Elek Tibor, Csiszár Imre és Kántor Lajos
Erdész Ádám
Granadaiak Kolozsváron
A Gyulai Várszínház nyári programjába rendszeresen bekerül egy-egy, a bemutatókhoz kapcsolódó konferencia és műhelybeszélgetés. Július 25-én, egy nappal Székely János Mórok című darabjának premierje után a színház kamaratermében Elek Tibor szerkesztő – az immár két kiadást megélt Székely János monográfia szerzője – beszélgetett a darab rendezőjével, Csiszár Imrével és a Szabédi életmű legjobb ismerőjével, Kántor Lajos irodalomtörténésszel. A nézőteret nagyobbrészt az esti bemutató közönsége töltötte meg, de ott ültek néhányan a darab színészei közül is.
A személyes hangú köszöntések és bemutatások után Elek Tibor jó filológushoz illően felvillantotta a Székely-életmű legfontosabb vonulatait, beszélt színdarabjairól s kiemelte, hogy az 1989-ben született Mórok című dráma Székely János pályáján amolyan gondolati összegzésnek tekinthető. Azon gondolatok összegzésének, amelyeket a kisebbségi helyzettel, még inkább bizonyos értelmiségi szereplehetőségekkel kapcsolatosan fontosnak tartott. Utalt arra, hogy maga a szerző művét történelmi esszének mondta, s a szöveg elé illesztett „Mentség” című előszóban hangsúlyozta, hogy nem a nemzethalál fiziológiájáról ír. Az igazi probléma az – idézte Elek Tibor az előszót –, amit életem során folyvást tapasztaltam s ma is nap mint nap tapasztalok: hogy miképpen kényszerülhet a történelmi ember elfogadni, fennen hirdetni olyan vallási vagy világi ideológiát, amit nem hisz, ami valódi megítélése szerint merő ostobaság. A téma hit, hitetlenség, álhit és az, hogy „az ember mért kényszerül mégis lépten-nyomon arra, hogy elfojtva valódi meggyőződését, ilyen vagy olyan hitet mímeljen”.
Hozzátette, van a darabnak egy gyenge pontja: a mór és az erdélyi történet önálló drámaként fut egymás mellett, a kettő között hiányzik a kellően szoros dramaturgiai kapcsolat. Hogy a mostani előadás mégis hatásos és sikeres lett, az annak köszönhető, hogy a rendező megoldotta ezt a dramaturgiai feladványt. Mi volt a kulcs – tette fel a kérdést Csiszár Imrének. A rendező azzal kezdte, hogy maga is mérnöki pontossággal felépített könyvdrámának tartotta a Mórokat, amit eleven színpadi alkotássá kellett alakítani. Kiindulópontként Szabédi lelkiállapota kínálkozott: a rá nehezedő politikai nyomás, az egyetem felszámolása, magánéleti gondjai miatt mind nehezebb helyzetbe kerülő férfi kapcsolatai beszűkülnek, s egyre távolabb kerül a valóságtól, gondolataiban valóság, álom, fantázia lassan szétbonthatatlanul összekeveredik. Csiszár Imre erre az alaphelyzetre építve koncepcióját a mór jeleneteket Szabédi álmaiba helyezte. Így azután a granadai felvonások is a kolozsvári lakásban játszódnak, a főszereplő felesége jár-kel a mór tudósok között, egyiket-másikat még kávéval is megkínálja. Előző este láttuk, az ötlet jól működött, azon ugyan egy kicsit elhümmöghetünk, hogy, ha valakin – miként szegény Szabédival történt – átcsattogott a vonat, hogyan álmodhat végig még egy spanyolországi inkvizíciós jelenetet. De valóban nem ez a lényeg.
Elek Tibor második kérdése az volt, hogy a darabbéli, Szabédi Lászlóról mintázott Kibédi László miként változott vissza Szabédivé. A tömör válasz: a közönség számára izgalmasabb, ha valóságos személyek történetét láthatja a színpadon. S ezzel már át is gurult a labda Kántor Lajoshoz a filológia térfelére. Azt vártam, hogy az első gondolat a valóságos és darabbéli Szabédi életének, szerepének gondos szétválasztása lesz; és talán szóba kerülnek Székely János darabjának idevágó etikai és esztétikai vonatkozásai is, hiszen közel húsz éve a Tiszatájban írt erről. Ám Kántor Lajos azzal kezdte: az előző esti előadást örömére és meglepetésére oly frissnek, elevennek és a Szabédi figurájából kibontott drámai helyzetet oly hitelesnek találta, hogy a filológiai kérdések háttérbe szorulnak. (Ritkán könyvelhet el nagyobb dicséretet egy rendező.) S azután persze elkezdődött a kimondottan izgalmas irodalomtörténeti kérdések fejtegetése: hogyan fogadta a darabot Szabédi László 1990-ben még élő özvegye. Kántor Lajos sorra vette Szabédi pályájának – részben a darabban is megidézett – kulcsmozzanatait: miért tartotta a maga nemzedéke kiemelkedő személyiségnek, miért őt küldte az unitárius kollégium Franciaországba, hogyan zajlott le 1944 őszén, Kolozsváron, Jordáky Lajos és a Termés című folyóirat szerkesztői között az a megbeszélés, amelyen Szabédi általános meglepetést keltve kijelentette, hogy ha elfogadnak bennünket, a baloldalon kell a jövőt keresni. Mi motiválta a magyar nyelvet a latin nyelvcsaládba illesztő nyelvtörténeti kéziratának megírásakor? Kimondottan izgalmas volt – a jó filológus olykor az írónál is érdekesebb lehet. A drámához visszatérve Kántor Lajos hangsúlyozta, hogy amint Szabédi és felesége jeleneteiben Székely János a maga házasságának gyötrelmeit írta meg, úgy Szabédi megalkuvásaiban is ott vannak a maga, irodalomtörténetből jól ismert megalkuvásai. Az előadással kapcsolatban még megjegyezte, hogy a főszereplőt alakító Mihályfi Balázs sokat megmutatott a színpadon a folyton vívódó, magát a vitákba belelovalló valóságos Szabédi László karakteréből.
Az Elek Tibor által jól kézben tartott beszélgetés vége felé a közönség soraiból is bekapcsolódtak a diskurzusba, egyebek mellett azt firtatták, valóban minden út járhatatlan-e, mint Székely János vélte. Kántor Lajos szerint azért nem ennyire sötét a horizont – bízzunk benne, hogy a kitűnő irodalomtörténész a jelent is olyan élesen látja, mint a múltat.
