Helyszíni tudósítások

lackfi 3 vsz

 

Pethő Anita

 

Csak a halott költő a rendes költő?

 

Az irodalom közvetlenségéről, az élet mindennapi szerves részét képező alkotómunkáról, kertészkedés és barkácsolás generációkat összekötő fontosságáról is beszélt Lackfi János a Magyar Írószövetség és a Kultúrvonal Produkciós Iroda közös programján, a Versek szódával sorozat évadzáró estjén a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében.

Másodsorra minden kicsit egyértelműbb. Néhány héttel ezelőtt a Szálinger Balázst vendégül látó Versek szódával esten még kerestem a támpontokat, de most már tudom, hogy a házigazda, MIkos Ákos először a színpad bal oldalán található bárpulthoz invitálja a vendégét, bemelegítésként váltanak pár szót, majd átsétálnak a színpad közepére, a fotelekben foglalnak helyet. Háttérben a kivetítőn fényképek jelennek meg. Van színészek (Bakos-Kiss Ákos és Resetár Dániel) által előadott színdarabrészlet és vers, meghívott zenészek (Louisiana Double) által előadott megzenésített költemények, a sztárvendég sztárvendége (Gryllus Dániel), és persze Tarján Tamás is elemez egy kiválasztott versrészletet (Holtak a mosógépben).

Lackfi János a vendég, nemrég volt születésnapja, adódik is ezzel kapcsolatos kérdés, szokott-e verset ajándékozni. Ő a feleségéről beszél, hosszan, érzékletesen részletezve, milyenek is voltak ők ketten fiatalon, ismeretségük kezdetén, s hogy a bohém fiatalember hogyan próbálta meg egy vers segítségével meghódítani a világ dolgairól akkor még keveset tudó polgárlányt. Lackfi elbeszélése révén minden szenzációs anekdotává válik, még egy csendes és unalmas vasárnapi ebéd is, a közönség pedig vevő nagyon is vevő erre a stílusra. 

 

lackfi 1 vsz

 

A család végig központi téma a beszélgetés során, melynek célja közelebb hozni, privát oldalukról is megmutatni az alkotótevékenységük révén jól ismert költőket. Szó esik arról, milyen öt gyermek (egy fiú és négy lány) apja lenni, s hogy a gyerekek hogyan veszik ki a részüket édesapjuk munkájából, legyen szó akár egy évközi kreatív írás kurzusról vagy nyáron a kapolcsi Kaláka Versudvar programjain való aktív közreműködésről.

Említésre kerülnek Lackfi felmenői is, hiszen szülei is írók, költők, édesanyja Mezey Katalin, édesapja Oláh János. A műsorvezető kérdései a gyerekkorra fókuszálnak, arra, hogy milyen volt egy ilyen közegben felnőni. Lackfi többször kihangsúlyozza a beszélgetés során, hogy alkotni, irodalommal foglalkozni nem egy patetikus póz, nem sznob finomkodás, hanem folyamatos, magától értetődő hétköznapi munka. A fiatalkori cselgáncsedzéseihez hasonlítja, ahogyan újra és újra végre kell hajtani, be kell gyakorolni egy mozdulatsort. Beszél arról is, gyerekkorában sokan jártak hozzájuk irodalmárok, szülei kortársai és tanítványai is, de akkor is inkább gyakorlati dolgokról volt szó.

Lackfi édesapjával közös élmények közül nem szakmai dolgokat emel ki, hanem azt, amikor közösen kertészkedtek, házat újítottak, barkácsoltak, s mikor mintegy az évszázadok hagyományát követve az apa mozdulatait átvette, megtanulta a fiú. Úgy érzi, ő is tud valami hasonlót átadni a gyermekeinek, a szabadban eltöltött közös idő, akár sportolásról, akár ház körüli munkákról legyen szó, fontos számára.

Ugyancsak többször felbukkan az est során a motívum, hogy a közvélemény nehezen birkózik meg azzal a jelenséggel, hogy egy költő bizony élő, eleven figura, nem csak halála után válik művésszé, s hogy „nem minden verset ugyanaz a szakállas bácsi írt öngyilkossága előtt egy nappal.” Egy Kosztolányi-anekdota révén láthatjuk, ez nem csak korunk, nem a mostani irodalomtanítás problémája. S ha már tanítás: természetesen szó esik Lackfi egyetemi oktatói tevékenységéről és a sok meghívásról, a rendhagyó irodalomórákról, kreatív kurzusokról.     

 

lackfi 2 vsz

 

Az est végére aztán komolyabb, mélyebb értelmű témák is előtérbe kerülnek, a Prima Primissima Díj kapcsán Lackfi beszél a sikert követő depresszióról, hogy nem tudta, most innen hogyan tovább, ugyanakkor vallja, hogy az ilyen mélypontok is szükségeltetnek az emberi életben, hiszen ha valaki folyton örömtől kicsattanóan, ezer százalékon pörög, az nagyon gyanús.

Szó esik még a névváltoztatás körüli bonyodalmakról, a közös munkáról Lovasi Andrással, az éneklés újrakezdéséről, néhány eljövendő programról, sőt, még a csicsizacsiról is, mint a plázacica-nyelv egyik ékes példájáról. Zárlatként egy, a szerző által felolvasott vers (Csatakos rejtjelek), majd kis zene következik, hogy ilyen kedélyes hangulatban érjen véget a Versek szódával sorozat idei évadja.

 

A képeket Haraszti Ágnes készítette.

 


 

Főoldal

 

2014. május 27.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png