Háromszor a gyulai vár ostromáról
A Várszínház nyári évadának egyik legizgalmasabb pillanatához érkeztünk augusztus 2-án: a színház ezen a napon mutatta be az ötvenedik évad alkalmából kiírt drámapályázat győztes darabját, Zalán Tibor A fáklya kialszik című művét. Régóta érlelődött már a gondolat, hogy a színház írat egy drámát a vár 1566-os ostromáról. A kerek évforduló elhozta a remek alkalmat. A színháztörténet históriája számon tart egy korábbi próbálkozást: 1979-ben Nemeskürty István Szépének a gyulai vitézekről című drámáját mutatták be. Úgy emlékszem, a kicsit nehézkesen gördülő darabot Verebes István néhány kupléval „feldobta”. Az elképesztő előadás egyik dalából két sor ma is a fülemben cseng: „Majd megmondja a szultán, kalifa / Emberárban mi a tarifa:”
A hajdani kísérletet fedje homály, most egészen másról volt szó. A meghívásos pályázat szerzőinek – Zalán Tibornak, Nagy Andrásnak, Wodianer-Nemessuri Zoltánnak – az 1566-os ostromot és Kerecsényi László személyes drámáját kellett színpadra vinni. Minden tekintetben különleges feladat: a magyarországi végvári harcok során Gyula volt az a vár, amelyet védői leghosszabb ideig tartottak – de azután feladták, s a kivonuló védőket a törökök megölték vagy elfogták. A várkapitányt a törökök kivégezték, a krónikaírók – s nyomukban történészek is – a vár feladása miatt mégis gyávának, sőt árulónak minősítették. A tartalmi kérdések mellett izgalmas írói feladat lehet egy drámát úgy megkonstruálni, hogy azt évszázadokkal az ihlető események után ugyanazon a helyszínen játsszák el. S önmagában történelmi drámát írni sem könnyű, hiszen ez a drámafajta inkább a XIX–XX. század műfaja volt. A meghívott írók alapvetően eltérő közelítést választottak. A pályázatot elbíráló zsűri és a döntés kockázatát ténylegesen viselő színházigazgató, Gedeon József, Zalán Tibor A fáklya kialszik című drámáját választotta, s ezt a művet mutatták be a várszínpadon. Szerencsére felolvasó színházi produkcióban a másik két darabot is láthattuk.
Zalán Tibor, a nyertes dráma szerzője
Zalán Tibor nem mesél, nem a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek dialógus drámáit követve ütközteti az érveket, hanem egy eleven, robusztus várkapitányt állít a játék középpontjába. A Mihályfi Balázs által alakított Kerecsényiről nem társai mondják el, hogy kegyetlen volt a jobbágyaihoz, a törökökhöz – eljátssza ezt ő maga. Például a második jelenetben, amikor egy fiatal török foglyot (Hunyadi Máté) céltáblának használva a fiát (Dósa Mátyás) tanítja nyíllal célba lőni. Hogy fia is jó katona legyen, s hogy a török fogoly megtanulja „milyen a szenvedés egy idegen országban, ahol semmi jogotok basáskodni”. S hogy a nevelés teljes körű legyen, azt is gyorsan elmondja fiának, mi is így ordítanánk az ő váraikban. A történet kezdőpontja után nyomban láthatjuk Kerecsényi életének utolsó jelenetét is: a hajdan fiát nyilazni tanító várkapitányt nándorfehérvári fogolyként egykori áldozatának apja (Gáspár Tibor) öleti meg. Két katonája egyszerűen megfojtja.
Csiszár Imre rendező a második-harmadik jelenet naturális kegyetlenségével megmutatta a kort, az események hátterét, s innentől valamelyest változik a játék stílusa. A vár adta keretekbe remekül beleillesztett játéktéren mindig Kerecsényi áll a középpontban, még akkor is, ha éppen nincs jelen – hiszen a török fővezér sátrában is jószerivel csak róla esik szó. Szlávik István a várfalakhoz szervesen illő és jól működő díszleteket épített. A várbelső a díszlet fordításával azonnal átalakul török sátorrá vagy Kerecsényi szobájává. A díszletekhez hasonlóan sikerültek Szakács Györgyi jelmezei.
