Márkus Béla, Szilágyi István és Fekete Vince
Szarka Károly
Dolgozik-e az író?
Azok az írók, akik viszonylag ritkán publikálnak, és nem jelentkeznek évente új könyvvel, könnyen kieshetnek az olvasóközönség látóteréből. Ilyen író Szilágyi István is, ugyanakkor olvasói és kollégái is elismerik, bizonyíték erre többek között a telt házas születésnapi köszöntő a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol gondolkodhattunk többek között arról is, dolgozik-e valójában egy író.
Szilágyi István betöltötte hetvenötödik évét, születésnapja alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Magyar Művészeti Akadémia és a Digitális Irodalmi Akadémia közösen szervezett köszöntő estet. Sikerül időben érkeznem, hogy helyet foglaljak – nagy érdeklődés kíséri az eseményt, még ha az amúgy Kossuth-díjas író nincs is annyira szem előtt, mint más, hasonlóan elismert, Magyarországon élő kortársai.
Az est folyamán többször is zenélő Kiss Gy. László tárogató-játéka, illetve Fekete Vince költő felkonferálása nyitja az estet, majd az ünnepelttel egyidős Ágh István író köszönti és méltatja barátját. A PIM főigazgatójának, E. Csorba Csillának levelét a múzeum főmunkatársa, Bánki Zsolt olvassa fel, Áder János köztársasági elnök üzenetét pedig Bács Ferenc színművész, végül Szentmártoni János költő, a Magyar Írószövetség elnöke mond köszöntőt.
A beszédek kiemelik Szilágyi írásainak összetettségét, mondanivalójuk fontosságát. A száraz életrajzi adatok az ő esetében valóban szárazak lennének, ha nem egészülnének ki bizonyos háttér-információkkal. Hiába született például Kolozsváron, gyerekkorának jelentős részét Zilahon töltötte, ilyen értelemben nemcsak erdélyi, hanem partiumi kötődésű is. És hiába szerzett jogi diplomát, ha nem dolgozott és nem is akart azon a területen dolgozni.
Szilágyi István
Visszatérő eleme a felolvasott köszöntőknek, E. Csorba Csilla és Szentmártoni János szövegében is megjelenik, hogy Szilágyi nem azt írja le, amiben biztos, hanem azt, amit nem tud, ami benne is kérdésként merül fel. Nagy igazságokat kinyilatkoztató író helyett tehát olyannak tartja magát, aki folyton az őt és másokat is foglalkoztató kérdésekre keres válaszokat.
A köszöntők elhangzása után következik az est kötetlenebb része, amelyben Márkus Béla irodalomtörténész és a már említett Fekete Vince faggatja az ünnepelt írót. Elsőként arról, vajon igaz-e Pista bácsi korábbi kijelentése, miszerint húsz-huszonöt éves koráig mindent átélt már, amit át lehetett. Megnyugszom, amikor azt hallom, hogy nem igaz, tehát huszonöt felett is van élet – a teremben ülők legnagyobb része ránézésre mégiscsak elmúlt már annyi, engem is beleértve.
Szilágyi mindenesetre valóban átesett olyan traumákon, mint az árvaság, és a jogi diploma megszerzése előtt nemcsak belekóstolt a fizikai munkába, hanem évekig azzal kereste a kenyerét. Az egyetemi évek alatt már tudta, hogy nem fog a jogi pályán maradni, mégis jeles eredménnyel végzett. Aztán ötven éven át dolgozott szerkesztőként az Utunk, illetve a Helikon folyóiratnál (utóbbinak alapító főszerkesztője), de mint megjegyzi, hogy az író nem igazán dolgozik, a szerkesztő pedig még kevésbé…
Hallottunk már ilyet, tehát nem is maga a kijelentés furcsa, hanem az, hogy éppen egy írótól származik. Bár a társadalmilag elfogadott munkadefiníciókba általában nem tartozik bele semmiféle olyan tevékenység, amit szívesen csinál az ember, egy kétkezi melós vagy éppen egy jogász szemszögéből írónak lenni inkább afféle érdekes hobbi, Pista bácsi pedig maradhatott volna szorgalmas munkás vagy lehetett volna elismert jogász.
Ehelyett azonban megírt néhány regényt és novelláskötetet, valóban nem sokat, de könyvei, főleg az 1975-ös Kő hull apadó kútba, illetve a 2001-es Hollóidő a kritikusok és az olvasók körében is népszerű. A beszélgetés fonalát egyébként egy-egy novella szakítja meg, amelyeket hol Bács Ferenc vagy Kakucs Ágnes, hol maga a szerző olvas fel, így kaphatunk egy kisebb adagot az író választékosan fogalmazva elmesélt történeteiből.
Bács Ferenc
A beszélgetés további részéből kiderül még, hogy Szilágyi ma már csak Kolozsváron tudja elképzelni az életét, bár Zilahon nőtt fel, és Budapest is vonzza. A fiatal magyar íróknak, elsősorban a Romániában élőknek mindig azt javasolja, hogy töltsenek egy kis időt Kolozsváron, ott próbáljanak meg íróvá válni, mert egy ekkora kaliberű szellemi műhelyben soha nincs egyetlen kiemelkedő író, mindig meg kell küzdeni a vetélytársakkal.
Szóba jön, hogy Szilágyit nem sikerült beszervezni a diktatúra idején, ezért azonban vállalnia kellett, hogy magát és családját is veszélyeknek teszi ki. Napjaink közéleti problémáinál, illetve a politikánál szerencsére nem időzünk sokat, Szilágyi említ ugyan bizonyos hazugságokat a közelmúltból, de érzi, hogy nincs idő mélyebben elemezni ezeket.
A magyarországi, illetve a romániai magyar irodalmat nem különíti el egymástól, számára egyetlen magyar irodalom létezik, függetlenül attól, hogy az író Budapesten, Kolozsváron, vagy éppen Rodostón alkot. A szünet nélkül is hosszúra, két és fél órásra nyúló est egy Magyarországon is gyakran és hasonlóképpen megfogalmazott gondolattal zárul: Romániában maradni éppen olyan nehéz volt, mint amilyen nehéz lett volna eljönni onnan.
