Szarka Károly
Információdömping a nemzetiségek konferenciáján
A cigányokról vagy a svábokról mindenki alkot magában egy képet, azt azonban kevesen tudják, hogy kik is azok a huculok vagy a bunyevácok. A Magyar Művészeti Akadémia A magyarországi nemzetiségek hagyományos kultúrája címmel tartott hiánypótló konferenciát november 14-15-én a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében.
Bármelyikünknek lehetnek bármilyen nemzetiségű felmenői, ezzel a gondolattal igyekszem a kéttucatnyi előadás egyetlen percéről sem lemaradni. A Magyar Művészeti Akadémia által szervezett konferencia nyitott ugyan, az ilyen programokon azonban jellemzően a téma kutatói vesznek részt, és csak kisebb számban a más területről érkező érdeklődők. Ettől függetlenül hasznos dolog a hazai nemzetiségek bemutatása, amelyekből Magyarországon törvényesen elismerve tizenhárom él (cigány, német, szlovák, román, horvát, szerb, ukrán, lengyel, bolgár, görög, ruszin, örmény, szlovén).
Nem is olyan régen ez a szám még tizenkét nemzeti és egy etnikai kisebbséget fedett le, ma már hivatalosan nem használják ezeket a kifejezéseket. A konferencián a tizenháromból tizenkettőről, az ukrán kivételével mindegyikről szól legalább egy-két előadás. Felmerülhet a kérdés, hogy mi a helyzet a zsidókkal: ők saját döntésükből kifolyólag nem tartoznak a hivatalosan elismert nemzetiségek közé. Az elismertek közül a legtöbben a cigányok vannak, őket a németek követik, de becsült létszámuk alapján dobogósok lehetnének a zsidók is, így talán helyet kaphattak volna a rendezvényen.
Ha már a számoknál tartunk, további érdekesség, hogy a hazánkban élő arabok vagy kínaiak is többen vannak, mint mondjuk a bolgárok vagy a görögök, előbbiek esetében viszont nem teljesül az a kritérium, hogy legalább száz éve itt élnének. A konferencia tehát a hivatalosan elismert csoportokra koncentrál, de így is a sokszínűség bemutatására törekszik. Az MMA elnöke, Fekete György a téma fontosságáról szólva megemlíti, hogy a hazai nemzetiségekre már csak azért is érdemes odafigyelni, mert más országokban éppen a magyarság él kisebbségben.
Fekete György
A hazai néprajzkutatás egyik legnagyobb szaktekintélye, Erdélyi Zsuzsanna, akinek beszédét felvételről halljuk, egy történetet mesél el: a békési románok körében végzett kutatásokat, amikor egy idős néni csodálkozva kérdezte tőle, hogy magyar létére miért érdeklik őt a románok hagyományai. Az ilyen kutatások célja Erdélyi szerint éppen az, hogy többé ne merüljön fel ilyen kérdés, a több száz éve egymás mellett élő nemzetiségek egymással való ismerkedése egymás elfogadását segítheti. Richter Pál, a Zenetudományi Intézet igazgatója, illetve Tari Lujza, az intézet főmunkatársa a zene oldaláról közelítik a témát, példaként említve a még sokszor szóba kerülő Vikár Bélát, Bartók Bélát és Kodály Zoltánt, akiknek több ezer népzenei gyűjtése között bőven találhatók szlovák, román és cigány dallamok is.
A távolmaradó Eperjessy Ernő konferenciára küldött írásában általánosságban foglalkozik a nemzetiségek kutatásával, a néprajzkutatás előfutáraival, az egyaránt szlovák felmenőkkel rendelkező Bél Mátyással, Tessedik Sámuellel és Csaplovics Jánossal indítva. Utóbbitól származik a „Magyarország Európa kicsinyben” kifejezés. A kutatásokhoz nagyban hozzájárult a Néprajzi Múzeum 1872-es megalapítása, háttérbe szorították viszont a világháborúk és a diktatúrák. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma részéről Paulik Antal tart előadást jelen kormány nemzetiségi politikájáról, előtérbe helyezve a szakemberhiánnyal küzdő nyelvoktatást, illetve az épített és szellemi örökség megóvását és dokumentálását, mint az identitás megőrzésének zálogait.
