Szarka Károly
Paradigma vagy paradogma
Kell-e általános és örök érvényű igazságokat kimondania a művészetnek? A hagyomány vagy a korszerűség a fontosabb? Létezik-e egyáltalán olyan, hogy posztmodern? Mostanában sokszor halljuk a paradigmaváltás kifejezést, de hogy megtudjuk, mit is jelent ez a szó, a paradigma fogalmával sem árt tisztában lennünk. A Magyar Művészeti Akadémia Paradigmák a művészetben címmel kétnapos konferenciát tartott az előkelő Benczúr Házban.
Mivel a Magyar Művészeti Akadémiáról van szó, egyáltalán nem meglepő, ha annak tagjai a nemzeti, konzervatív értékekre hívják fel elsősorban a figyelmet. Az viszont szülhet némi hiányérzetet, hogy komolyabb viták nélkül zajlik le a kétnapos, több művészeti ágra kiterjedő, kategorikus kijelentésekben is bővelkedő tanácskozás. A négy ülésszak elnökei Kodolányi Gyula költő, Olsvay Endre zeneszerző, Szemadám György festőművész és Ács Margit író. A többnyire papírról olvasott szövegek némelyike nehezebben befogadható, mások jobban megragadják a hallgatóság figyelmét, a szünetekben azonban minden alkalommal jólesik a kávé és a sütemény. De hiába van lehetőség a felfrissülésre, a tudósítónak nincs könnyű dolga.
Az első megszólaló az MMA főtitkára, Kucsera Tamás Gergely, aki előadása után rögtön a Parlamentbe igyekszik, távozása előtt azonban még a paradigma sokféleképpen értelmezhető fogalmát próbálja tisztázni, megemlítve a kifejezést először használó Arisztotelész nevét, és többször emlegetve egy jóval később élt filozófust, Thomas Kuhnt, valamint a kuhni tudományelméletet, a kuhni paradigmákat. A paradigma (minta) szó értelmezése nem egyszerű, a kifejezés a kánon, a filozófia, az ideológia, az elfogadott stílusok, irányzatok, módszerek, iskolák, egy adott generáció és a korszellem szinonimája is lehet, illetve ezen fogalmak összessége.
Tőzsér Árpád, Kodolányi Gyula, Voigt Vilmos, Kucsera Tamás Gergely
A művészeti ágazatok közül a legtöbb előadás az irodalommal foglalkozik, írók, költők, irodalomtörténészek, egyetemi tanárok szólalnak meg a témában. Voigt Vilmos a népköltészet paradigmájáról beszél, külföldről többek között a Grimm-fivérek, Puskin és James Joyce, a magyar irodalomból Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany, József Attila, Weöres Sándor és Juhász Ferenc nevét sorolva, tehát azokét, akik átvették és saját életművükbe beépítették a népköltészetet. Bár Erdélyi Jánosnak és pár generációval később Erdélyi Zsuzsannának jelentős mennyiségű népköltészeti gyűjtés köszönhető, a magyar népnek, a keltáktól vagy éppen a finnektől eltérően, nincs egy olyan nagy összefoglaló gyűjteménye, mint például távoli nyelvrokonainknak a Kalevala. Szimpatikus az elképzelés, miszerint a folklorizmus nem értékfogalom, tehát nem minden folklorizmus jó, ugyanakkor szitokszóként sem használandó.
Jánosi Zoltán próbálja lerombolni azt a sztereotípiát, miszerint a folklór alapú költészet a 19. századi állapotokat kívánja visszaállítani fehérre meszelt muskátlis házakkal és a bennük lakó boldog, tiszta, istenadta néppel, tulipános kiskerttel, vállán bóbitás galambbal sétálgató Rózsikával, subáján alvó juhásszal és pacsirták biztató énekével. Márkus Béla előadásában behozza a témák közé az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági és a kárpátaljai irodalmat. A tanácskozáson az egyes költők, a régi klasszikusok életművének megítélésében nincs mindig teljes egyetértés, Nagy László esetében például kissé eltérnek a vélemények: míg Nagy Gábor méltatja, Nyilasy Balázs nem tartja maradéktalanul hitelesnek, szemben például Dsida Jenővel. Az előadók többször említik Németh Lászlót és Illyés Gyulát, mint a népi irodalom jeles alkotóit, és elhangzik a megállapítás, hogy a posztmodern leépítette Illyés életművét.
