A vihar szeme
képek a XVIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál utolsó napjáról
(alatta helyszínik, sok fotóval a korábbiakról)
A végére már csak képriport (sok beszédnek sok az alja), elé egyetlen rövid futam. A VIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra a négy nap alatt hatvanezren látogattak ki (ennyien váltottak jegyet), 18 év alattiakból idén volt a legtöbb vendég. Az MKKE tájékoztatása szerint minden, az Európai Unióból érkezett díszvendég szerzőt új, magyarra fordított könyv várt Budapesten, az európai kiadók számára ösztöndíjprogramot indítottak, hogy ezzel is élénkítsék a magyar irodalom iránti külföldi érdeklődést. A Fogadóban a rendezvénysorozat alatt kreatív játszóház működött, rajzolhattak, festhettek, ragaszthattak a bölcsisek, az ovisok. Az utolsó napon láttunk élő legendákat dedikálni, megtapsoltuk a kerek születésnapos alkotókat a Millenáris Teátrumban, fotóztuk a kacsákat a park zöld tavában, és (nagy hiba) nem ettünk herepörköltet a lacikonyhán. A MKKE standján megnéztük Az év szép könyve-díj jelöltjeit, és megállapítottuk, hogy Kollár Árpád Nem szarajevóban című könyve érdemelné az elismerést. Amikor este hat körül kifelé ballagtunk a parkból, a kapuban már ott toporogtak a szállítómunkások.
A Gavallérok testesült az idei könyvfeszten: a csinnadratta jó nagy volt még, színes, érdekes, hangos is; az új könyv már nagyon kevés. És lesz még rosszabb.
(A tudósító pedig megtapasztalhatta azt is, milyen neonomadizálni a betondzsungelben: napközben lejárta a lábát, éjjel a helyszíniket pötyögtette külvárosi lakásban, másnap reggel egy csepeli romkocsma wifi-erőterében lőtte föl az okosságokat a portálra - Angst-fíling.)
Ezúttal a fényképeket is én csináltam (többségét; Kinga képeit jelöltem ebben a posztban, a korábbi helyszínikhez végig ő fotózott).
Kányádi Sándornak dicsekedett az ovis kislány, hogy kívülről tudja Az elveszett követet
Ungvári Tamás
Halmai Tamást ritkán lehet élőben látni - most igen (CsK)
A 60 éves Kukorelly Endrét Tarján Tamás köszönti
Csordás Gábort tévések kérdezték valamelyik fordításáról
Bookline-sátor
Mészáros Sándor
Kacsa
Buda Feri bácsi (CsK)
Barna Imre, Turcsány Péter (CsK)
Szülinaposok
Családi
Esterházy csíkos
"Minden megtörtént közöttünk, ami nyelv nélkül egyáltalán megtörténhetett"
A XVIII. Budapesti Tavaszi Könyvfesztivál harmadik napjáról
Lehetne más is, de ez marad a felütés: fiatal tolmács szinkronizálja Mircea Cartarescu román írót bájos lelkesedéssel, gesztikulál, grimaszol hozzá, a metakommunikációt is fordítja. (Emlékeznek még Billy Graham magyar szinkrontolmácsára? Na, ez a srác pont olyan.) Már félórája nyomja izomból, dagadnak a nyakán az erek, aztán az egyik válasz közben megakad, elvörösödik. Zavart csend. Elnézést, kihagyott az agyam egy pillanatra, mondja, mikor magához tér, elismételteti a fordítandót, megy minden, ahogy előtte. A tolmács mellett ülő Esterházy Péter (ő Cartarescu társa a pódiumbeszélgetésben) a következő megszólalásában odamosolyog a fiatalemberre, biztatja: Rá se rántson, nekünk évtizedek óta hagy ki - permanensen. Elegancia caelestis.
