Dézsi János könyvtárigazgató, Elek Tibor irodalomtörténész és Kiss Anna költő
Fodor György
„Ha én szél lehetnék..."
Kiss Anna-est
Mogyoróssy János Városi Könyvtár - Gyula
2011. április 11.
Igen illusztris vendéggel lepett meg bennünket idén a gyulai könyvtár vezetése a költészet napja alkalmából, hogy az évfordulóra reflektáljanak: hétfőn, kora este két József Attila-díjas irodalmár töltötte be aurájával a Nagyolvasót. A frissen díjazott Dr. Elek Tibor irodalomtörténész és a 2x díjat nyert Kiss Anna (1939-) írónő, költőnő találkozása hívták elő őssejt-reflexióinkat, ugyanis az irodalom megszületéséhez sikerült nekik elkalauzolni bennünket. A költőnő megjelenése, ruházata (némi hindu, egy kis török, csipetnyi mongol) azonnal vibrálást teremtett, jelezve, hogy mélyen lehatolunk majd a tudatalattiba, akár egy meditációs szeánsz alkalmával.
A rendezvényt Dézsi János könyvtárigazgató nyitotta meg, aki gyönyörű idézettel és remek asszociációkkal (Kalevala-emlékek, párhuzamok, folklór) készült. Önvallomása a jelenlévőkben is emlékeket ébresztett: „Mindenki ír valamit, ha más nem, a költészet napja alkalmából." Ha az írás jól sikerül, akkor megmarad a kaptafánál, még mester is lehet. Ha nem, akkor is olvasó marad, és figyel azokra az emberekre, akik „jönnek, és felfordítanak egy követ". Valahol mélyen a szívekben...
Kiss Anna maga is efféle „kőforgató", aki minden műnemben kipróbálta tehetségét (gyermekversek, meseregények, drámák), gyökereinek megkeresése folytán jutott el a világköltészetig. Elek Tibor szájából hitelesen hangzanak az estet megelőlegező és - mint kiderült - összefoglaló szakszavak: mágikus, mitologikus, szakrális, népi, pogány, értelmiségi archaizmus, teremtésmítosz. Mindez, bár isteni szférákba emelkedést sugall, egy modern ember életélménye, aki forrásként elsősorban a gyermekkort és az ifjúkori panteizmusát jelöli meg. Nincs tehát semmiféle apoteózis, mégis komoly erőtér generálódik a költőnő körül.
Teljes életet akkor lehet élni, ha kívül-belül megismerjük önmagunkat (gnóthi szeauton), ha definiáljuk érkezésünket az igaz (nem feltétlen a való) világba. Az önmeghatározás térben kezdődik: Gyula (szülőföld), Zsadány (szülő föld), Orosháza (középiskola), Debrecen (nagyszülők), Szeged (főiskola), Budapest (kortárs élettér). Az identitás szociológiai tényezői közül kiemelkedik Gyula kulturális kavalkádja. Egy hely, ahol a kisebbségek békében élnek egymás mellett több száz éve. Zsadány falusias jellege többed ízben tör be elemi erővel a költészetbe. A közösségépítés, az esti „tanyázások", a ridegpásztorok (konkrétan Szilágyi Sándor, azaz Borbolya bá') archetípusa és időtálló meséi, a Sinka-élmény („bátyám, de nem mesterem"- nyilatkozza a költőnő), a Sárrét klasszikus tanárainak öröksége (Arany, Ady, József Attila), a máktündérek és csutkanépek beépültek a tudatteremtő mechanizmusba. Ugyanígy a debreceni, nagyerdei „csengettyűs évek" (amikor a mindenre nyitott, érdeklődő, pöttöm lány kis csengővel a nyakában járta az erdőt, hogy el ne vesszen a létösszegzés tömkelegében).
