa odakerülése előtti adatok azt mondják, hogy 38 cellában 1028 foglyot tartottak, és nem hihető, hogy a viszonyok pár év alatt sokat változtak. RS itt halt meg 1878. nov. 22-én tuberkulózisban.

Minamizuka Shingo börtönleírását olvasva eszünkbe jut, hogy ebben a börtönben, alig változott körülmények között raboskodtak azok a magyar fiatalok is, akiket 1956-ban és 57-ben tartóztattak le Romániában a magyar forradalommal való szolidaritás miatt, és azok a szász fiatal értelmiségiek, akiket összeesküvés mondvacsinált vádjával vittek börtönbe. (Dokumentárisan Dávid Gyula írásaiban, Páskándi Géza, Páll Lajos szépirodalmi munkáiban találkozhatunk a szamosújvári börtön 20. századi világával. Úgy látszik, hogy Szamosújvár, Kufstein, az újvidéki vár a magyar irodalomnak századonként témát adnak.)

Minamizuka Shingo könyvét Baráth Katalin fordította angolból magyarra, nem lehetett könnyű munka, hiszen bűnügyi, jogi, történeti fogalmak sűrűn szerepelnek benne, s azután irodalmi igényű vagy publicisztikai leírás is. Egy szóhasználatába akadtam csak bele: a 75. lapon az olvasható, hogy „tanyasi emberek". Minthogy Rózsa Sándor délalföldi ember volt, a történet maga is itt játszódik, a tanyasi helyett tanyai-t kellene használni, ugyanis a délalföldi nyelvjárásban a tanyasi azt jelenti: buta, kissé elmaradott (szólás: az csak egy tanyasi!) Igaz, hogy ez a „tanyasizás" nagyon elterjed a sajtóban, médiában, de azért mégis, a tárgy és a tájnyelv megérdemli, hogy hűsegesek legyünk hozzá.

A kötetben több RS-kép (a kufsteini, az újvidéki és a szamosújvári) látható, RS öccséé és a nagyon ravasz betyáré, Veszelka Imréé. A hírhedt Ráday-világnak, a szegedi vár kormánybiztosának újítása volt ez: fényképet készíteni a betyárokról, hogy az azonosításukat megkönnyítsék. Ezt a fényképsorozatot Fáry Irén 1999-ben adta ki a szegedi Móra Ferenc Múzeum kiadványaként, kitűnő kísérő tanulmánnyal. Akinek kedve van, folytathat arctanulmányokat a leghíresebb betyárokról, némelyük arcán ott a szinte gyermekes sértettség: miért vádolnak engem? Megjegyzem, hogy mind Rózsa Sándor, mind pedig a többi betyár képe kissé idealizált, ugyanis a befogó hatalom szépen fölöltöztette őket a fotografáláshoz.

Még két megjegyzés: A japán szerző többször hivatkozik Szabó Ferenc: A délalföldi betyárvilág (Gyula, 1962) című könyvére, külön köszönetet mondd a szakmai segítségért Szabó Ferencnek. Ez a könyv a dél-alföldi betyárvilágnak olyan fontos műve, hogy nem lenne szabad, hogy negyvenhét évig ne legyen új kiadása. Tudtommal a szerző megbővítette művét, illő lenne, ha kiadó akadna rá.

A japán szerző könyvében is többször szó esik Bodó Katiról, aki balkézről vagy igazán Rózsa Sándor második felesége volt és két fiút szült a betyárnak. Ez a Bodó Kati tápai születésű cselédlány volt, a Rózsa Sándorról szóló betyárdalokban többször megszólíttatik, a betyár által, hogy „nevelje föl két szép fiát nevében", az az a betyár nevében, az ő nevére. Ez a Bodó Kati az én tápai, anyai rokonságomból való volt (az otthoni hagyomány szerint), és ha neve szóba került néha, még a negyvenes, ötvenes években is kicsit szégyenkezve emlegették a betyárszeretőt. Egyébiránt úgy tudták az ősök, hogy amikor Rúzsa Sándort (így hívták a mi nyelvünkön) végleg becsukták, Bodó Katit visszazsuppolták Tápéra, a szülőfalujába.

Mindig elgondolkodató, hogy arcunkat idegen tükörben nézhetjük, idegen szerző beszél rólunk, ha pedig, most éppen egy japán szerző teszi ezt, különös érdeklődéssel szemléljük a képet, amit rólunk rajzol. Minamizuka Shingo könyve nagyon pontos rajz a múltunkról. (L' Harmattan, Budapest,2009.)

Főoldal