Fordított világ
Különben Grecsó könyvbemutatója a Osztovits Levente teremben tényleg szerethető volt. Az egykori Bárka-lovag mindig ügyesen beszéli körbe könyveit, építi-bontja maga körül a legendákat (amikor bontja, akkor is építi), és tudja úgy csinálni, hogy emberi arca maradjon. Lévai Balázs beszélget vele, szerencsés körülmény, ugyanis Lévai megfelelően szuverén médiakommunikátor ahhoz, hogy ne csak asszisztens legyen a sztáríró mellett, nem forgatja Grecsó alá a rendezvényt, sőt, kérdéseivel direkt módon kényszeríti a szerzőt, hogy térjen el az országos turnén már begyakorolt válaszoktól, képektől, történetekről. Ettől lesz igazán jó.
Ismert kortárs görög író
Elmeséli azért a szokásosat is: hogy a Tánciskola megjelenése után (épp akkor költöztek a fővárosba) mindenki pesti asszimilációs-regényt várt tőle, ő meg világéletében jófiú volt, szeretett megfelelni az elvárásoknak, úgyhogy el is kezdte írni, 150 ezer leütésnyit (kábé két szakdolgozat terjedelme) meg is csinált a Pestregényből, de észrevette, hogy ő maga is unja, amit ír. Az nem annyira jó jel, mondja. Előkerülnek a család mint erőtér problémái (az új könyv egy családregény), meg az, hogy a legtöbb famíliában csak az orális história létezik. Az iskolai fellépéseken szokta mondani, hogy aki tudja, hogyan ismerkedtek össze a nagyszülei, annak beírat egy kisötöst. De soha nem kellett lobbiznia. Mert nem tudják, nem tudjuk - miközben pedig ugyanazokat ismételgetjük, azokat a hibákat követjük, azok a szenvedélyek visznek tév-(vagy másmilyen)utakra, amiket apáink generációja elkövetett, amelyek nagyapáinkat is tévutakra vitték. (Ezt a sztorit most kiegészíti azzal, hogy néhány hete egy pécsi iskolában a diákok készültek a Grecsó-órára, tudták, hogy fel fogja tenni a nagyszülős kérdést, és mind a huszonnégy diák feltette a kezét, ismerték nagyszüleik szerelembe esésének történetét. Vagyis van huszonnégy ember, mondja Grecsó, akik azért kezdtek érdeklődni a múltjuk iránt, hogy engem megtréfáljanak, de nem nem ez a fontos, nem én, hanem, hogy ez a tudás már megmarad nekik. Itt látom először Krisztiánt mesterként, bölcsként megnyilvánulni. Nem húzza túl, ezért aztán jól is áll neki
Professzió
Az önjáró paneleken túli világ pedig még sokkal érdekesebb. Lévai megkérdezi, hogy akiknek köszönetet mond a regény végén - ők kicsodák, mit tudhatnak hozzátenni egy regényíró munkájához. Grecsó pedig magyarázza, hogy Nádasdy Ádám például több helyen hosszú, hullámos vonalat húzott a kéziratba bele, a margóra, és azt írta alá, untam. Hogy ez például nagy segítség volt. Lévai beszéltette a Tánciskola (itt-ott keményen bíráló) recepciója utáni megfelelési kényszerről, a szerző pedig azt mondta, furcsa érzés volt kapni a gyomrosokat, hiszen addig ő volt a fiatal irodalom kedvence. Csak néztem értetlenül, hogy akkor most már nem én vagyok?
Lévai bedobja a Grecsó-mondat fogalmát. Hogy ennek nyoma sincs a Mellettem elférsz című regényben. Talán ekkor mondja ki Grecsó a legfontosabbakat. Hogy eddig minden művében nyelvileg, ábrázolt csodákkal vagy valahogyan - emelt az elmesélt történeteken. Most ez nincs. Egy egyszerű elbeszélő mesél egy nagyon egyszerű nyelven, a regényt a történeteknek kell elvinniük, nem a flikk-flakkoknak, így gondolja. Szabó Magdát emlegeti, az egyszerűséget, és újra Szabó Magdát, amikor arról beszél, hogy a most elmeséltek rengeteg új utat nyitottak, kérdést támasztottak, lesz még mit végiggondolnia ezután is (ahogy Szabó Magda is mindig ugyanazt a családot írta meg, hol innen nézve, hol onnan). Krisztián nemcsak beérkezett, de érett író is lett.
