Focis Bárka-bemutató - Bárkaonline

Helyszíni tudósítások

rendezveny 025

Dávid Péter

A „mi” csapatunk

Dívik a lokalitás! Ebben a globalizált izében, amit világnak hívunk jobb híján, egyre nagyobb értékként ismerik fel a biztonságos helyit, a saját környezetben lévőt, azt a városnyit vagy megyényit, amire a „mi”, a „mienk” (mifelénk: „mijenké”) szavak utalhatnak. Sőt, manapság azért is érhetnek gáncsok folyóiratokat, mert nem egy bizonyos régió szerzőinek biztosítanak nyomdafestéket, hanem országos orgánummá is kívánják szélesíteni magukat, noha a legtöbben tudják, hogy erről vitatkozni azért elég – hogy ne használjak nagy szavakat –: meddő.

Visszatérve a „miénkre”: szeptember 28-án délután öttől a „mi” folyóiratunk tartott bemutatót a „mi” megyénk fővárosában, Békéscsabán (persze, szerintünk, gyulaiak szerint, a „mi” igazi fővárosunk mégiscsak Gyula), a „mi” focinkkal kapcsolatban. Elek Tibor főszerkesztő ismertette a 2012/5-ös Bárka tartalmát politikusan kivonva magát a lokális-egyetemes birkózásából azt bizonyítva, hogy a „mi” folyóiratunk igazából az egész magyar irodalom, kultúra folyóirata is. Elmondta, hogy a mostani szám különböző műfajú focihoz kapcsolódó szövegeket is tartalmaz, hiszen a „mi” focicsapatunk, a Békéscsabai Előre idén 100 éves. Ebből az alkalomból még a Bárka színe is lila lett (az alkalom miatt ez megbocsátható). (Főként, hogy minden 5. számunk lila - a szerk.) Helyi és nem helyi szerzők szólalnak meg a lapban kapcsolódva a mai magyar irodalom egyik legfontosabb (vagy legneuralgikusabb?) témájához: a magyar focihoz.

A nézők nem voltak stadionnyian, de a családias irodalmi B-közép azért megjelent az „Előre Centenáriumi Klub Cathy’s Bár és Kávéház”-ban. Az előadók nem lóbáltak lila-fehér sálakat, és a bírók szidalmazása is elmaradt, ennek ellenére, vagy éppen ezért, egy kellemes délutánt tölthetett a „mieinkkel” a nagyérdemű.

Először Sáfár Gyula, a Békés Megyei Levéltár igazgatóhelyettese ismertette A százéves Békéscsabai Előre múltjának főbb társadalomtörténeti mozzanatai című tanulmányát. Nem sziporkázó csatárokról és hálószaggató lövésekről szól ez az írás, hanem bizonyos szempontból annál sokkal izgalmasabb témáról, a klub megalakulásáról, az Előre vezetőségéről, a regionális hatalomért való rivalizálásról, bundabotrányról, stb. felhívva a figyelmet arra, hogy a „kapuőrző láblapta” játéknak sokkal szélesebb körű hatása van, mint azt a hálószaggató lövésekből gondolhatná az ember.

Nem idegenlégiósként, hanem (Bárka-publikációi révén is) teljes jogú csapattagként, Bartus Gyula, a Békéscsabai Jókai Színház Jászai Mari-díjas színművésze az új Bárka-számot nyitó Fecske Csaba-szonetteket olvasta fel (köztük A meccs vége címűt), és később Egressy Zoltán EB-blogjának két részletét.

A „mi” csapatunk következő tagjának, Sarusi Mihálynak, a Békéscsabáról elszármazott szerzőnek és a veszprémi kispályás bajnokság egykori betonhátvédjének már másfél éves korából voltak előrés élményei. Valószínűleg irodalmárként ő a legautentikusabb tudója a csabai focinak, amiről Csabai pálya című „széptanulmánya” értekezik a Bárkában. Az elmúlt száz évből 66-ot szólaltat meg benne.

A lokálist maga mögött hagyva (de sosem elveszítve) Kiss László, a „mi” egyik írónk, az Arsenal hivatásos szurkolója az angol csapathoz való viszonyáról hozott egy pezsgő nyelvű, humorral fűszerezett szöveget, megmutatva, milyen hatással van az ember identitására a döntés, hogy éppen akkor melyik csapatnak szurkol, és hogy hogyan alakul ki végül az érett személyiség, aki már azt tudja mondani: „innen nincs tovább”, marad az Arsenal.

A sort Gyulai Ábrahám folytatta, aki Pásztorról írt kritikát a legfrissebb számba. Pásztor Józsefről, „Békés megye ikonjáról”, az Előre Détárijáról (vagy Détári volt a Kispest Pásztora, attól függ, honnan nézzük), akit még a szemellenzősen UTE-s Simonyi Imre is megdicsért, Szigeti Csaba írt hosszú könyvet, ezt ismertette Gyulai Ábrahám elragadtatott szavakkal.

Darvasi Ferenc egymondatnyi novellájának (Kettő az egyben – Adorján, Pásztor és Unyatyinszki) egy részlete zárta az estet. A szerző visszaemlékezett elbeszélésében első békéscsabai stadionélményére, ezzel együtt egy sajátos nevelődés-novellával ismerkedhetett meg a hallgatóság, ami elmeséli, hogyan is lesz az argentin Burruchagából (valójában egy kisfiú) a békéscsabai Dorka (valójában ugyanaz a kisfiú).

Be kell vallanom: én nem voltam sosem Előre-drukker. Valószínűleg azért, mert bennem sosem vert gyökeret klubhűség, mindig a vesztésre álló csapatnak szurkolok (legjobban szeretem a döntetleneket). A magyar válogatottnak persze igen, de ez majdnem ugyanaz. Ha nyernek a „mi” fiaink (vesztesek iránt érzett empátia ide vagy oda): mosolygok, mint annak idején, középiskolás koromban, amikor osztálytársam panaszkodott, hogy kedvencei, a zöld-fehérek (nem pontosítok) csúnya zakót kaptak az Előrétől – a „mi” Előrénktől.

rendezveny 042