Az egymást követő jelenetekből kibomlik az ostrom menete, a vár helyzete, s mind jobban megismerjük Kerecsényit. Tisztjeivel (Sztarenki Pál, Baj László, Jakab Tamás) folytatott vitái az eszközökben nagyon nem válogató birtokszerző végvári kapitányt állítják elénk. Cselédlány szeretője (Szilágyi Csenge) társaságában a minden pillanatában dominálni akaró férfit látjuk. Remekül sikerült jelenet, amikor a szeretőjének felolvasott levelet a feleség (Igó Éva) fejezi be.
Mellesleg nem éppen hízelgő tulajdonságok villannak fel. Zalán Kerecsényije egyesíti magában a kor egyik tipikus figuráját: a vitézsége és politikai ügyessége, olykor gátlástalansága által egy nemzedék alatt báróvá és nagybirtokossá emelkedett köznemest. Sok taszító tulajdonsága van ennek a típusnak, ám – s ez Zalán Tibor sikerének egyik titka –, miközben kibomlik előttünk a húsvér ember karaktere, a szerző három-négy hétköznapinak induló helyzetben elmondatja vele azokat a kulcsmondatokat, amelyekből kiderül, mi is számára a haza, mi az, amit Gyula falai között védeni kell. Hiteles mondatok arról, hogy miért vállalta Gyulát, amikor ezt a lépést sokan öngyilkosságnak gondolták.
A végkifejlet felé haladva Csiszár Imre egyidejű jelenetekkel gördíti a cselekmény középpontjába a török–magyar tárgyalásokat. Az ostromló Pertaf pasát alakító Balikó Tamás és Réz aga szerepében Borovics Tamás igazán sokat hozzátett az előadáshoz.
A címadó metaforát szerző és rendező a záró jelenetben oldotta fel: a várból utolsónak távozó Kerecsényi a számára fontos neveket – köztük a maga és Gyula nevét – sorolva egymás után oltotta el a fáklyákat. Némi töprengés után, kérdő hangsúllyal ejtve a Magyarország szót, egyet égve hagyott…
Távolról se hibátlan előadás volt, akadtak dramaturgiailag kérdéses pontok is. Például a kezdeti nyilazásból eredő bosszúsorozatban feltűnő török lány, aki ráadásul a pasa leánya (Danis Lídia), nehezen képzelhető el ebben a helyzetben. S más kérdéseket is lehetne sorolni, de mindezzel együtt is a közönség által szeretett, sikeres előadást és jó színészi játékot láttunk.
A következő napon Wodianer-Nemessuri Zoltán Kegyelem című darabjának felolvasó színházi előadása következett a várborozóban. Őze Áron rendezésében Auksz Éva, Fillár István, Rancsó Dezső, Sipos Imre, Szűcs Sándor és a rendező olvasta fel a dráma szövegét. A mindhárom produkcióban szereplő Kátai Zoltán lantjátéka tagolta a darabot. Ezúttal egy lineárisan szerkesztett, kiegyensúlyozott művelődéstörténeti körkép elevenedett meg a szemünk előtt. A dialógusokból az ostrom teljes története kibontakozott, éppúgy, mint az álláspontok és a különböző értelmezési lehetőségek. A várvédő tisztek mellett az ágyúöntő és építő mesteremberek is megszólalnak. A középpontba a vár feladásának, illetve a végsőkig való tartásának morális kérdése került. A szerző a tisztek közül kiemel egy valóságos személyről mintázott szereplőt, aki a végsőkig való ellenállást testesíti meg. A német parancsnok előtt ő ad erkölcsi elégtételt legnagyobb ellenfelének, Kerecsényinek, hogy azután indulattól és az „egyedül vagyunk” gondolatától gyötörve, de egyben megerősödve is, elinduljon Erdély felé.
Wodianer-Nemessuri Zoltán darabjának erényeit éppen a nagyon jól felépített felolvasó színházi előadás emelte ki. A színészek szép, hatásos és botlás nélküli felolvasása kiemelte a darab nyelvének enyhén archaizáló szépségét. A nagyszínpadon nehezebb lett volna a rendező dolga, mert a helyenként adomákra is időt szakító szöveget csak ritkán szakította meg egy-egy olyan, színpadon megjeleníthető akció, mint az, hogy „pereg a vakolat”. A dráma szövegének részét képezik Falusi Márton versei, az utóbbiakból Kátai Zoltán előadásában csak jelzésképpen hallottunk egy-két sort.
