Helyszíni tudósítások
Csapody Kinga
Portré, amiről lehet
Bartis Attila estje a Békés Megyei Jókai Színházban
A tudósító, még ha nincs is a kezében fényképezőgép (de persze, az is van), folyamatosan fókuszál. Április 4-én a Jókai Színház kamaratermében hol nagyobb látószögű objektívvel Szabó Tibor Benjámin kérdéseire és az irodalmi est kettősének összjátékára, hol (leginkább) a vendégre, Bartis Attilára. Voltak pontok, mikor úgy érezhette, hogy elcsípte, éles a kép, majd kiderült, hogy Bartis Attiláról nem lehet másfél óra (de lehet, évtized) után sem azt mondani, hogy az ember érti, ismeri. Valahogy mindig bemozdul, elmosódik a portré - ezzel is misztikussá és rejtélyessé válva -, pedig árad belőle a/A nyugalom.
Egyfajta laza kronologikusságra fűzve következnek a kérdések, kezdésképp Marosvásárhellyel, gyerekkorral kapcsolatban, és arra kihegyezve, hogy ha most visszatér, előjönnek-e azok az élmények, amik 1984-ig, kitiltásukig érték (valójában édesapját, az ellenzéki író Bartis Ferencet; a család „árukapcsolás" révén hagyta el Erdélyt). „A szülőföld permanensen jelen van az emberben" ,kezdi Bartis a válaszadást, ha abba a világba született, nem kell visszamenni, ebben él mindig, hiszen ebben szocializálódott. Sütő András, az Új élet című lap, szerkesztőségekben töltött gyerekkor, írók villannak fel. Kis ugrással a '80-as évek vége felé találjuk magunkat, helyszín már Budapest, a 8-as busz egyik megállója, ahol naponta várja a járatot és méregeti egymást két fura alak, majd Wirth Imre (egy Egyetemi Színpados felolvasást követően) bemutatja neki azt a másikat - Kemény Istvánt. Bár annak a letűnt világnak - amelyben ők még kaptak levelet (és nem elhanyagolható körülményként 40%-os kedvezményt) a New York kávéházba(n) - vége, de a barátságuk megmaradt, immár huszonöt éve tart. Ennek egyik legaktuálisabb és -direktebb eredménye a tavalyi év folyamán megjelent, Amiről lehet című beszélgetőskönyv, amelyben Kemény Istvánnal egymással készítenek interjút. Az est folyamán többször reflektál Szabó Tibor Benjámin a könyvben felmerülő kérdésekre, azokat kérdezi tovább. Mint ahogyan az a kötet is, szinte külön kezeli Bartist mint írót, és mint fotográfust, úgy hétfőn este mi is nagyobb szeletet kapunk a fotós énből. Mintha az alkotásnak ezen módjáról sokkal nyíltabban, kötetlenebbül tudna mesélni a kérdezett. Talán kissé érthetetlen, hogy valaki, akit a szakma legnagyobbjai tanítanak a Bálint György Újságíró Főiskolán, fotóriporter szakon, miért nem használta sohasem ezt a tudást, miért vonul mindig műterembe. Erre vonatkozóan egy történetet elevenít fel, az 1989-es tüntetéseket, amikor pusztán a kezében lévő fényképezőgép hatására úgy tudott keresztül hatolni a tömegen, mint kés a vajon, de ez a fajta - szerinte - nem kiérdemelt felhatalmazás inkább blokkolta, nem szerette. Évekkel később, Berlinben jött rá arra, hogy mi is az igazi gondja az eseményfotókkal: nem tudta, hogy pontosan mit is akar. Ösztöndíja alatt felkérték, hogy készítsen egy kisfilmet Berlinről, ami olyan nézőpontból mutatja be a várost, ahogy ő látja. Elvállalta, azzal a szabadságtudattal, hogy „senki sem kérheti rajta számon, hogy milyen lesz, hiszen író vagyok, fotográfus". Aztán nagyon gyorsan rájött, hogy ez sem így működik. Ha az ember elfogad egy ilyen felkérést, attól a pillanattól kezdve kutya kötelessége a maximumot kihozni belőle. A film elkészült, a bemutató előtt - saját bevallása szerint - olyan ideges volt, mint még soha. A mű szenved is minden gyerekbetegségtől, amitől egy kisfilm csak tud, de mindenképp megérte, mert „úgy fedezhettem fel egy várost, ahogyan Budapestet képtelen voltam a mai napig".