Az elfedések, az elhallgatások kerülnek szóba legtöbbször, látszik, hogy ez személyes akadása a szerzőnek. Őszintének tűnik, ahogy keresi a válaszokat. A könyvre pedig kíváncsi vagyok.
A beszélgetés előtt a Mellettem elférsz szerkesztője, Király Levente köszöntötte a közönséget (inkább kétszázan, mint százan a teremben), és elmondta, hogy az új Grecsó-regény első kiadása egy hónap alatt fogyott el, újra kellett nyomni. Később megtudjuk, hogy 5000 példány ment el februárban (jelzem, ez a piaci eredmény nagyjából ötszöröse annak, amit egy átlagos kortárs magyar regény egy év alatt képes teljesíteni). Krisztián könyvét persze segíti a Magvető olajozott marketinghengere, de ami nem jó, azt hiába próbálják lenyomni az emberek torkán, nem lehet, a könyveket valóban nagy tömegben csak az ingyenes suttogópropaganda tudja eladni: akkor fogy, ha tetszik az olvasóknak. És ez, láthatóan, nagyon tetszik
Szerkesztő úr (Király Levente költő, prózaíró)
Kőrösi P. József beszélget Mircea Cartaresuval és Esterházy Péterrel Románia standján, a program magyar és román nyelve fut, az elején emlegetett Nagy Lajos tolmácsol. Laza kis társalgás, KPJ azzal vezeti fel a produkciót, hogy Cartarescu és Esterházy a nyocvanas évek óta ismerik egymást, először Berlinben találkoztak (párhuzamos DAAD-ösztöndíjak), és bár egymás mellett laktak, és bár mindketten több nyelven beszélnek, közös nyelv nem akadt, ezért aztán a barátkozás akkor még elmaradt. A hír igaz, csak nem Leningrádban, hanem Moszkvában, nem Mercedes-eket, hanem Moszkvicsokat, és nem osztogattak, hanem fosztogattak, mondja Esterházy nevetve. Tényleg akkor találkoztunk, de nem mellettem, hanem fölöttem lakott Mircea, és tényleg más nyelveken beszélünk, de nem maradt el a barátkozás sem, öh... (int a kezével) minden megtörtént közöttünk, ami nyelv nélkül egyáltalán megtörténhetett. Cartarescu meséli, neki nagyon furcsa volt, hogy Esterházy a feleségével és négy gyerekkel utazott ki az ösztöndíjra. Nem értette, hogy képes így dolgozni a magyar író. Ha tudnád, hány év munka van benne, hogy tudja tőlük, bólint a mester.
Cartarescuban némi nosztalgia. Elmondja, hogy az ő nemzedékük szépírói munkája elválaszthatatlanul összefonódott az irodalomelmélettel, regényeik, prózájuk egy egységes irodalmi gondolatrendszer részei is voltak mintegy, bármiről is beszéltek - mára ez teljesen elpárolgott, és ő nem is érti teljesen, mi történik körülötte.
Megváltozott minden, bólogat Esterházy. Magyarázza, hogy az irodalomelmélet akkor szabadságesély volt, a kódolt, többértelmű nyelven sokféle tiltott dologról is lehett beszélni, az irodalomtudomány pedig fogékonynak mutatkozott törekvéseikre, mert maga is új utakat keresett éppen. Az egyetemi irodalmi áramlatok kitüntett figyelme ráadásul mércét is jelentett, kiművelt, profi olvasók vizsgálták, hogy mi mihez képes mennyire jó, vagy nem jó. Ma egyszerűbb a képlet. Ami jó, az többnyire sikeres is, piacilag. Fordítva nem biztos, hogy ez igaz. Amiből sok fogy, nem feltétlenül jó is. No, ezt a két mondatot itt nem teljesen értettem, de mindegy, Esterházyt jó hallgatni. Feltűnik, hogy másképpen nagyság a két író, Cartarescu megmaradt rendezetlen hajú értelmiséginek, kritikus, izgága elmének. EP lassú, türelmes, semminek sem tulajdonít túl nagy jelentőséget: mintha erősödne benne az a valami, amit Szerb Antal főúri irodalomnak nevezett.