Az általános kérdésekről szóló előadások után következnek az egyes nemzetiségeket bemutató prezentációk. A magyarországi németségről a téma avatott szakértője, Manherz Károly germanista, az ELTE egykori dékánja, volt oktatási államtitkár is beszél.
Manherz Károly
Közismert, hogy Magyarország török-dúlta területeire nagy számban érkeztek németek, és még ma, a második világháború utáni sajnálatos kitelepítésük ellenére is az övék az egyik legnépesebb nemzetiség. Bár a különböző német csoportokat egységesen sváboknak nevezik, a németség származási helyét és nyelvjárásait tekintve sem egységes. A svábok mellett települtek ide szászok, frankok, bajorok, pfalziak, hesseniek, osztrákok, elsősorban a nyugati határszélre, Buda környékére, Tolnába és Baranyába, de még a keleti országrészben, Bácskában, Békésben vagy Szatmárban is élnek németajkúak. A szálakat a 17-18. századi érkezés után a 19. századi belső migráció is összekuszálta. Közvetlen kapcsolatban a német nyelvi tömbbel csak a nyugati határsávban élők maradtak, a távolabbra kerültek mintha más nyelvet beszélnének.
Daróczi Ágnes
A népzene felől közelítve mutatják be a témával foglalkozók a magyarországi románokat: a hagyományos román népzene, illetve a román karácsonyi és újévi énekek kerülnek terítékre. A cigányokkal egyetlen prezentáció foglalkozik csak. Daróczi Ágnes kisebbségkutatótól megtudjuk, hogy a cigány mitológiában a főisten két lánytestvére a szerencse és a szerencsétlenség úrnői, akik a napot és a holdat szülték. A főistennek van felesége és fia is, továbbá szerepelnek még a cigány mítoszokban gyermekijesztő lények, törpedémonok, halálszellemek, tüzes sasmadarak, fehér tündérek és erdei démonok. Elhangzik az a sajnálatos megállapítás, hogy a gazdag kultúra és a nagy létszám ellenére a cigányságnak nincs intézményrendszere, nincsenek múzeumai vagy színházai.
Bármennyire kisszámú csoport, az egyik legrégibb magyarországi nemzetiség az örményeké, akikről megtudjuk, hogy talán már a vándorlás idején csatlakoztak a magyarsághoz, de a középkorban már bizonyosan éltek itt. A török korban nagy számban érkeztek Erdélybe, és jellemzően kereskedelemmel foglalkoztak. Bár áttértek a katolikus hitre, és nyelvüket már kevesen beszélik, származástudatuk azonban még ma is megvan. Kereskedők voltak az ide érkező görögök is, akik Pesten, Kecskeméten, Miskolcon, Gyöngyösön, Tokajban és Egerben telepedtek meg. A görög-magyar kapcsolatok minden fellelhető írásos, tárgyi, építészeti emlékét fáradhatatlanul kutató Diószegi György lelkes, Farkasházy Tivadar Heti Hetes-béli történeteit megszégyenítő terjedelmű előadása zárja a konferencia első napját.
A második nap teljes egészében a szláv népek seregszemléje. Külföldön járva jómagam is tapasztaltam már, hogy csehek és szlovákok, lengyelek és ukránok milyen könnyedén megértik egymást a közös szókincsnek köszönhetően. Az egyik életmentő kávészünetben el is hangzik a megállapítást, hogy az egyes szláv nyelvek akár egy nagy közös nyelv dialektusainak is tekinthetők, avagy aki egyetlen szláv nyelvet beszél, az beszéli mindet.