A harmadik nap Őze Áron ezúttal is jól felkészített és koncentrált társulata Nagy András Véghely című darabját olvasta fel. Nagy András, akinek Gyulán korábban mutatták már be történeti drámáját, az előzőekhez képest új közelítéssel állította elénk az ostromot és a főhőst. Ez az előadás a hely és a megidézett esemény menetéhez illően kimondottan akciódúsan indulhatott volna a várszínpadon. A most csak felolvasott nyitóképek Sík Ferenc hajdani lobogó tüzeit és hangeffektusait juttatták eszembe. Ám aztán ebben a darabban is a dialógusok következnek, azzal a különbséggel, hogy nagyon hamar felbukkan a groteszk irónia. Az elszánt védők és a túlélni akaró józanok között itt már az első jelenetekben előlép egy hajdani hős, akinek a harcok közepette elborult az elméje. Az ő szavai a groteszk látásmódot kezdettől belecsempészik a szövegbe. Az irónia egyébként is ebben a darabban van legerősebben jelen. Mindegyik színész jól élt a szöveg adta humor lehetőségeivel, Rancsó József talán még az átlagosnál is jobban.
A többi szerzőhöz hasonlóan Nagy András is fontos szerepet ad egy nőalaknak, ő Kerecsényi feleségét csempészi be a várba. Ebben az interpretációban a feleség, Frangepán Klára terhessége fordítja meg a várkapitány álláspontját. Nem egyszerű történet, elég, ha azt elmondom, hogy Klára a kivonuláskor nem a többiekkel távozik, hanem az égbe emelkedik. A hagyományos minta szerint induló darab e jelenettel fordul egyértelműen az abszurd irányába, hogy azután a második, Kerecsényi nándorfehérvári fogságának utolsó napján játszódó rész már a politikai játszmák és az emlékezet manipulálásának világába vigyen el bennünket.
A három előadás együtt különösen értékes produkciója a Várszínház idei évadjának. Az ostromról szóló darabbal a színház a félszázados évfordulón felújított egy korábbi hagyományt: a történeti drámák előadásának hagyományát. Természetesen a maitól politikailag lényegesen különböző kor volt az, amikor a Várszínházban évről évre történelmi darabokat játszottak. A közönség mindenesetre nagy érdeklődéssel, s talán nem túlzás azt mondani, szeretettel fogadta ezt a kísérletet. S jól is van ez így: a Shakespeare Fesztivál a világ, a lélek legtávoli vidékeire is elvisz bennünket – nem jár kevesebb szellemi izgalommal a számunkra legotthonosabb lokális világ egy-egy történetének színpadra állítása sem.
Az előadásokról készült fotók Kiss Zoltán munkái.
Erdész Ádám
„…ami Gyulán történik, annak világraszóló jelentősége van”
Nemrég ült el a taps a Vahtangov Színház művészeinek utolsó meghajlása után, mégis oly távolinak érezzük már a Shakespeare Fesztivál előadásait. Merthogy a Gyulai Várszínházban a fesztivál lezárulása óta annyi minden történt: egyik nap Nádasdy Ádám még mint Shakespeare-fordító beszélgetett Elek Tiborral, másnap már – a nyári évad második részének nyitóprogramjában – a Humorfesztivál írói között lépett fel. A Humorfesztivál rutinos szereplői tudják, a színpadon nem elég a jó szöveg, azt elő is kell adni. A közönség szívéhez ezúttal is azok találták meg leghamarabb a kulcsot, akik nem csak a billentyűzet, hanem a mikrofon előtt is otthonosak. Székely Csaba Anyám tyúkja interpretációi például frenetikus sikert arattak.
Utána a zene következett: Gyulán nem is lenne teljes az évad Erkel-opera nélkül, ezúttal a Hunyadi László volt soron. Majd jött a jazz- és bluesfesztivál, ahogy minden évben, most is emlékezetes produkciókkal: Binder Károly triójának, Miles Davis hajdani zenésztársainak játéka nem mindennapi élményt jelentett a műfaj híveinek. A Várszínház repertoárjából sohasem hiányoznak a gyerekeknek szóló darabok, de ebben az évben a kisebbek a szokottnál is nagyobb figyelmet kaptak. Két bábprodukció mellett a Békéscsabai Jókai Színház A kiskakas gyémánt félkrajcárja című darabot adta elő, utána pedig következett a Csavar Színház A helység kalapácsával és A nagyidai cigányokkal. Gál Tamás kockázatos, de már kipróbált eszközeivel nemcsak megértette, de közel is vitte a nagyobbrészt tizennégy év alatti közönséghez a XIX. századi szövegeket. Tízéves leánykám csalódott volt, amikor a második előadás után kiderült, hogy harmadik produkció nem lesz.
