Fodor György
HáCsé
Hartay Csaba-est
Békéscsabai Jókai Színház, Jókai Szalon
2013. október 14. – 18.00
Amikor a kezembe kapom Karinthyt, mindig meglep a zsenialitása, ezért még azon sem rökönyödöm meg, amikor Petőfihez csak ennyit biggyeszt: a Petőfi. Én sem tehetek mást, mert két, Békés megyében közismert karakter szócsatájának lehettem fül- és szemtanúja. Karinthy után szabadon: HáCsé, azaz Hartay Csaba, aki regényélményei alapján egykor a helyi „vagány” csávó is lehetett szűkebb hazájában, aki az egyetlen olyan kortárs a magyar irodalmi életben, aki vitathatatlan szerzői kvalitásai mellett Aranykalászos gazda lett, és KL, azaz Kiss László, aki prózaíró moderátor-literátor. Barátok, műveltek, pörgősek, őszinték, hitelesek.
Az est (a megelőző videointerjút követően) rögtön felolvasással kezdődik. Szokatlan, színpadias kezdet, de hatásos. Fiatalos lendülettel hangzik el a Háló és a Megmaradt című vers. Az előbbi végén eltűnődöm („És van a pókember.”), majd az est vége felé eszembe jut, hogy mégis van értelme ennek a csattanós zárásnak, hiszen a szövegháló közben kibontja önmagát, ha látszólag nincs is alapmotívum-rendszer, amely mentén a beszélgetés váza megalkotható.
Kiss László szokásához híven felállva kezdi a megszólalást, ezzel megtisztelve az ismét csak szűkösen megfért hallgatóságot és a vendéget is, akivel ugyan már sokszor elmélkedett hivatalos (Hartay-kötetbemutatók, Bárka-díj) és baráti körülmények között, de ezt még egyszer sem tette a Jókai Szalonban. Legutóbb 2012-ben beszélgettek kötetről, A jövő régészeiről.
Hartay Csaba A jövő régészeiből olvas fel
Elérkezett az idő, hogy az idei, Lerepül a hülye fejetek regényről is beszélgessenek. Az apropó most valóban kínálkozott, hiszen Hartayt mindenki elsősorban költőnek ismerte, hacsak nem követte blogját, vagy a Librarius könyvek sorozatajánlóját, ahol korábban már megvételre/elővételre ajánlották a regényt (ahogy a Nyugat idejében – és talán ez egy új könyvpiaci irány lehet). Kiss László ajánlószövege már a hátsó borítón fehérlik: „Shado és csapata. Lakótelep, holtág, kollégium – bandázás a gyermekkori tájban. Ha tényleg van olyan, akkor nemzedéki regény. Durr, egy pofon.” Most is rákérdez: tényleg nemzedék-, ill. generációs regény, a rendszerváltás, a ’90-es évek kultuszának romantikája munkál-e benne? 13 év (1987-2000), a felnőtté érlelődés korszaka, miközben a történetfűzés, a szerkezet inkább asszociációhullám, mint tudatos mnemotechnika. Maga a megírás 2008 decemberében kezdődött el Podmaniczky Szilárd kérésére, aki bízott abban, hogy Hartay Csaba prózát is tud írni. Könyvszerkesztőként (Podmaniczky Művészeti Alapítvány) is jól érezte meg, hogy alapvető irodalmi tehetség lapul ebben a szarvasi fiúban, akit az EFOTT-ok mellett azért a szarvasi-szeghalmi alma mater is érlelt. Regénye eredetileg részletekben jelent meg a Librarius online oldalán. Hogy a történetek nagyepikai alkotássá állnak össze, senki sem gondolta, hiszen a kerettörténeten kívül semmi nem utalt arra, hogy a szálak lineárisan, egy előre kigondolt ívben követnék egymást. A címadás is esetleges, de éppen ezért többféleképpen értelmezhető. Kiss Lászlóból kibújik a tanár, amikor arra tesz kísérletet, hogy a címet egy pedagógus szájába adja, de Hartay rögtön elárulja, hogy ezek a szavak egy Pásztor (a regényben: Vándor) nevű szereplő bombagyártásakor hangzottak el. Sokszor érezhetjük olvasás közben, hogy na, most elkapják ezeket a vásott kölyköket, de kiderül: „arra azért mindig vigyáztunk, hogy a rendőrség ne csengessen be hozzánk”.