A programok után körbesétálunk még a kiállítótérben, jó nagy a tolongás a szombat délutánban, sok a család, Kukorelly Endre fiatal nőt hallgat egy asztalnál, Grecsó előtt kígyózó sor, Szentmártoni Jancsi komoly arccal magyaráz valakinek. Kinga csattogtat jobbra-balra a fotóapparáttal, keresi a jó kivágásokat. Egyszer csak odalép hozzánk Kornis Mihály. Kérdezi, kinek dolgozunk, nem is értem hirtelen, nem hallom, aztán (nem tőlem, de) megkapja a választ a mester. Bólogat, hogy érti, Márka... nem baj, gyerekek, az a lényeg, hogy valaki lefotózott. Hát, akkor helyben is volnánk.
Kifelé menet belehallgatunk még az Európai Uniós standon épp futó beszélgetésbe, egy francia írónő mond két rövid mondatot, franciául sokkal szebb, a moderátor fordítja: Az irodalom elveszítette azt a képességét, hogy hasson a közösségre - de továbbra is tud hatni az egyénre. Ez a remény maradt.
Mircea Cartarescu könyve magyarul
Piknik a Millenárison
Mircea Cartarescu, Esterházy Péter
Grecsó dedikál
Sziveri és Szőcs
Kőrösi P. József
Garaczi inkognitóban
A tét és a semmi
A XVIII. Budapesti Könyvfesztivál második napján
Miheztartás végett: Krasznahrokai László mondata filmrendező barátjáról, néhány napja hangozott el egy felolvasóesten, idézem. "Béla igyekszik megfelelni azoknak az iszonyatosan magas minőségi elvárásoknak, amelyeket egyébként csakis ő maga támaszt magával szemben, mert egyébként senkit nem érdekel, senki nem várja tőle, hogy jó vagy bármilyen filmeket csináljon."
Amit vállaltunk, az tagadása a Krasznahorkai/Tarr-krédó minden elemének. A Millenáris Parkban írók, könyvek, témák öt pódiumon, párhuzamosan, futószalagon, mi meg nappal megnézzük, éjjel megírjuk - Vágom a fát a fejszémmal, de csak éjjel, soha nem nappal. Kinga szép fotókat csinált, legalább.
A Márai-program gazdái
Április 15., péntek, fél tizenegytől pódiumbeszélgetés a Márai-programról a Lázár Ervin teremben.
Résztvevők: Jankovics Marcell, az NKA elnöke, Ramháb Mária, a Márai Bizottság tagja (a KJK igazgatója), Zentai Péter László, az MKKE igazgatója, Lukács Csaba, a Könyvtárellátó Kft. igazgatója, valamint a tényirodalmi és a szépirodalmi Márai-kuratóriumok egy-egy képviselője (utóbbit Lakatos Mihály képviselte, előbbit nem tudom, ki, de holnap, becsszó, kiderítem). A vendégeket Bakos Klára kérdezte.
Ramháb Mária bemutatta a programot, lebonyolításának technikai elemeit, tájékoztatta a szép számban megjelent könyvtárosokat a teendőkről, határidőkről, a Márai-program nyújtotta lehetőségekről, eképpen (összefoglalom a lényeget).
