Szarka Károly
Író a purgatóriumban
Úgy hatott a magyar irodalomra, hogy közvetlen követői nem akadtak. Soha nem tartozott a fősodorba, mégis a huszadik század egyik legfontosabb prózaírója. Mészöly Miklósnak ez most a purgatóriumi időszaka, de talán nem felejtik majd el. Ebben bízik Mészáros Sándor, aki Németh Gábort és Szigeti Lászlót hívta egy beszélgetésre a Petőfi Irodalmi Múzeumba január 14-én 6 órától.
Mészáros Sándor célja egy szubjektív portré készítése. Szigeti Lászlót és Németh Gábort a Mészöllyel történt első és utolsó találkozásuk felelevenítésére kéri, keretbe foglalva az emlékezést. A többé-kevésbé (inkább többé, mint kevésbé) személyes jellegű történetek közben pedig valóban kezd kirajzolódni az a bizonyos szubjektív portré. Németh szerint Mészöly apafigura volt egy írógeneráció számára, amelynek tagjainál ő maga néhány évvel fiatalabb ugyan, de a hatás őt is elérte. Pedig a hetvenes évek közepén alig foglalkozott a kortárs magyar szerzőkkel – annyira up-to-date volt a műfordítószakma, hogy akár még egészen fiatal francia írók egészen friss könyveit is lehetett magyarul olvasni, ezért jobban figyelt a világirodalomra. Mígnem az Írók Boltjában bele nem lapozott az Alakulások című gyűjteménybe. A könyv legrövidebb szövegét, az Anakamphost választotta ki, hogy túl sok idejét ne rabolja el az olvasás. A választás tökéletesnek bizonyult, Mészöly írásai magával ragadták.
Németh Gábor
Magánemberként kiemeli nyitottságát és bátorságát, mondván, Mészöly valamikor úgy döntött, hogy nem fog félni. Mészáros is ugyanezt a bátorságot említi, amely az emberek iránti figyelemmel és kíváncsisággal párosult. Hogy a róla készülő képzeletbeli portré árnyaltabb legyen, Szigeti felhívja a figyelmet az író személyiségének egyik ellentmondására: bár írásaiban a legjobb megoldást kereste, a tökéletességre, a végső igazság kimondására törekedett, élete egyéb területein sokkal kisebbek voltak az igényei. Az étkezést tekintve például kevésbé érdekelte a minőség, akár a száraz kenyeret is megette avas szalonnával. A magánember bizonyos fokú puritánságát Németh a háborús generációk élményeire vezeti vissza: számukra bizonyos élethelyzetekben a túlélés volt a legfontosabb, a reflexek pedig megváltozott körülmények között is megmaradtak.
Mészöly hosszú élete és pályafutása során nem tudta megírni a nagy magyar háborús regényt. A humort sem tudta beemelni sem az írásaiba, sem a hétköznapjaiba. Hogy volt-e humora, arról megoszlanak a vélemények, de semmiképpen sem volt nagy nevettető, sőt Szigeti szerint halálosan komolyan vette az életet. Ezzel kapcsolatban hallunk egy anekdotát, amely Hrabal és Mészöly beszélgetését idézi fel: míg a magyar író irigyelte kollégája iróniáját, azt a képességét, amivel meg tudja nevettetni az embereket, addig a cseh – saját erényeit bagatellizálva – a melankóliát, a tragikum megragadását csodálta a mészölyi prózában. Érdekes a Havellel való találkozás története is. Ahogy Szigeti fogalmaz, bizonyos értelemben negyven évig börtönben éltek mindketten, ez az alapélmény mégsem tudta összekapcsolni őket, mint ahogy radikalizmusuk sem – két ennyire radikális elme ugyanis nem tud párbeszédet folytatni…
Szigeti László
Mészölynek meglehetősen összetett volt a viszonya az őt követő generációval is, az úgynevezett Péterekkel (Esterházy, Hajnóczy, Lengyel, Nádas) és kortársaikkal. Egyrészt kíváncsi volt rájuk, foglalkozott velük, biztatta és bírálta is őket, másrészt úgy befolyásolta ezt a nemzedéket, hogy annak tagjai végül teljesen más irányba indultak, még azok is, akikre emberileg és szakmailag nagy hatást gyakorolt. Letisztult nyelvezete nagyban eltért a magyar prózára korábban és később is jellemző „fecsegéstől”. Bár sokan tartják fontos írónak, ahogy Mészáros fogalmaz, nem lett sztár. Bizonyos körökben egy kicsit műveletlennek is tartották, és mire az irodalom felfedezte magának, a már emlegetett új generáció vette át a terepet. Németh szerint alkalmatlan volt az önmenedzselésre, Mészáros szerint ugyanakkor jókora sértődöttség is dolgozott benne mellőzése miatt.
Mészáros Sándor
Ami a közéleti szerepvállalást illeti, a rendszerváltás közeledtével a lelkesedés, utána az aktivitás jellemezte, bár csak néhány évig. Demokrata volt, aki Szigeti elmondása alapján a kollektív szabadságnál többre értékelte az egzisztenciális, individuális szabadságot. Utóbbi értékek azonban erősen marginalizálódtak a születő magyar demokráciában, és ez ugyanúgy zavarta, mint a közélet két táborra szakadása. Szó esik még a kifejezetten vonzónak tartott, Németh által egy nemes ragadozó madárhoz hasonlított Mészöly fizikai és szellemi leépüléséről, amelynek folyamata Szigeti szerint sokszor természetes velejárója az életnek. A zárógondolat a moderátoré: az író most éppen a purgatóriumban van, de talán évtizedek múltán sem felejtik majd el.
