Szarka Károly
Kellenek-e az idézőjelek?
Muszáj-e idézőjeleket használnunk, ha bizonyos témákról beszélgetünk? „Zsidó” identitásképek a huszadik századi magyar irodalomban címmel jelentetett meg tanulmánykötetet az ELTE Eötvös Kiadó, amelynek kapcsán az FKSE Galériában Vári György beszélgetett a könyv szerkesztőivel és néhány szerzőjével.
Zsidó származásról, zsidó identitásról beszélni nehéz. A könyvbemutatón kiderül, hogy még nehezebb, mint gondolnánk. Tabunak számít, sokan fogalmaznak pontatlanul a témában, könnyű megsérteni a holokauszt túlélőit, áldozatainak hozzátartozóit és leszármazottait, és bárhogy is nyilvánulunk meg, könnyedén táplálhatjuk a szélsőségesen gondolkodók antiszemitizmusát. Még az „érintett” szóval is vigyázni kell, hiszen érintett lehet bárki, származástól függetlenül. Az ELTE Eötvös Kiadó többnyire szépirodalmi szövegek elemzésével közelít az igencsak kényes, ugyanakkor fontos problémakör vizsgálatához, az identitás kérdéséhez.
A bemutatót a József Attila Kör elnöke, Gaborják Ádám vezeti fel, Vári György kérdez, a könyv szerkesztői, Schein Gábor és Szűcs Teri, illetve néhány szerzője, K. Horváth Zsolt, Lengyel Imre Zsolt és Schiller Erzsébet válaszolnak. Bár a Rottenbiller utcai FKSE csupasz és romos kiállítóterménél léteznek kellemesebb helyek is, amelyek alkalmasak lennének egy könyvbemutató megtartására, ha túllépünk a helyszínválasztáson, a kissé nehézkesen induló és eleinte kevés konkrétumot tartalmazó beszélgetés szép számú közönsége hallhat jó néhány érdekességet is a kiadvánnyal kapcsolatban.
Gaborják Ádám, Vári György, Szűcs Teri
Az egyik szerkesztő, Schein Gábor elmondja például, hogy a tanulmányok egymástól függetlenül születtek, nem volt világos koncepció arra vonatkozóan, hogy kizárólag zsidó származású írók szövegeit tárgyalják-e, mégis valami ilyesmi lett az eredmény. Móricz ugyanis az egyetlen „nemzsidó”, akiről tanulmány született, ugyanakkor Schein megemlíti, hogy alig szerepelnek a könyvben határon túli irodalmárok, valamint „hiányzik” az antiszemita zsidókép, legalábbis ahhoz, hogy a könyv még több oldalról közelítsen az identitás kérdéséhez. A szabad témaválasztásnak köszönhetően ugyanakkor előkerültek második vonalbeli, vagy egyszerűen csak nem kanonizált írók, illetve eddig ismeretlen történetek, aminek a másik szerkesztő, Szűcs Teri kifejezetten örült.
Schein Gábor
K. Horváth Zsolt szerint éppen az identitás kérdését nem firtatják a tanulmányok, bár ezt gyakran a könyvben tárgyalt zsidó származású szerzők is megkerülik: a hagyománytagadás sokszor az avantgardista, liberális, baloldali attitűdből fakad. De nemcsak az identitás kérdése problémás, hanem a származásé is, például a vegyes házasságok, az eltérő asszimilációs fokok miatt. Tehát nemcsak azt nehéz megfogalmazni, hogy mi is az a zsidó identitás, hanem azt is, hogy tulajdonképpen mit jelent a zsidó származás – a kérdés problematikusságáról Schein többször is említést tesz.
K. Horváth Zsolt
Vári megkérdezi, hogy beszélhetünk-e zsidó irodalomtörténetről, illetve hogy a vizsgált életműveknek van-e valami specifikuma. Szűcs Teri úgy véli, hogy közös nevező nincs, a huszadik századi szerzők életművét boncolgatva nem derül ki, hogy „mi az a zsidó”, bár az előző gondolatmenetet folytatva Schiller Erzsébet hozzáteszi, hogy a tanulmányok szerzői sem keresték a választ erre a kérdésre. Lengyel Imre Zsolt viszont úgy látja, vannak, akiknek a téma bonyolultsága ellenére igenis létezik egyszerű válaszuk, ami viszont tovább árnyalja az amúgy is színes képet.
Schein szerint az író mellett a hagyomány és a társadalmi környezet is a tárgyalt szövegek szerzőjének tekinthető. Hogy miért nehéz még ezek ismeretében is konkrétumokról beszélni, arról K. Horváth Zsolt megjegyezi, hogy vizsgálni kell a szövegek mellett a fogalomtörténetet is: az „identitás” például egészen új fogalom, de a „holokauszt” szót is csak a hetvenes évektől kezdte használni a tudomány, előtte vészkorszakról beszéltek. Schiller Erzsébet azzal egészíti ki ezt a gondolatot, hogy az identitás kérdése fel sem merült, vagy legalábbis teljesen mást jelentett mondjuk a harmincas években, a zsidótörvények vagy a holokauszt előtt.
A beszélgetés végén szóba kerül, hogy egyáltalán indokolt-e, és ha igen, miért indokolt az idézőjelek használta. Schein ezzel kapcsolatosan egy anekdotát elevenít fel saját gyerekkorából: a nyolcvanas években egy segédmunkástól hallotta, hogy Kádár János zsidó. Az indoklás mindössze annyi volt, hogy ő a kommunista párt főtitkára… Ez a gondolkodás ma is jellemző, az interneten léteznek olyan szélsőjobboldali portálok, amelyek zsidónak vélt közéleti szereplőket listáznak, olyan személyeket is felsorolva, akik sem vallásukat, sem származásukat tekintve nem zsidók.
Közönségrészlet
Az ilyen és ehhez hasonló történetek magyarázzák tehát a szerkesztő kijelentését, miszerint zsidónak lenni társadalmi kategória, bárki lehet „zsidó”, akit a környezete annak tart. Ez pedig valóban indokolttá teheti az idézőjelet, még ha az ellene felhozott érvek is megállják a helyüket. Mert ha elég óvatosak és körültekintőek vagyunk, akár a „magyar” kifejezést is idézőjelbe tehetnénk – Schein szerint ezt a gyengébb idegzetűek kedvéért kerülték el a címadásnál. A kiadó egyébként szép gesztussal élve online is elérhetővé teszi a kiadványt, bárki olvashatja tehát, erősebb és gyengébb idegzetűek egyaránt.
Fotók: ELTE Eötvös Kiadó