A Márai-program egy, a skandináv országokban évtizedek óta sikeresen működő állami kultúrafinanszírozási modell honosított változata. A modell éves ciklussal üzemel. A Nemzeti Kulturális Alap keretein belül létrejött (kétosztatú) szakmai grémium (Márai Ideiglenes Kollégium) kiválaszt 1000 címet a könyvpiacon jelenlévő címekből (Márai-lista), a közgyűjtemények pedig (települési könyvtárak, határon túli egyetemi magyar tanszékek könyvtárai) erről a listáról választhat könyveket, meghatározott kvóták szerint. Vagyis az állam megveszi a dokumentumokat a kiadótól, és elhelyezi nyilvános gyűjteményeiben. A program két ponton dinamizálja a kulturális rendszert. Egyrészt az állami megrendelésekkel gazdaságilag erősíti a kiadóházakat, másrészt csökkenti a közkönyvtári hálózat állománygyarapítási forráshiányát. Az eredeti tervek szerint évi egymilliárd forint állt volna rendelkezésre a dotációs modell működtetésére, de az állami költségvetés végül elstabilizálta a keret hatvan százalékát. 1000 helyett 500 címből áll majd a lista, a kiadótámogatásokat kiegészítő részprogramok (a magyar irodalmi művek idegen nyelvekre fordítását finanszírozó Publishing Hungary, illetve az alkotókat direkt módon támogató Márai-ösztöndíj) teljesen eltűntek a koncepcióból. Karcsúbb változatban tehát, de a program a mai napon elindult, a kiadók elkezdhetik (el is kezdték) regisztrálni felajánlott kiadványaikat a Könyvtárellátó Kft. Márai-programos mikroszájtján. A listát ugyanis a kiadók által felajánlott könyvek köréből választja ki a kuratórium, első körben (vagyis idén) olyan kiadványokkal pályázhatnak, amelyek már megjelentek, és amely kiadványból legalább kétszáz példánnyal rendelkeznek raktáron. 250 cím szépirodalom, 250 cím tényirodalom lesz a listán, a gyűjtemény belső arányainak megmaradását különböző kvóták segítik (pl. a szépirodalmi címek 30-35%-a a gyerekirodalom köréből kerül majd ki), a teljes támogatási rendszerre az idei költségvetésben négyszázmillió forint áll rendelkezésre.
A pódiumbeszélgetésen Lukács Szabolcs ismertette a program tervezett logisztikáját a pályázástól (a kiadók és címek regisztrációja, a művek értékelése teljes egészében online történik) a kiszállításig, Jankovics Marcell kiemelte, hogy az adóforintok elköltése transzpanens módon történik, bárki nyomon követheti a programot a Könyvterellátó Kft. honlapján, Zentai László Péter azt hangsúlyozta, hogy a jövőre már kiadó tervekkel pályázhatnak a kiadóházak, a könyvtárak válogatási gyakorlata miatt pedig (nyilván azokat a címeket fogják a könyvtárak lehívni, amelyeket az olvasók keresnek a közgyűjteményekben) a Márai-program direkt piacteremtő tényezőként is funkcionál majd, Lakatos Mihály elmondta, hogy magyar és világirodalmi művek egyaránt szerepelni fognak a szépirodalmi listán, a program pedig határozottan műközpontú lesz, nem irányzatokat, érdekcsoportokat, kitüntetett szerzőket kívánnak ilyen módon támogatni, hanem a fontos, értékes műveket.
A Márai-program vezetőinek tájékoztató jellegű beszélgetése után a nézők tehettek fel kérdéseket, ez vált a rendezvény legérdekesebb részévé. A Mentor Kiadó vezetője nem értette, hogy akkor pontosan mennyit is fog a kiadó kapni a könyvekért. Lukács Csaba válaszolt, elmondta, hogy a regisztráció során a kiadók maguk határozhatják meg, hogy mennyiért ajánlják fel az egyes kiadványokat a Márai-program számára, de az összeg nem haladhatja meg a kiskereskedelmi ár 75%-át, illetve (csomagolási és terjesztési díjként) a Kelló visszatart további 20%-ot a példányok árából. Vagyis könyvek árának 45%-át feléli a program működése.
Egy szakkönyvtáros felvetette, hogy a tényirodalmi könyvek esetében szerencsésebb lenne, ha már a listát is a könyvtárosok állíthatnák össze. A kuratórium ugyanis egyszerűen nem tudhatja megítélni, melyik orvosi könyv, melyik fotográfiai szakkönyv, melyik dizájn-elméleti munka az értékes, ezekhez a könyvtáros társadalmon belül is csak a specialisták értenek. (A kérés nem talált támogatásra a Márai-program vezetői körében.)