Értő tekintetek
A ’90-es évek bandázása tulajdonképpen semmiféle kultuszhoz nem köthető, mert valójában minden embernek megvan a saját fény-, ill. fiatalkora. A ’90-es évek nem önmagukban fontosak, hanem mert az az epocha egy bizonyos generációnak a gyerekkora volt! Ahol ugyanúgy káromkodtak, szocializálódtak, lógtak, tanultak vagy éppen szerettek, ahogy ma. Talán éppen ebben rejlik Hartay titka: nincsenek sablonok, nincs pusztaromantika, mindenki úgy beszél, cselekszik, ahogy valójában, reálisan, keményen, komolyan. A káromkodásoknak mindig megvan a helye, és szerencsére a vulgaritások remek ütemben követik egymást, nem elhajolva a bosszantó obszcén felé. Kiss László szerint ezek a „felügyelet nélküli szövegek” a szabadságot és a hitelességet erősítik.
Kiss, Hartay, Nyúlzug...
Az írások stílusa kötetlen, nem művi, gyakorlatilag kevés bennük a leírás, a világ megismerése a szereplői dialógusokból bontakozik ki, ahogyan a valóság racionalitása is a párbeszéd kereteiben működik. Nincs benne sehol nyíltan, hogy életrajz, és Szarvason kívül nem is igazán ismerhetik a szereplőket, akik pedig ott voltak az első bemutatón, és maguk olvastak fel magukról. Mintha munkálna benne, bennünk egy kollektív tudat, talán ezért sem tud róla, róluk a szerző nem többes szám első személyben beszélni. Még nem tudta eltávolítani magától a narrációt. Él a korszak, élnek az emlékek, élnek a szereplők (Shado, Vándor, Zola, Laca stb. – „mindenkit nem tudtam beleírni”), ez az igazi élő irodalom. Attól pedig még igazabb lesz, hogy semmi sem kényszeríti az írót arra, hogy írjon. Az írás hobbi, nem kényszer, nem klasszikus értelemben vett munka, nem megélhetési forrás, sokan gyakran nem is tudják, hogy Hartay írással is foglalkozik. Még egykori tanárait is meglepte, hogy immár többkötetes szerző. Kutas tanár úr például azt hitte anno, hogy a saját verseinek bemutatása helyett másoláson kapta nebulóját. A valódi, élő mentor Sárándi József volt, mellette a legendás elődök Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Petri, a szűkebb régióból Ladányi Mihály. Kezdetben rengeteg kritika is érte Hartayt szókimondása, szigorú, vidékies lírája miatt, de idővel megtanulta ezeket elfogadni, az igaztalanokat kezelni, kialakult egyfajta öncenzúra, amelynek hála, mára tudatosabban, nyomdakészebben ír.
Itt ugyan még csak gyülekezik a közönség, de már kevés a hely
Ennek ellenére mindig meg tudok lepődni közvetlen stílusán. Újra és újra össze kell raknom, hogy az az ember, aki olyat mond egykori gimnazista osztálytársáról, aki Máltáról írta meg észrevételeit a regény kapcsán, hogy „mi még a cigimárkákat betűztük, de ő már olvasott”, vagy az a fickó, aki nemes egyszerűséggel talál ki neveket, amikor a barátjának a thaiföldi kedvese nem tudja kimondani babaringatás közben azt a nevet, hogy Zádor (ld. Shado), és az az ember, aki kisfiús arccal, de vérkomolyan, mindemellett természetesen nyilatkozik az élet árnyas oldalairól is, ugyanaz az ember: Hartay Csaba, a szarvasi bukolosz.
Hartay Csaba, egy olvasójával
A fotókat Ignácz Bence készítette.
A rendezvényről további fotók: a Bárkaonline Facebook-oldalán: https://www.facebook.com/Barkaonline