A fotózással kapcsolatban nem csak ez az egy érdekes momentum Bartis Attila életében. Az interjúkötetben említett 30 ezer felvételről, amelyekből csak egyetlen egyet publikált (A Lázár apokrifek borítóján), kiderül, hogy aznap délelőtt mentette le őket, és valójában már 68 ezerre duzzadtak. „Nem kell túlmisztifikálni, ez csak egy létformának az eredménye, annak, hogy a fényképezőgép beépült az ember életébe". Az, hogy ezekkel célja van, egyértelmű, de arról, hogy milyen formában és mikor fognak nyilvánosságra kerülni, még csak halvány utalást sem kapunk. Illetve annyit csak, hogy ezt a munkát vagy ő fejezi be, vagy más úgysem teheti meg. Ebből is egyértelművé válik, hogy ez a művészeti ág nem csak abban különbözik nagyon az írástól, hogy mintha hiányozna a befogadói oldal, de már az alkotás mint aktus sem akkor történik valójában, mikor az ember lenyomja a exponáló gombot, hanem a válogatásnál, a rendezésnél. A másik, szintén tavaly megjelent könyv, A csöndet úgy 365 fotója is nagy szortírozás eredménye, 3000 mobiltelefonnal készített képből kerültek ki. Hogy miért ad ki egy fotográfus telefonnal készített képekből fotóalbumot? „Komolyanvehetetlensége miatt okozott fesztelenséget, olyan szituációkban kezdtem használni, amikor nem vettem volna elő komoly fényképezőgépet" - mondja Bartis. Aki átlapozta a kötetet, láthatta, hogy a legkülönfélébb témájú fotókról van szó - életképek, torzók, családtagok, és megdöbbentő és tabudöntögető felvételek például édesapja halála előtti utolsó képe, pisilő nő, egy csiga képével szemközti oldalon egy csikló nagytotálban. A látszólagos koncepciótlanság mögött a koncepció a szabad asszociáció, amely kötődik az írói énhez, ezért is örül, mikor a könyvesboltokban a prózák közt látja viszont, mert ő is A nyugalomhoz érzi legközelebb állónak ezt a kötetet. Ahhoz a regényhez, amit nem lehet megkerülni, ha Bartis Attiláról van szó. De, tíz évvel a megjelenés után, hiába várat még magára a következő regény, már nem a szövegről, hanem A nyugalom branddé válásáról, hatásairól és önálló életéről lehet beszélni. Mint például a huszonpár nyelvre történő fordításról, a filmről, a színdarabról. Az Anyám, Kleopátra próbáit végigülte (míg Romlás című újabb drámájának talán, ha három próbáján járt), és valahogy eképpen élte meg: „az ember először ivartalanítja saját szövegét, majd megpróbálja potenssé tenni." Ez a fajta impotencia a siker hozadékaként is megfogalmazott, mintegy az íróra nehezedő blokkoló jelenség. „A siker nagyon szép és nagyon jó dolog, de bénítólag is tud hatni. Semmiféleképpen nem akartam megírni A nyugalom másolatát, az szakmai öngyilkosság lett volna" - vallja Bartis, kicsit beelőzve azt a kérdést, amit nyílván ezren tesznek és tettek már fel neki és ő is magának, hogy mikor és milyen újabb regény várható tőle. Így ez nem is hangzik el, tovább meséli, hogy „attól, hogy valami nehéz, az nem feltétlenül rossz. A világ legnagyobb pofátlansága és hazugsága lenne azt állítani, hogy a siker nem jó dolog. De ha tudnám, hogy miben bénít, akkor tudnám rá a megoldást is".
Az este egyik érdekes momentuma, amikor a 2009-es, nagy vihart kavart Miskolci beszédre terelődik a szó. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor a költői szerepvállalásról, az írástudók felelősségéről vagy épp árulásáról beszél az ember irodalomórán. „Ritkán érzek késztetést, hogy elmondjam tűzön-vízen át, hogy mit is gondolok a kortárs magyar társadalomról, de akkor el kellett mondanom" - majd kifejti, hogy „a botrány sohasem volt kenyerem, nem az volt a cél. De nem is félek tőle". Végül, mintegy az este elején megidézett Ceausescu-éra újra megidézéseképpen megállapítja: „A legnagyobb cenzúra a dialógus teljes hiánya."
Cenzúra nem volt, sok érdekes pillanatfelvétel azonban mindannyiunk fejében született arról a magyar íróról, akinek nevét ismerik Németországban, Kínában, Romániában és itt, Magyarországon is.
[Fotó: Csapody Kinga]
2011. április 07.