Kérdésre válaszolva Ramháb Mária kiemelte, hogy Márai-programba felvett köteteket ex-libris-szel jelölik meg a könyvtári állományon belül, a Márais könyvek iránti érdeklődést pedig folyamatosan monitorozzák majd az intézmények.
A beszélgetésen elhangoztak időterminusok is. A kiadók a következő néhány hétben regisztrálhatják magukat és a címeket, a kuratórium május végéig összeállítja a listát, ekkor hozzák nyilvánosságra az egyes könyvtárak rendelkezésére álló kvótákat, amelyek alapján rövid idő alatt (szintén online) megtörténik a tételek lehívása, a könyvek nyár közepére a könyvtárakba kerülnek.
A program koncepciója is, a konkrét megvalósítás terve is sokféle kérdést generál, többet, mint amennyit a nézők feltehettek - talán hamarosan a megtörténik a kezdeményezés átfogó értékelése is.
Zentai László Péter
Lakatos Mihály
Április 15., hétfő, egy órától kerekasztal-beszélgetés Digitális közgyűjtemények a weben címmel.
A rendezvényen mindenki számára kiderülhetett, hogy a Google-ra Magyarországon még inkább megváltóként, mint mumusként tekintenek. Előadást tartott Simon Morrison, a Google EMEA szerzői jogi menedzsere. A Google jelenleg 15 millió kötetes elektronikus könyvtárat üzemeltet, és az állományuk vélhetően néhány éven belül megsokszorozódik. Elképesztők tervek, elképesztő dinamizmus, a Google, nem kétséges, rövid idő alatt gyakorlatilag minden létező szöveget egy közös, kereshető, digitális adatbázisban fog majd össze. Simon Morrison elsősorban a cég szerzői jogi területen végzett körültekintő munkáját hangsúlyozza, fizetnek a kiadóknak, fizetnek a szerzőknek (ha jól értem, nem saját zsebből, hanem értékesítést követően, jutalékos rendszerben), de átüt azért a borításon a megvalósíthatónak tűnő, mégis riasztó szándék: létrehozni Borges bábeli könyvtárát. Ekkora tömegű szöveget birtokolni rendszerezve, tartalmi értelemben feltárva - az hatalom. A megjelent közgyűjteményi tisztségviselők azonban üdvözlik a Google törekvéseit, nem véletlenül. A meglévő, nyomtatott dokumentumok digitalizálása sok pénzbe kerül, az OSZK-nak sincs megfelelő volumenű forrása ezekre a munkákra, a Google pedig vállalja a feladatot, kölcsönös előnyök biztosításával. Nagyon ki van találva a szisztéma, és ma még fóbiának tűnhet, ha valaki kimondja, hogy a tudás ilyen mértékű hegemóniája veszélyeztetheti a közösség szabadságát.
Izgalmas beszámolót tartott Biszak Sándor, Magyarország legnagyobb dokumentum-digitalizáló vállalkozása, az Arcanum igazgató-tulajdonos. Megtudhattuk, hogyan történt húsz éve, és hogyan történik most a kiadványok digitalizálása (akkor manuálisan gépelve, ma szkennerrel, szövegfelismerő szoftverekkel), azt, hogy a nagy méretű térképek feldolgozása miféle kihívások elé állította az Arcanumot, és hallhattunk egy különleges projektről is: az ország történelmi katonai térképét mai (Google maps) térképre montírozva is böngészhetjük, vagyis egyetlen képen követhetjük a települések szerkezetének századnyi változását. A Google-t az Arcanum is partnernek tekinti, Biszak előadásában is ötletekkel segítette az óriásvállalat fejlesztéseit. Simon Morrison közben diplomatikusan mosolygott, a könyvtárosok lelkesen tapsoltak, a tudósító pedig ennyit jegyzett fel füzetébe: Rising of Skynet.