Úgy tűnik egyébként, hogy a posztmodernnel, mint ma uralkodó stílusirányzattal az előadók közül többeknek is komoly problémája van. Falusi Márton például elmondja, hogy napjainkban a művészet nem határozza meg a kultúrát, a posztmodern szemléletmód pedig eleve lemond arról, hogy bármit is meghatározzon. Egy másik előadó, Tőzsér Árpád szerint Krasznahorkai László Sátántangója, Závada Pál Jadviga párnája, illetve Nádas Péter vagy Tar Sándor művei sokkal inkább realisták, mintsem posztmodernek, és felteszi a kérdést, hogy vajon Márton László Jakob Wunschwitze, Kukorelly Endre Romja és TündérVölgye, vagy Háy János Dzsigerdilenje mitől is lenne posztmodern. Tőzsér szerint, ha ezek a művek más korban születnek, a realizmus kategóriájába sorolhatnánk őket, továbbmenve pedig megemlíti még Esterházy Péter realista jelentésrétegekkel bíró Termelési regényét, Fuharosokját és Javított kiadását, valamint Parti Nagy Lajos úgynevezett szociális realizmusát. Szerinte a posztmodernt sokkal inkább nyelvkritikai irodalomnak nevezhetnénk, melynek előfutára Ottlik Géza és az Iskola a határon volt, illetve még korábban Kosztolányi. Az úttörőket a költészetben Tandori Dezső, a prózában Mészöly Miklós követte, de Esterházy tette iskolává a nyelvkritikai irodalmat a már említett Termelési-regénnyel, illetve a Bevezetés a szépirodalomba című művével. Az utánuk következők már csak klasszicizálták az ő értékeiket, azonban az előadó által ezüstperiódusnak nevezett nyolcvanas és kilencvenes évekre csak a paródia, az utánzás volt jellemző. Elhangzik, hogy a konzum-idióta, az ütődött, a dilettáns lett az idol, miközben felhígult, giccsé vált a múlt. Mindez akkor lett igazán problematikus, amikor tekintélyes irodalomtudósok, teoretikusok ideológiákat, kötelező kánonokat gyártottak a versek, novellák, regények mellé. Az új évezredről szólva Tőzsér kijelenti, hogy Kemény István Búcsúlevél című versével megjelent a hazával foglalkozó versek divatja is…
Érdekes András Sándor előadása, amelyben finomít bizonyos fogalmakat. Ilyen egyszerű, de gyakran félreértett fogalom a nép fogalma, amelyet a parasztsággal szoktak azonosítani, pedig a népnek a proletárság ugyanúgy része, mint ahogy a polgárság is az. Ezen a ponton érdemes elgondolkodni azon, hogy a magyar polgárvárosok jelentős része került Trianon után a határokon kívülre, ezeken a településeken pedig komoly hagyományokkal rendelkező, többgenerációs értelmiség élt. Az író elmondja, hogy a népi paradigmából keletkezett a nemzeti paradigma, a nemzeti viszont nem politikai, hanem kulturális fogalom, és mind a népi, mind a nemzeti nevezhető ugyan konzervatívnak, azonban maradinak semmiképpen.
Hallunk még néhány mondatot a nemzeti identitás fontosságáról, miközben megtudjuk a posztmodernről, hogy annak a fikció, a humor és az irónia mellett a pesszimizmus is fontos jellemzője. A posztmodernt ostorozó negatív állítások után üdítően hatnak az olyan kijelentések, mint Iancu Lauráé, miszerint nincs igazság, eszme, értékrend, hagyomány, világkép és stílus, csak ezek többes száma létezik (igazságok, eszmék, értékrendek, és így tovább). Ugyanakkor, a nép fogalmát leegyszerűsítve, ő is a ma már csak maradványaiban létező paraszti világhoz nyúl vissza, a sehol máshol meg nem szerezhető tudást, a kizárólag a népi hagyományból átvehető élettapasztalatot szembeállítva például az idegen kultúrák felé fordulással.
Másfelől közelít Andrásfalvy Bertalan, aki a szeretet fogalmát bontja ki, logikusan érvelve a szeretet fontossága mellett. A család és egyéb közösségek, egy-egy falu vagy város, tágabban szemlélve a nemzet iránti szeretet jelentőségéről beszél, kijelentve, hogy a szeretethiány szorongáshoz vezet, betegségek okozója. Ebből kiindulva nemcsak az egyén, hanem egy-egy közösség, egy-egy társadalmi osztály is el tud magányosodni. A nemzeti érzés viszont megnöveli az átlagéletkort, méghozzá öt évvel – ezt az amerikai japánok körében végzett vizsgálatból tudjuk meg… A hagyomány, a népművészet erkölcsi rendet fogalmaz meg Andrásfalvy szerint, ami pedig az egyén, és egyben a nemzet boldogságának záloga, hiába állítják ennek ellenkezőjét az úgynevezett liberálisok.
Jánosi Zoltán, Márkus Béla, Olsvay Endre, Falusi Márton, Andrásfalvy Bertalan
Utóbbi kijelentés valószínűleg nem segíti a világnézetek egymáshoz való közeledését, azokkal a megállapításokkal viszont nehéz vitatkozni, hogy a magyarság a szorongást, a depressziót tekintve maga mögé utasít más nemzeteket, a lelki problémákból adódó öngyilkosságok, daganatos, emésztőszervi, szív- és érrendszeri betegségek számadatai szikár tények. Hogy ezekre a bajokra a népi értékekhez való visszatérés jelentheti-e a gyógyírt, az semmiképpen sem elvetendő gondolat, a tradíciók szabadelvűséggel való szembeállításának jogosságát azonban bizonyára sokan vitatnák. Mint ahogy azt is, hogy a művészetnek örök igazságokat kellene kimondania, mert egyáltalán nem biztos, hogy a több száz évvel korábban megfogalmazott válaszok a megváltozott körülmények között feltett kérdésekre is választ adhatnak, jóllehet erre is van példa.