Kiss Anna dedikál
A gyermekkor felemlegetése nem vezet szükségszerűen a gyermekirodalomhoz. Akár Weöres-versek is lehetnének Kiss Anna „gyermekversei"? A felolvasott költeménypár (Gyermek: talán a szél fölöttem / talán a föld alattam / nagy idegen madárnak / tollával játszadoztam - Vén: talán a víz alattam / talán a szél fölöttem / nagy idegen madárnak / kiáltásába vesztem) tanulsága bizton felnőtteknek szól arról, hogy az ember elvész a sorsában, amikor megvénül. Megpróbálja újra meg újra kitalálni magát, megtalálni eredeti életfonalát, de rá kell döbbennie a félelmetes valóságra: „mi nem változunk, csak a világ változik körülöttünk. Az ember egy génhibás majom". Nincs evolúció, nincs darwinizmus. Minden egy ősmagból származik, és mindenkiben benne van ez az ősmag (ahogy az univerzum is az Orion-övön van). Ahogy József Attila tudatosította: „mert az őssejtig vagyok minden ős" (A Dunánál). Ahogy Kiss Anna kifejtette: „egyszemélyes műhely vagyok, a mélytudatomból táplálkozom".
Ettől a freudi analízistől válik igazán misztikussá költészete, megnyilatkozásai, világlátása archetípusok ötvözete. Ez az őssejt-háló predesztinálja arra, hogy megalkossa a saját szakrális, olykor sámánisztikusnak ható szövegeit. A babonaságot - ami bevallottan hiányzik a kortárs értelmiségi körökből - erősíti a gondolatritmus megteremtése, amely gyakran távoli népek (ős)elemi erejével ébreszt minket tudatunkra, pl. a Fából a kígyó c. költemény felolvasásakor. Bizonyítást nyert a Kis kece lányom c. (gyermek)dal ősisége is. A dal szárnyára vesz minket, és orientalista elemekkel fűszerezett, romantikus szövegáthajlásokat hallucinálunk. Fülünkben lüktetnek a mongol, a kanadai indián, az izlandi, a szibér, a kazár és a finnugor rokon dallamok. Hiszünk a tapasztalatnak, hiszen a költőnő végigjárta előbbi népek lakóhelyeit, - mint Kőrösi Csoma egykoron Tibet felé tette -, s kereste ősiségét, az elementaritást. Alapvetően a következő fogalmakban találta meghatározónak: ember, idő, szépség, szabadság. Neki e négy kell, hogy megnyugvást leljen a halál utáni életben.
A halál után - ahogy a hindu buddhisták vallják - mindenképpen új létezőként manifesztálódunk. Kiss Anna szél szeretne lenni, hiszen akár Shelley-től megtanulhatta: „Vad Szellem! szálló, élő mozgalom! / ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!" (Óda a nyugati szélhez). A szél egy nomád vándor, a puszta szél messzemenően magyar és biztosítja az univerzális korrespondenciát, amelyre József Attila történelmi önszemlélete mellett immár Kiss Anna is megtanított bennünket (ld. még Szeles könyv 2000; Szélörvények vonulnak. Trilógia III. 2010). A költő feladata Hamvas Béla filozófiája szerint is az, hogy fenntartsa a folytonosságot a transzcendens és emberi világ között, akár a szél. A költő ilyenkor sámán, a költészet totem, a tehetsége guru. Aki elpazarolja tehetségét, az saját magát rombolja le. Belső énje (identitás) letiltja felettes énjét (superego), amely miatt expresszivitása megszűnik. Nem szabad eltakarni a tehetséget, a művészethez kell egy adag egoizmus, hiszen az ember pucéran ember, a költészet pedig nem a kabátról szól. A költészet nem a jéghegy csúcsa, hanem éppen a mélyen víz alatt meghúzódó része. A maradék 90 %-ot kell tehát tanulmányozni, amelyre kevés kíséret történt eddig világszerte. Így - a végső reflexiómban nem véletlenül és az esten hallottakkal egyetértésben - megjegyzendő: „ez a mi munkánk; és nem is kevés" (József Attila: A Dunánál).