Vártuk Vidnyánszky Attilától Az ember tragédiáját, de egy sajnálatos sérülés miatt Liliomfi vándorszínészeinek ekhós szekere gördült be a tószínpadra. Ez sem volt tanulság nélkül való, a produkció hat éve a Várszínház és a beregszászi színház közös bemutatójaként indult útjára. A sokfelé sikerrel előadott darab finomra csiszolódott, a színészek úgy játszottak, úgy rögtönöztek, hogy Liliomfi kortársai sem lehettek jobbak. Ha a várban – Zalán Tibor darabjának próbáján – elsütöttek egy ágyút, abból a dörrenésből az ekhós szekér előtti színpadon poén lett.
A Várszínház következő saját bemutatójára a Ladics-ház udvarán került sor. Krasznahorkai László regényeinek szövegeiből maga a szerző állított össze egy felolvasószínházi produkciót Egy világhírű kisváros: Gyula címmel. A kezdeményező Gedeon József, a színház igazgatója volt, s Krasznahorkai László szívesen vette, hogy a fordításoknak köszönhetően világszerte megismert gyulai helyszíneket idéző szövegeiből egy csokor a megidézett városban is elhangozzék. Ugyanez a szövegeket felvezető Danyi Zoltán szavaival: „Krasznahorkai Lászlónak köszönhetően ma már Gyula is az irodalom egyik fővárosa – nem csak azért, mert az író szülővárosáról van szó, hanem azért is, mert Krasznahorkai regényei sok esetben ebben a városban játszódnak. A Sátántangóban például nagyon sokat megtudunk erről a városról. A körülírás már-már olyan részletes, mintha egy katonai térképet tartanánk a kezünkben: szó van a Kisrománvárosról, a Nagyrománvárosról, a Pósteleki útról, az eleki elágazásról, a Hochmeiss-dűlőről, alaposan megismerjük a város kocsmáit, a rendőrség épületét, a 3-as iskola mellett, a Templom teret, és sok más helyszínt. Vagyis, egy gyulai olvasó elég gyorsan be tudja azonosítani, hogy a szereplők hol, melyik utcán, melyik ház előtt járnak éppen.”
Eszenyi Enikő rendezésében a Sátántangóból, Az ellenállás melankóliájából és a Háború és háború című regényekből hallhattunk egy-egy részt, Bánsági Ildikó, Eszenyi Enikő, Fodor Tamás és Bán János előadásában. A szövegrészleteket Danyi Zoltán, a Krasznahorkai művek egyik avatott interpretátora vezette fel. A kiválasztott részletek elbeszélő szövegét egy narrátor mondta, s a narrátor szövegébe kapcsolódott a másik három szereplő. A produkció egésze a felolvasás és a játék határán egyensúlyozott, hiszen a kitűnő színészek szinte ösztönösen megpróbálták eljátszani azt, amire a narrátor szövege és a maguk szerepe lehetőséget adott. Kiváltképp Eszenyi Enikő törekedett erre. Az ellenállás melankóliájából vett jelenet – mikor is Valuska a kocsmában eljátszatja a napfogyatkozást – adta a legtöbb lehetőséget a játékra. De nem feltétlenül a játék elevenítette meg leghitelesebben és leghatásosabban Krasznahorkai László prózáját. A bemutató estéjén magam a Háború és háborúból vett részt éreztem a legerősebbnek. E részben Bánsági Ildikó volt a narrátor s oly erővel és oly pontosan mondta a Korim György megtámadásról szóló rész indázó mondatait, hogy a félelem, a kiszolgáltatottság minden fokozatát átélhettük. – Mint másik kisvárosi levéltárosnak, a szívem fagyott meg. S nem feledkezhetünk meg a zongora mögött ülő Varga Tivadarról sem, a bárzongoristák repertoárjából válogatott, s az estet szakaszoló műsora minden bizonnyal Eszter Györgyöt idézte Az ellenállás melankóliájából.
A megrendítő pillanatok ellenére inkább kísérletnek, mint kész előadásnak tekinthetjük a Ladics-házbeli bemutatót. Krasznahorkai László szövegeit nem könnyű a könyvön kívüli közegben hasonló erővel és hatással megjeleníteni. Ezzel együtt nagyon érdekes volt. Danyi Zoltán a következő mondattal zárta az estét: „És ne feledjék: ami Gyulán történik, annak világraszóló jelentősége van.” – Nem zárom ki, hogy némi irónia is csengett a hangjában, de azért minket, gyulaiakat ez a mondat valamelyest megnyugtat.