Biszak Sándor figyel (középen), Simon Morrison beszél
Lapozórobot a Lázár Ervin terem előterében
Simon Morrison, a Skynet egyik ura
Április 15., hétfő, fél háromtól angol nyelvű beszélgetés perifériáról és centrumról, a kultúra kríziséről, kis nyelvekről és nagy kultúrákról Kelet-Nyugat átjáró címmel.
Csordás Gábor moderálja a kerekasztal-beszélgetést, a vendégek írók Európa legkülönbözőbb országaiból. Hangulatos produkció, Mircea Cartarescu sokat tréfálkozik a közízlés változásán, az irodalom lehetséges funkcióin az online korszakban. Azt mondja, a neten olyan, mint a pornográfia, gyors és lényegretörő, az irodalom viszont a szerelem művészetéhez (art of making love) hasonló, lényege a lassúság. Sylwia Siedlecka lengyel alkotó arról beszél, hogy a lengyel kis nyelv, kis nemzet, de a centrum-periféria reláció a kis rendszerben is működik, bár szerinte ezt nem csak geográfiailag értelmezhető, egy írót említ (a nevet nem értem), aki meghatározó a kortárs lengyel irodalomban, szellemi értelemben centrum, miközben semmilyen formában kapcsolódik az irodalmi intézményrendszer főáramához, remete valahol Galíciában. Rui Cardosó szinte bocsánatot kér, hogy az ő helyzete kicsit a más, mint a megjelent többi íróé, ugyanis portugálul ír, nyelvét hazáján kívül is értik, így lehetőségei is, induló piaca is lényegesen szélesebb, a centrum jelenségét ő földrajzi értelemben tapasztalta meg - Lisszabonba kellett költöznie ahhoz, hogy irodalmi pályáját működtetni tudja. Garaczi Lászlót a internet mint médium (az irodalmat érintő) lehetőségeiről, veszélyeiről kérdezi Csordás Gábor. Ezen a napon, úgy tűnik, Garaczi nem kíván beszállni az angol beszélgetésbe, tolmácsot kér, magyarul válaszol. Szerinte az internetnek csakis a disztribúció gyorsaságában és hatékonyságában van jelentősége, nem veszély, hanem esély a világháló, olyan olvasókat is elér így, akiket a könyveivel nem, vagy csak nehezen.
A beszélgetés során többször, hosszan, mosolyogva mesél Drago Jancar. Nevetnek vele, bólogatnak, tapsolnak a többiek (a tudósító meg szégyenkezik, mivel Jancar kifinomult angoljához nem elég a szókincse, felében-harmadában érti - annyi bizonyos, hogy Jancar szerint határozott különbséget kell tenni kultúra és kulturális ipar között, utóbbi erős piaci előnnyel bír, előbbi termékeit támogatni kell).
Drago Jancar
Rui Cardoso
A Millenáris Park jó hely, minden programon sok embert látunk, de nincs zsúfoltság, a zöld pólós szervező asszisztensek udvariasak, segítőkészek. Csak az gyanús, hogy túl sok az ismerős arc (valószínűleg a látogatók jelentős részét alkotják a szakma képviselői). Érdemes felmenni a galériára, és megnézni az egzotikus standokat. Szaud-Arábia könyvei európai szemmel ékszerek, Kína standján kukacszerű papírsárkányok fekszenek halomban, ki tudja, miért.
Belekukkantunk Szvoren Edina és Szegő János barátságos beszélgetésébe a Libri standján, lapozgatjuk a köteteket közben. Nagyon kevés az új könyv. Ahhoz képest kevés, amennyi lenni szokott. Valamelyik filozófus szerint az egyén jelentősége a Föld népességével fordítottan arányos. Platon (mint self) még egy-százmilliomod része volt a nagy egésznek, Krasznahorkai László már csak egy-hatmilliárdoda (vagy mennyi). Ha igaz ez a könyvtermésre is, akkor örülhetnek a most piacra került művek szerzői - kisebb a metszet, emelkedik a tét. Bár idén én még nem találtam semmit, amitől szívdobogást kaptam volna. Talán majd holnap.
A Kínai Írószövetség képviselői
E-book-lány