A konferencia során azért megkerülhetetlenné válnak a változások, hallunk róluk például a képzőművészet vizeire evezve: Balázs Sándor előadása az egyik, amely megfogalmazza, hogy az utóbbi száz évben sokkal több változás történt, mint előtte évszázadokig. Bár szövegében elsősorban Kondor Bélának a szocializmus éveiben paradigmává váló, a hatalmat kicselező grafikaművészetéről emlékezik meg, említést tesz az egyre nagyobb teret hódító internetes művészetekről, a pillanatnyi művészetekről is. Erre rímel Dvorszky Hedvig prezentációja, felhívva a figyelmet a megváltozott élethelyzetekben megszülető új művészi hozzáállásra. A 19. századra kialakuló kézműves iparművészet folytonossága az első világháborúval szakadt meg, az egyedi termék helyét a tömegáru vette át, a praktikusság, a gyakorlatiság, a gazdaságosság lettek a fő szempontok, napjainkban pedig a számítógép, az internet teszi még gyorsabbá a tervezést.
Szintén említést tesz a társadalmi változásoknak a művészetben való megjelenéséről Golda János: minden szép, ami funkcionális, illetve a forma követi a funkciót. Ez az elv nehéz helyzetbe hozta az építészeket, rontotta társadalmi megítélésüket. Salamin Ferenc sokszor emlegeti és sokszor idézi mesterét, Makovecz Imrét az „Ami megtörtént és ami megtörténhetett volna” gondolatkörében mozogva, kardcsörtetést, lovak vágtáját vizionálva. Fotókat vetít Tokaj-Hegyalja régi, lepusztult épületeiről, mellékutcai házacskáiról és elhanyagolt kúriáiról, amelyeket azonban dicséretes munkával felújítottak. Az az állítás, miszerint a korszerűségnél, a modernségnél fontosabb a hagyomány és a folytonosság, ismét egyike a vitathatóaknak, s amúgy nem is következik Salamin előadásából, szerinte ugyanis éppen az a jó, ha egymás mellett élnek a korok, és nem lehet megállapítani, hogy az épület mely része készült kétszáz, és melyik húsz évvel ezelőtt.
A zene vonalán Olsvay Endre gondolkodtat el bennünket arról, hogy a paradigma szó vajon nem tekinthető-e a divat eufemisztikus megfogalmazásának, aztán eljátszik a kifejezéssel, és figyelmeztet, hogy a paradigma soha ne váljon paradogmává. Filmes témában leginkább a dokumentumfilmek vannak terítéken, Szekfü András és Sárközy Réka ezekről tart izgalmas prezentációkat, többször utalva Sára Sándor vagy Schiffer Pál dokumentumfilmjeire, a befejezetlen múltra, a kibeszéletlen történetekre.
Közönség
Színházról csak egyetlen előadás szól, az viszont amilyen szokatlanul sodró lendületű, legalább annyira ellentmondásos, bár a hallgatóság körében nagy siker arat. Szigethy Gábor keményen nekimegy a kortárs színjátszás szinte teljes egészének, kijelentve róla, hogy az elmúlt harminc évben iszonyatos zuhanásban van. Az író-rendező az általa évente megtekintett százötvenből nem tudna tizenkét katartikus élményt adó előadást kiemelni. Míg a konferencia előadói sajnálkoztak amiatt, hogy a „nemzeti” szó szitokszó lett, Szigethy a „liberális” kifejezést használja hasonló minőségben, és bár teljes joggal tartja elavultnak a baloldali és jobboldali kategóriákat, a világ erkölcsi pusztulásáról beszélve, a kultúra és az értékrend rombolásáért a liberalizmust teszi felelőssé. Rosszul van például a káromkodástól. Történelmi párhuzamot is kapunk: az ötvenes, hatvanas évek diktatúráját hozza példaként, amikor kilátástalan helyzetben volt ugyan az ország, a színház mégis megadta a reményt, jelezte, hogy van kiút. Ezzel szemben ma (a végig ki nem ejtett nevű) Alföldi Róbert darabjában, a Danton halálában Robespierre idióta és merev, Danton pedig hedonista, iszik és káromkodik, tehát mindketten ellenszenvesek, egyikük példája sem követendő. Hiába hívja fel a darab a figyelmet bizonyos problémákra, megoldást nem kínál, értékeket nem mutat fel. Szigethy szerint ez nem művészet, hanem (nehezen megfejthető következtetéssel) politikai propaganda, és baromság, hogy a színháznak a valóságot kell ábrázolnia, ha pedig a valóság mocskos, neki is azzá kell válnia. A művészet dolga szerinte nem annak bemutatása, hogy milyen rossz és élhetetlen a világ, hanem az út kijelölése, amelyen el lehetne indulni…
