Aschenbrenner Eti
Végtelen párbeszéd
A Mindenütt Nő rendezvénysorozat keretében mutatták be Scherter Judit interjúkötetét, mely a Hősnők és írók címet viseli. Szimbolikus a dátum, hiszen március 8-án, nőnapon került sor a beszélgetésre. Hatalmas érdeklődés kísérte az Írók Boltjában megrendezett estet, pillanatok alatt megtelt a terem, sokaknak már ülőhely sem jutott.
Darvasi Ferenc, a kötet szerkesztője köszöntötte a vendégeket, majd felvetette az alapkérdését: egy férfi hogyan tud megírni egy női alakot, tényleg jobban ismerik a nőket, mint ők önmagukat? A kötetben felbukkanó írók közül négyen is eljöttek, hogy megpróbáljanak választ adni. Spiró György, Forgách András, Kukorelly Endre és Márton László hősiesen állta a vallatást. Bár az erősebb nem a létszámot tekintve fölényben volt, mégsem uralták a terepet, háttérben maradtak, hagyták a szerzőt és a moderátort kibontakozni.
Márton László és Scherter Judit
Először Scherter Judit mesélt magáról néhány mondatot, festészetről, receptekről és a köteteiről, melyek mindegyike a női léttel függ össze. A Nagymamakönyv (melyet Monspart Évával közösen írt), és a Nők, délutáni napfényben – Klimaxkönyv egy-egy új szerepet, életszakaszt boncolgatnak. Amikor a Hősnők és írókról beszélt, olyan érzésem volt, mintha próbálná elbagatellizálni a szerepét – szerényen meghúzódik a kérdések mögött. Pedig jól látszik, mennyi munka, felkészülés és alázat van az interjúkban. Tökéletes választás Bódis Kriszta a moderátor szerepére, hiszen személyiségük szöges ellentétben áll egymással, világszemléletük folyamatos ütközése lendületet adott a beszélgetésnek. Az egyik ilyen „ütközőpontjuk” maga az ambíció és a merészség volt, Kriszta szerint Scherter Judit nem mert eléggé intim dolgokra rákérdezni, míg a szerző, saját bevallása szerint végig azon rettegett, van-e joga egyáltalán faggatózni.
A második szekció a hősnők szerepéről szólt, miért is fontosak ők annyira, hogy könyv készüljön róluk? Az est résztvevői szerint az azonosulás miatt, mert mintát adnak, illetve segítenek nővé érni, formálják a személyiséget. Még akkor is, ha ezeket az alakokat férfiak írják. Emellett a kánon szerepe meghatározónak bizonyult a válaszadáskor, főleg 19. századi hősnők nevét emelték ki az írók, Anna Karenina vagy Bovaryné alakja szinte mindenkinél szóba került. Néhány magyar példa is elhangzott, de senki sem említett például kortárs hősnőket külföldi íróktól. Manapság nem születnek hősnők? – hangzott el a kérdés, ám válasz egyelőre nincsen.
A bemutató másik központi téma a motiváció és a borító volt. Scherter Judit elmesélte, hogy az alapötletet egy Virginia Woolf idézet adta: „A köd kivételével mindeneken a férfi uralkodik. De azért haragszik. Tudtam, hogy a tetejében még haragszik is.” Viccesen meg is jegyezte, ezt a férfit kérdezné meg legszívesebben a nőalakokról, vele érdekes interjú készülhetne. De nemcsak a kérdések és a tematika származik a szerzőtől, a borítót is saját maga tervezte. A Nő képe című festmény Canzi Ágoston munkája, mely igazán megragadja a női lét titokzatosságát. Hiába próbálják a férfiak megérinteni, leírni, egyszerűen elnéz, kitekint a keretből, megfoghatatlan a számukra.
A búcsúzás előtt még minden interjúalanynak mesélni kellett Juditról: milyen élmény volt vele beszélgetni, mennyire aktuális és fontos ez a téma, melyről kérdezte őket. Abban mindannyian egyetértettek, hogy tökéletesen felkészülten érkezett az interjúkra, mindent elolvasott az adott szerzőktől – ami talán manapság már meglepőnek mondható. Mindenkihez volt egy személyes kérdése, nem ugyanazokkal a sablonokkal játszott, hanem ha a helyzet megkívánta, jobban belement egy-egy témába. Ráadásul nemcsak széles irodalmi tájékozottságát vitte a találkozókra, hanem valamilyen finomsággal is igyekezett a férfiak kedvében járni. Scherter Judit reflektált az elhangzottakra, állítása szerint próbálta olyanná tenni a beszélgetéseket, mint egy teniszmeccs: minél hosszabb és látványosabb labdameneteket produkálni, lehetőleg lecsapás nélkül. Szomorúan értesülhetünk róla, hogy voltak, akik már a megkeresés során elutasították a felkérést, és volt olyan is, akivel kitűnő interjú készült, ám mégsem olvashatjuk el, mert a megjelenés előtti utolsó pillanatban visszavonta azt.
A lezáró rész amolyan összefoglalása próbált lenni a lehetetlennek, hiszen, ahogy Bódis Kriszta fogalmaz, ez egy végtelen párbeszéd, mely most elindult, de remélhetőleg nem ez a végállomás, csupán egy közbülső megálló. Reméljük, a folytatásra nem kell sokat várnunk, hiszen ez egy olyan titokzatos világ, melyet nem lehet megfejteni.