Az előadásokban a dél-dunántúli szerbek mára kihalófélben lévő vallási szokásairól, a bánáti szerbek Bartók által is kutatott népzenéjéről, illetve a Győr-Moson-Sopron és Vas megyében élő, úgynevezett gradistyei horvátok népköltészetéről is szó esik. Végh Andor azonban még kollégáinál is konkrétabb témával, a dél-dunántúli horvátok népzenéjében előforduló dudatípusokkal foglalkozik, ami egészen egyedülálló kutatási terület, bár az utca embere számára még az sem világos, hogy a horvát nemzeten belüli népcsoportként nálunk is élnek bunyevácok és sokácok, akiknek nemhogy a nyelvjárásáról vagy a népzenéjéről, de valószínűleg a létezéséről sem sokan tudnak…
Végh Andor
Az elsősorban Mosonmagyaróvár, Szombathely és Szentgotthárd környékén letelepedett szlovének háborúellenes és vallásos népköltészetének, mondáinak és népmeséinek ismertetése mellett a népdaléneklés szokásának nehezen megállítható kihalásáról is megemlékezünk: korábban a gyerekek az idősebb családtagoktól tanultak énekelni munka közben, napjainkban a közösségi terek eltűnésével jellemzően csak idősebbekből álló csoportok lépnek fel szlovén népdalokkal turisztikai különlegességként.
A nagyszámú szlovák nemzetiségről a pilisi falvak példájából kiindulva kapunk képet. A szlovákok több szakaszban, de főleg a török kor után, a munkaerőhiány enyhítésére érkeztek Magyarországra. Ma már csak az idősebbek látogatnak miséket, énekelnek és imádkoznak szlovákul. A ruszinoké velük ellentétben egy kevésbé ismert közösség, a konferencián viszont három előadás is velük foglalkozik. Míg nálunk hivatalosan létező nemzetiség, addig a jelentősebbnek mondható előfordulási területükön, Ukrajnában államilag nem ismerik el őket. Többnyire asszimilálódtak, nyelvüket és vallásukat elveszítve kevesen őrzik hagyományaikat. Felmerül, hogy a ruszin nemzeten belül léteznek lemkó, bojkó és hucul népcsoportok, az előadók azonban nem tartják szerencsésnek ezt a felosztást.
A magyarországi lengyelekről szóló egyik előadás Derenk község egykori lengyel lakossága körében végzett kutatásokról számol be – a településen régóta élő lengyeleknek azért kellett távozniuk onnan, mert ott Horthy részére kellett vadásztanyát kialakítani… A ruszinokhoz és a lengyelekhez hasonlóan kisszámú és hiányos intézményrendszerrel rendelkező hazai bolgárokat is két prezentáció mutatja be, az elsősorban vendégmunkásként érkező, sokáig ingázó, és eleinte csak férfiakból álló bolgárkertész közösségek egykori életébe betekintést adva.
Aki kitartóan végighallgatja a konferencia két napjának több mint kéttucatnyi előadását, amelyek próbára teszik a hallgatóság türelmét, gyakran monoton, bár néha zenével oldott felolvasással, és szinte minden esetben jelentősen túllépve a huszonöt perces időkorlátot, rengeteg érdekességet tudhat meg, sok-sok új információval gazdagodhat. Bár a hivatalos adatok szerint a magyar össznépességnek mindössze hat százaléka kötődik valamely csoporthoz, elég csak megnézni magyarosított vagy idegen hangzású vezetékneveinket, esetleg három-négy emberöltőt visszatekinteni a családfáinkon, és rögtön látható, hogy mindenkinek van köze legalább egy-két nemzetiséghez. Ezt persze tudjuk, de bőséges, nehezen befogadható információdömpingjével, és az emellett meglévő hiányosságaival együtt sem haszontalan az MMA nemzetiségi hagyományokat bemutató kezdeményezése.
